Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-08 / 96. szám
6 Dunántúli napló 1978. április 8., szombat A naplójában egy cím: Vengerka Nem vett részt a hadjáratban Lev Tolsztoj és a magyar szabadságharc Kirakatban a TETT Kereken egyéves késéssel érkezett el hozzánk a Bukarestben megjelenő és IX. évfolyamában léve magyar nyelvű társadalmi, politikai és művelődési hetilapnak, A HÉT-nek, a tavaly első negyedévben megjelent TETT című melléklete. A HÉT tudományrovatának negyedévenként kiadott ismeret- terjesztő melléklete is jelzi, hogy a TETT (természet—ember—tudomány—technika) a széles olvasóközönség által igényelt tudományos ismereteket terjeszt, népszerű formában, s ugyanakkor — az induláshoz választott tematikus számok szerkesztése esetében például — a tárgykör mind szélesebb felölelésének igényével. Mint azt a hetilap szerkesztői a melléklet indulásakor elmondták: A HÉT tudományrovatának a feladata, a tudomány különböző területein végbemenő haladásra figyelni és az olvasók korszerű tudományos tájékozódásában közreműködni. Egyben, sajátos helyzetéből következően, fórumszerepet is vállalnia kell a nemzetiségi szellemi életben, ez esetben anyanyelvű megnyilatkozási lehetőséget teremtve a tudomány területén tevékenykedőknek. Ezen feladat teljesítésében a TETT is derekasan kiveszi részét anélkül, hogy a hetilap ilyen irányú lehetőségeit helyettesíteni tudná. A TETT első két száma orvostudományi-egészségügyi problémákat, míg a harmadik az űrkutatást tárgyalja. A most hozzánk eljutott — és megvásárolható — negyedik szám az ember és technika alcímet viseli, s a füzet oly sok olvasó érdeklődésére számot tartó anyagokat tartalmaz, mint Valter Roman: A tudomány útja a világhoz és önmagához című cikke, Székesdi Ferencnek a komputerekről, Szabó Árpádnak az atomenergia felhasználásáról, Sz. Benedek Istvánnak a műanyag fel- használásáról, valamint Túrós Györgynek a vasút reformjáról készített anyaga. De éppen úgy találhat érdekes anyagot a füzetben a régészet kedvelője, mint az az olvasó, akit a jövőkutatás érdekel. — kapu — — Mennyiért vette ezt a remek kis autót? — Harmincezerért, de nem volt az pénz érte. — És most áll. — Most áll. Az egész úgy kezdődött, hogy azt mondja a feleségem: képzeld, füstszagot érzek. (Nem volt nagy vicc tőle, az egész kocsi tele volt füsttel.) „Nem valami nagy vicc tőled — mondtam neki —, az egész kocsi tele van füsttel.” „De, ugye, nem a motorból jön?" „Miért ne jöhetne a motorból? — kérdeztem, idegesen az értetlenkedésétől. „Mert a motor hátul van.” „Na, és honnan jön a füst?” „Hátulról.” „Nézd meg - támadt egy jó ötlete —, nem ég a mi motorunk?” Lehúzom az ablakot — tüsténkedett —, a huzat kiviszi a füstöt.” „Nézd csak - mutatott a mellettünk elrobogó gyorsabb kocsikra -, hogy bámulnak a sofőrök! Csak úgy gúvad a szemük." Előbb-utóbb csak meg kellett állni. Rögtön jelentkezett egy segítőkész sofőr. Eleinte hitetlenkedve nézegette a kocsit, látszott rajta, nem egészen biztos benne, hogy ez autó. Végül elszánta magát: — Tudja mit? Kakasd ide három kilométer. Odáig elvontatom. Tépelődtem. Nem jó, nem jó. Hátha letépi a lökhárítót. — Félek, hogy letépi a lökhárítót ... — Ugyan! — ... dehát Kakasd ide csak három kilométer. Három kilométer pedig csak három kilométer, nem igaz? így aztán az acélsodrony vonókötél ráakasztódott a kocsi lökhárítójára, a pasi meg: irány Kakasd! És nyomta a gázt, csak úgy fuvoláztak a fák a kanyarban. De nem állt meg Kakas- don, sem Bonyhádon, sem Me- cseknádasdon, csak Pécsett, miután lendületesen befordult a hatosról egy mellékutcába. Részben követtük. A lökhárító igen, a kocsi nem. Ezt el kell adni, mondtam, és kivittem a vásárba. Meg ugyan nem vették, de jelentkezett egy komoly vevő. — Beindítaná a motort, uram? — kérdezte a komoly vevő. — Hát hogyne — tüsténkedtem. — Érdekes — mondtam egy idő múlva —, most nem akar elindulni. — Látom - állapította meg a komoly vevő higgadtan. — Próbálja meg mégegyszer. — Sajnos, nem tudom mégegyszer megpróbálni — magyaráztam -, mert az akkumulátor kicsit régi és csak egyszer bírja megpörgetni az öninditót. Talán, ha lenne szives és betolnánk. Toltuk, toltuk, hiába. Közben több komoly vevő is segített, nagyon lelkesek voltak, tologattuk az autót ide-oda, egészen megizzadtak. . - Tudják mit? Itt hiába tologatjuk, nincs elég hely, hogy svungot vegyen. Talán az utcán. De az utcán sem volt elég hely, hogy svungot vegyen. Belebújtam tehát a motorba és a legjobb nyomon voltam, hogy megtaláljam a gyertyát, amikor odarobogott egy sörszagú öregúr mopedjén és segíteni kezdett. — Ez nagyon bonyolult autó — magyaráztam neki —, például a gyertya bele tud esni a turbinába, ha az ember nem elég ügyes. — Én ne volnék ügyes? — méltatlankodott a sörszagú öregúr. — Hiszen nekem két ilyen autóm van otthon, mint ez! Azért vettem kettőt, hogy mindig legyen elég alkatrészem. — És miért tetszik most mopeden közlekedni? Az öregúr nagyon csúnyán nézett rám. — Akarja, hogy kivegyem a gyertyát, vagy nem akarja? — mordult, s nekiugrott a gyertyának, tekert rajta kettőt és beleejtette a turbinába. - Hagyja, majd kiveszem! — rikoltotta és nekiült leszerelni a motort, mert úgy jobban hozzáfért a turbinához. Eddig a percig pusztán kacérkodtam az ötlettel, hogy megválók autómtól, magam sem gondoltam komolyan; de amikor megláttam, agyonpátyolga- tott kocsim milyen engedelmesen tűri, hogy ez a vén alkoholista kotorásszon a hasában, megutáltam. Eltávolítottam a sörszagú öregurat, lezártam a kocsit, hívtam egy szerelőt, majd kiszáguldottam a Merkúrhoz, de szerencsére nem vették meg rögtön. Szerencsére, mert egyik ismerősöm hírét vette, mit művelek ezzel a tökéletes műszerrel, és kapacitálni kezdett. — Megőrültél, a Merkúrnak akarod adni? — sutyorogta. — ötezerrel többet kapsz érte, csak add el nekem. — És - kérdeztem szégyellve bizalmatlanságom — mikor fizetsz? — Két hét múlva, öregem, mert momentán nincs pénzem, de addigra . . . Azóta szállnak a hónapok, ismerősöm biztatóan rám-rám- mosolyog. „A hétvégén!” — mondja elmenőben. De újabban megvadult a naptár. Péntek után rögtön hétfő jön, nincs hétvége, csak hételeje. Hát ez a baj. Gondoltam is, hogy szólok a naptár-szerkesztőnek, de ez egy olyan banda . . . Szunyogh Szabolcs A z 1840-es évek közepén a magyar reformpolitika már egyre kevésbé képes megoldani az ország társadalmi fejlődésének problémáit. Fokozatosan nő azoknak a tábora, akik — Kossuthtal az élen — a polgári Magyarország megvalósítását a nemesség és a parasztság bizonyos fokú érdekegyesítésével akarják elérni, akik vezetésével a forradalom, majd a szabadságharc útjára lép a nemzet. Ezekben *az években Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf a kazanyi egyetem hallgatója. Az egyéniségében feszülő szélsőségek nehezen férnek össze az egyetemi élet korlátáival. 1847-ben egyik professzorától azt a feladatot kapja, hogy vesse össze II. Katalin Instrukcióit Montesquieu értekezésével, a Törvények szellemével. Nagy kedvvel dolgozik a témán, s közben rádöbben azokra az ellentmondásokra és igazságtalanságokra, melyek az abszolutizmus velejárói. Aztán áprilisban hirtelen elhatározással, egészségi okokra hivatkozva elhagyja az egyetemet. Az igazi indítóokról később így vall: „... Montesquieunek a Törvények szelleméről írt munkáját elemezve a szellemi ' tevékenység új területe nyílt meg előttem, és az egyetemi követelmények nemcsak, hogy nem könnyítették meg feladatomat, hanem gátoltak sikeres végrehajtásában.” A Jasznaja Poljanában töltött nyáron Tolsztoj még nagy reformterveket forgat a fejében, de a következő évben a moszkvai tél nagyvilági forgataga teljesen magával ragadja. Itt ismerkedik meg a Gorcsakov fivérekkel,. akik különben távoli rokonai is. I. Miklós cár felhívása, amely felszítva a nacionalista érzelmeket, hadba szólítja az oroszokat déli szláv testvéreik megsegítésére, nagy izgalmat és lelkesedést vált ki a nemesség körében. Dmitrij Gorcsakov otthagyja az egyetemet, felcsap huszárnak, és a cáre- vics ezredével elindul Magyarországra. Lev Tolsztoj úgy érzi, itt a pillanat, amely számára is egy fényes katonai pálya kiindulópontja lehet. Feledve Montesquieu eszméit, melyekért nemrég még úgy lelkesedett, a győzelem és az érvényesülés biztos reményében késznek mutatkozik fegyverrel szolgálni a cári abszolutizmust. Szergej bátyjának ezt írja Pétervárról: „ ... junkerként be akarok lépni a lovasgárda ezredbe, hogy részt vehessek a magyarországi hadjáratban.” Majd, mintegy magyarázva szándékát, így folytatja: „Adja isten, hogy megjavuljak, és valaha rendes emberré váljak; s ebből a szempontból nagyon reménykedem a junker szolgálatban. Ez majd megtanít a gyakorlati életre és volens nolens a tiszti rang eléréséig kell szolgálnom. Ha szerencsém lesz és a gárda harcolni fog, a kétéves határidő előtt is előléptethetnek. Egyébként a gárda május végén indul a hadjáratba." Szergej azonnal válaszol öccsének, s igen józan hangnemben: „Tanácsot adni, vagy lebeszélni téged a lovasgárdába való belépésről nincs szándékomban, mert tudom, hogy tanácsokkal — még ha a legjobbak is voltak — senki semmire nem ment. De azt hiszem, most a következőt kellene tenned: azonnal ideutazni falura. Meg vagyok győződve, ez számodra lehetetlennek tűhik, de hát a helyzet a következő. A lehető legrövidebb időn belül rendezni kell adósságaidat." Nem sokkal később Lev Tolsztoj elindul Pétervárról, de nem Magyarország, hanem Jasznaja Poljana felé. Amikor a győztes cári csapatok visszatérnek a magyarországi hadjáratból, a moszkvai társaság hősökként fogadja a tiszteket, köztük Dmitrij Gorcsakovot. Tolsztoj nem kis irigységgel néz rá, annál is inkább, mert ő maga semmi eredményt nem tud felmutatni eddigi életében. Változást csak az 1851-es év hozott, amikor Nyikolaj Tolsztoj magával vitte öcs- csét a Kaukázusba. Itt lépett végül mégis katonai pályára Lev Tolsztoj, s ekkor kezdte meg írói munkásságát. A kaukázusi szolgálat után a dunai hadsereghez került, majd részt vett Szevasztopol védelmében. Jó néhány tiszttel volt módja megismerkedni, akik ott voltak a negyvenkilences hadjáratban. A Szevasztopol 1855. augusztusában című elbeszélésében Ko- zelcov zászlós is találkozik egy őrmesterrel, akinek „a köpönyegén érdemkereszt és a magyarországi hadjárat emlékérme fityegett.” Valószínű, hogy ezekkel a katonákkal folytatott beszélgetések eredménye volt annak az elbeszélések a terve, mellyel 1853 novemberében és decemberében foglalkozott, de amelynek csak a címe maradt fenn Tolsztoj naplójában. Vengerka. Ebből az egyetlen szóból nehéz következtetni, annál is inkább, mert ugyanúgy jelenthet magyar táncot, zenét, mint magyar nőt vagy akár mentét. A magyarországi hadjáratra való utalás még egy helyen felbukkan Tolsztojnál. A Két huszártiszt című elbeszélésben olvashatjuk, hogy „1848. májusában a harctér felé igyekvő Sz. huszárezred átvonult K. kormányzóságon, és a fiatal alatt menetelő századnak Turbin gróf parancsnoksága Morozovkában ... kellett éjszakáznia.” Az író persze téved egy évet, 1848 májusában egyetlen orosz huszárezred sem menetelt a magyar harctér felé. Nyilvánvalóan 1849 májusáról lehet csak szó. Az ifjú Turbin „a hadműveletek megkezdésekor abból a meggondolásból kiindulva, hogy előmenetel szempontjából előnyösebb a fronthadseregnél szolgálni, kapitányként egy huszárezredbe helyeztette át magát, ahol hamarosan századparancsnok lett.” lete folyamán Tolsztoj f~ többször is kifejti egyre határozottabb álláspontját a népek leigázását célzó háborúkkal kapcsolatban. Világosan látja a dolgok lényegét, mikor így vélekedik: „A ranglétra alsóbb fokain állók, részint az elbutító hazafias és álvallásos nevelés következtében, részint anyagi előnyök kedvéért szabadságukat és emberi méltóságérzetüket alárendelik a felettük állóknak ... Ahhoz, hogy ne legyen elnyomás és felesleges háború,” az embereknek „tudniok kell: a hadsereg a gyilkolás eszköze, a hadsereg gyűjtése és vezetése pedig ... előkészület a gyilkolásra.” A cári hadsereg valóban ilyen eszköz volt a magyar- országi hadjáratban, melyben Lev Tolsztoj — hdll- gatva bátyja tanácsára és talán saját lelkiismereti megérzésére — mégsem vett részt. Buday Lajos A Néprajzi Múzeum tizenkét restaurátora évente csaknem kettőezerötszáz műtárgyat restaurál, időközi, valamint állandó kiállításokra. Munkájuk kiterjed a meglévő műtárgyak időközi karbantartására, ellenőrzésére is. Képünkön: finn nyergeket restaurál Romvári Jánosné. Nem tűrök tovább Ikrek. Tóm László képe.
