Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-08 / 96. szám
1978. április 8., szombat 3 Dünantuii napló Filmjegyzet Hollywood, Hollywood Mint egy nagy színes kártyapaklit teríti elénk Gene Kelly rendező Hollywood, Hollywood című színes amerikai filmmusicaljában a harmincas évek hollywoodi világsztárjainak portréit. Nagy, de többé- kevésbé elfeledett nevek döbbentenek rá, micsoda roppant távolság választ el ma már bennünket a filmgyártásnak ettől a korszakától, hány és hány alakváltozáson esett át a filmipar és ezen belül is a nézőt pusztán szórakoztatni kívánó ágazat, vagy ahogyan ebben a filmben nevezik, a „mulattatás művészete". E Fred Astaire és Gene Kelly konferálta összeállításban olyan egyéniségek villannak fel — igaz ugyan, csak egy- egy pillanatra —, mint Greta Garbo, Clark Gable, Frank Sinatra, Maurice Chevalier, Bing Crosby, Jonny Weissmuller, Cyd Charisse, Kathryn Graison, Leslie Caron, Judy Garland, Donald O'Connor.. . Hogy milyen mechanizmusok alapján működött az amerikai álom- és ideálipar fellegvárának számító hollywoodi filmgyártás ezekben az években, ahhoz nem szükséges különösen mélyebb elemzés. Ahhoz azonban már inkább, hogy miként függtek, függenek össze ezek az álom- és ideáltermékek a korral, amelyben fogantak, a kor átlagemberével, akinek fölébe nőttek. Tény, hogy ennek az iparágnak az úgynevezett „termelői apparátusa” messze maga mögött hagyta minden tekintetben mjndazt, amivel a művészet valaha is rendelkezhetett. Nem csoda, hogy termékei között szép számmal akadnak maradandó produkciók, sőt ami a burleszk-ágazatot illeti, az a maga nemében máig egyedülálló. A leglátványosabb, hollywoodi szempontból legsikerültebbnek mondott filmek — a gondolati elemek gondos kiszűrésével — mozgatták, beszéltették, táncoltatták alakjaikat, álomvilágukba ágyazták a földkerekség legszebb tájait, színtereit, a filmtechnika mindenkori legmagasabb színvonalán igyekeztek meghódítani az élet nehézségeit elfelejteni vágyó, pusztán szórakozni, kikapcsolódni akaró nézők millióit. És ez nem volt kis dolog. Sem az ilyen igényű nézőközönség, sem a pénzüket ily módon forgatni kívánó filmmágnások szempontjából... Gene Kelly filmje — itt most szintén nyilván elemezhetetlen okok folytán — ma is betölti alapvetően szórakoztató hivatását, filmtörténeti érdekessége sem jelentéktelen. Az idősebb korosztályok íöltehetőleg szívesen látják viszont ezt az arc- képcsarnokot, a fiatalabbak pedig megismerkedhetnek nagyszüleik korának sztárjaival. — B. K. — A Pécsi Nemzeti Színház első Wagner-bemutatójáról Kővári Anikó és Németh József Németh Alice és Albert Miklós Lohengrin M erész vállalkozásnak tűnik Pécsett ma Wag- ner-operát játszani. Ismerve az adott körülményeket, az operajátszás helyi problémáit, nem minden aggodalom nélkül tekintettünk a pécsi Lohengrin-bemutató elé. Verdi- és Puccini-operókat sem könnyű kamarazenekarral játszani, de Wagner esetében ez szinte megoldhatatlannak tűnik. Ha csak az első felvonás előjátékának földöntúli, szférikus zenét produkáló osztott vonóskarára gondolunk, kiderül, hogy az a zene, amit nem kis létszámú zenekarra írtak, néhány szólóhangszerre zsugorodott előadásban mesz- sze nem tudja azt a wagneri hatást kelteni, ami a mű megírásakor a szerző előtt célként lebegett. Hogy mégsem eleve lemondással ültünk le a bemutató előadásra, annak nem kizárólag zenei oka van. ♦ Wagner személye és műve — néhány gyakrabban elhangzó közhelytől eltekintve — az utóbbi évtizedekben eléggé háttérbe szorult. Szándékosan utalok személyére, ami a XX. századi kultúrtörténet szempontjából jóval többet jelent, mint műveinek komponistája. A XIX. század jellemző romantikus műfajának, a zene- drámának megalkotója minden belső ellentmondásával együtt — s tegyük hozzá: ezzel a legszélsőségesebb félremagyarázásokra lehetőséget adva — elindítója volt minden idők egyik legradikálisabb szellemtörténeti, esztétikai erjedésének. Wagner egész életműve színpadra született, sokkal erősebben kötődik a színpadhoz, mint az őt megelőző operairodalom. Wagner elképzelése az általa megvalósított összművészetről, ha általánosságban vitatható is, az ő alkotásaira mindenképpen érvényes. Ezért érezzük indokoltnak a társulat talán helyenként erőiket meghaladó vállalkozását, amely eddig nem érzékelt összefüggések, kapcsolatok tisztázására ad lehetőséget. ♦ A hattyús lovag történetét Wagner germán mitológiából merítette. Saját céljainak megfelelően Ortrud személyében egy új szereplőt állít a színpadra. Ortrud az új hittel szembeszegülő, mágikus erővel rendelkező pogány asszony, a tragikus kimenetelű események ördögi mozgatója. Wagner szavaival: az a nő, aki nem ismeri a szerelmet, lényege a politika, a benne levő szeretet a múlt szeretete, a büszke ősök szörnyű őrjöngő szeretete, mely minden élő iránti gyűlöletben nyilvánul meg. Hogy milyen szükség- szerű Wagner számára ennek a szereplőnek a megjelenése, bizonyítja, hogy Ortrud személyével kapcsolatban kerülnek elő a legdrámaibb, pszi- chologizáló, zenei, zenekari utalások. Kővári Anikó tökéletes Ortrud karakter, zenei megoldásai kevésbé voltak meggyőzőek; különösen az utolsó jelenetben volt hiányérzetünk, ahol a mű megértése szempontjából lényegbevágó szövegrészek elsikkadtak. ♦ Az ártatlan Elzát vádoló Telramund — Ortrud férje — Wagner nem kevés logikai következetlenségeinek egyike. Tulajdonképpen nem derül ki róla, Hogy mennyiben bűnös, s mennyiben áldozat. Németh József alakítása az első felvonás recitatívóiban halványabban sikerült, a második felvonás elejének drámai jelenetében sokkal felszabadultabban játszott. Talán nem érdektelen arra utalni, hogy sztereotip színpadi mozgása nincs mindig összhangban az általa alakított szereplő jellemével. Marczis Demeter Henrik király szerepében igen kiegyensúlyozott, jó produkciót nyújtott. Kevésbé volt meggyőző Berczeli Tibor a király hirde- tőjeként. Az ő buffo-karaktere ennek az operának a hangvételétől idegen. Elza Wagner számos nőalakja közül a legnaivabb, akit a csodára váró hit oly mértékig tölt el, hogy az egy Grál-lovagot képes megmentésére megidézni. Benne a kérdezés nélküli hinni tudás tartja a reményt. Amikor elbukik, az már nem az ő tette; Ortrud kerítette hatalmába, s a titkos bűbájjal szemben Elzának nincs fegyvere. Németh Alice kezdeti elfoqódottság után néhány igen szép megoldással örvendeztette meg a közönséget, majd az előadás végéig kiegeynsúlyozott, egyenletes szinten szerepelt. ♦ Albert Miklóst az opera címszerepében az első felvonás kivételével jó hangi diszpozícióban hallhattuk. Kár, hogy a Wagnerre jellemző dallamívek megformálásával adós maradt. Waaner ebben a művében különös gondot fordít a kórusra. Két egymással szemben álló tömeget állít színpadra; a szász és a thüringiai, illetve brabanti nemesek képében. Ezek bekapcsolódása az események drámai menetében már Mpszorgszkij tömegjeleneteinek előképei. Sajnos a kibővített férfi kar is képtelen volt megbirkózni az anyag nehézségeivel. A Wagner által megkívánt négyes és nyolcas osztások az intonáció és a hangminőség rovására mentek. A női kar belépésével helyreállt az egyensúly. Az együttes számára otthonosabb zenei anyag megszólaltatásában a kórus sokkal jobb képet mutatott. Karigazgató: Károly Ró- -bért. ♦ Breitner Tamás, az est karmestere, óriási feladatot vállalt magára. A darab zenei irányítása, a recitativók összetartása önmagában is bravúrnak számít. A ritmikus karakterek kidolgozottabban szóltak keze alatt. A melodikus esz- presszív részek megoldását helyenként erőtlennek éreztük. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy Wagner zenéjét a maga érzéki, epikus jellegében nehéz egy „Mozart" zenekarral megszólaltatni. (Néhány hangszer elhagyásával ugyanis ez az együttes egy klasszikus operában sem tűnne túlzásnak.) A darabot Vaclav Veznik, a Brnói Operaház igazgató-főrendezője illúziókeltő formában állította színpadra. A kórus oratórikus felállítása és a teljesen azonos kosztüm az első felvonást megfosztotta attól a drámai lehetőségtől, amire Wagner alkalmat adott volna. Ezzel szemben a második és harmadik felvonás olyan egyenesvonalú sűrítést eredményezett, amely a hosszú, négyórás előadás ellenére az utolsó percig lekötötte a hallgatóság figyelmét. Jobbágy Valér Egy baranyai pedagógus emlékiratai Hol vagytok gyerekek...? Magyar képzőművészeti kiállítás Hollandiában Konstruktivista képzőművészeti törekvések Magyarorszá-• gon 1920—1977 címmel április elsején kiállítás nyílt a hollandiai Hertogenboschban. A kiállítás anyagát 27 művész alkotásából válogatta össze a Janus Pannonius Múzeum, a kiállítást rendezte Romváry Ferenc művészettörténész, múzeumi osztályvezető, aki maga is részt vett a kiállítás megnyitóján. Kassák Lajos, Moholy- Nagy László képeitől kezdve a mai konstruktivista törekvésekig kap összképet erről az irányzatról a látogató. A május 7-én záruló kiállítást Her- togenbosch utón több holland városban is bemutatják. Már csak néhol kapható a könyvesboltokban a Pedagógussorsok, emlékek című memoárgyűjtemény, amely a múlt évben látott napvilágot a Tankönyvkiadónál. Országos lapjaink, folyóirataink is felfigyeltek rá. Hiszen nemcsak az úgynevezett „nagy emberek", híres művészek, tudósok, hadvezérek emlékei lehetnek érdekesek, sok tanulságot tartalmaz mindany- nyiunk számára egy-egy hosszú, munkában eltöltött életpálya, ezúttal a pedagógushivatás is. A három szerző között baranyai, pécsi pedagógus is van, Dózsa Béla. Küzdelmes életutat tár elénk mind a három visszaemlékezés, az örök önképző Fónay Tiboré és az ország nagyhírű kollégiumaiban tanító dr. Szath- máry Lajosé — róla mintázta a tanyasiaknak kollégiumot szervező tanár alakját Németh László Égető Eszter című regényében. A legnehezebb utat azonban Dózsa Béla járta be. írása megindító dokumentuma nemcsak egy ember életének, hanem a tanítói hivatásnak is. Húsz évig tanított Mohácson a református felekezeti iskolában, összevont osztályokban. Dalárdát, színjátszókört, ifjúsági egyesületet szervezett, aratáson keresett pénzzel táborozni mentek a fiatalokkal. — El sem lehetett másként képzelni a tanítói munkát — mondja beszélgetésünkkor Dózsa Béla. — Nem volt szó akkor túlórákról, külön díjazásról, a tanítónak vállalnia kellett a kulturális és a társadalmi élet szervezését. A falu, a közösség kivetette volna magából azt; aki nem foglalkozik állandóan a gyerekekkel, az ifjúsággal és a felnőttekkel is. Pécsre kerülvén minden ellenszolgáltatás nélkül vállalja egy gazdátlan osztály tanítását. Ez a hivatástudat kíséri végig egész életét. Nem csinál karriert, nem tartozik az ügyesek közé, sőt nyíltságával, ahogy maga fogalmazza, „nyugtalanságával” nem egyszer saját érvényesülésének is útját szegi. Negyvenéves szolgálat után tíz éve vonult nyugdíjba. Azután is munkát vállalt, kellett a megélhetéshez. Jelenleg a Pécsi Dohánygyár irattárosa. Itt kerestük fel egy alagsori helyiségben száz és száz régi akta, fehérre meszelt falak között. — Ez most az én birodalmam, látja? — mutat körbe a rendben sorakozó papírkötegek között. Az udvaron a dohánygyári óvodások csivitelnek. — Fárasztó a munka, nem esne jól a pihenés, Béla bácsi? — Meghalnék bele. Nem tudnék tétlenül ülni, hiányozna a munka.- Mi indította emlékeinek a leírására?- Egy letűnt, lassan feledésbe merülő világot szerettem volna felmutatni: az egyházi iskolák életét, az akkori tanítósorsot. Hiszen a mi generációnkkal eltűnik lassan a felekezeti tanítóság. A mi sorsunkból azt is könnyebb megérteni, miért állt 30 éve a pepagógus- társadalom az iskolák államosítása mellé, miért nem talált bennük pártfogóra az egyház. — Konfliktusokkal teli, nehéz élete volt Béla bácsinak .., — Tevékeny és nyugtalan ember voltam mindig. Amit gondoltam, szerettem kimondani. Előnyöm nemigen származott ebből, dehát ha egyszer szólni • • Ünnepi műsorok Rendkívül nehéz feladat az ünnepi műsorok összeállítása. Hiszen az ünnepnek „meg kell adni a módját", és ugyanakkor a nézősereg éppen ilyenkor ér rá legjobban, ilyenkor várja leginkább a könnyű szórakoztatást a tévétől is. Váltakozó sikerrel birkózik a televízió ezzel a dilemmával évek óta. Olykor így próbálkoznak, olykor úgy, egy recept azonban úgy látszik, bevált: a klasszikusokhoz kell fordulni. A fekete város ismétlése, Erkel Hunyadi Lászlójának tévéváltozata, az Iszony című Németh László—Hintsch György-film felmelegítése, sőt a régi, Gerard Philipe-pel készült Vörös és fekete vetítése is mind erre utal. Kiemelkedett a kifejezetten ünnepi műsorokból két film. Az egyik egy szovjet dokumentumfilm volt, Szimonov forgató- könyve alapján készült, a címe: Ment a katona. Az 1975-ös lipcsei filmfesztivál nagydíját elnyert film új szemszögből közelítette meg a második világháborút. Miért nehéz a háború a katonának — ez volt a kérdés, de a válasz nem abban a nyilvánvaló tényben rejlett, hogy a háború egyenlő az életveszéllyel. Ezúttal a háború „hétköznapjairól" volt szó, a sárról, a fizikai fáradtságról, kialvatlanságról. A filmben összeötvözött múlt és jelen együttes hatásán belül azok a filmkockák adták a legmaradandóbb élményt, amelyek ott, a helyszínen készültek, az égzengés kellős közepén a puskájára dőlő, alvó katonáról, a varrógépbe fogott, szakadt zubbonyokról, a cipe- kedésekról és árokásásokról, vagy a nyugalom ritka perceiről, amikor ebédelt a katona, vagy mellére tűzték a kitüntetést. A Magyarország 1978 című dokumentumfilm mindenekelőtt gyönyörű felvételeivel, hazánk tájainak, a dolgozó embereknek impozánsan sorjázó képsoraival emelkedett ki. Erkel operájának tévéváltozatában Vámos László rendezése sok vonatkozásban feszültebbé, tömörebbé, hatásosabbá tette az operában rejtőző drámát. Hogy szép, fiatal színészek játsszák el a szerepekét és kitűnő énekesek szolgáltatják hangjukat, az bevett szokás, másrészt szükségszerű is. Az azonban már egyáltalán nem biztos, hogy a hagyományos, színpadi operaelőadás pontos képernyőre viteléhez ebben az esetben is ragaszkodni kell. A hosszú percekig premier plánban Simándy József jól ismert, szép hangján „éneklő” színész egyszercsak zavaró látvánnyá válik ... H. E. kellett. Különben hogy menne előre a világ? Gállos Orsolya
