Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-01 / 90. szám

e Dunántúli ílaplo 1978. április 1., szombat R itka fog la I kozáso k Citerakészítö A z öreg Gencsi — a szent- mihályfai tehénpásztor - szóval ő aztán tudott szép nótákat akkoriban az uradalomban, többnyire nyári estéken, amikor hazahaj­totta a marhákat és úgy etetés­itatás után megpengette a „ci- torát" és ilyeneket énekelt, hogy „ ... Bakkancsomnak haj, de rövid a szára —, Te meg Babám ...” — a folytatást nem írom le, mert eléggé ronda, vi­szont röhögni aztán lehetett rajta, csak a fehérnépek pirul­tak meg röstelkedtek, félre is húzódtak a férfiaktól és távo­labbról hallgatták a nótázókat meg a „citorás" Gencsit, a te­hénpásztort, aki valahonnét az Alföldről származott ide a Du­nántúlra, hangszerével együtt, de hogy mikor, azt senki sem tudta. A citera valóban ott ho­nosodott meg a síkságon, a pásztorok, kondások, csikósok és juhászok körében, s nem­csak unaloműzőnek, hiszen az alföldi csárdákban - más hang­szer nem lévén — a citera jó szolgálatot tett, hiszen akár egy zenekart is pótolhatott hoz­záértő kézben.' Kodály Zoltán mondotta, (vagy írta valahol), hogy a „Jó citerás hangja be­tölti a szobát. Még citerabálo- kat is tartanak mellette . .Ér­dekes viszont, hogy a tizenha­todik-tizenhetedik századi ma­gyar nyelvemlékekben „ ... a cithara hegedűt, a citharista hegedűst jelent" — amint ezt a lexikon írja. — Miért mondják „citorá- nak?" — Amiért az almát „ómá­nak'1. Anyám még most is táj­szólással beszél és így említi. Szentmihályfán nem is mondták másként. Barna István citerakészítő Pé­csett, a Megyeri út 12. alatt él családjával és anyjával. A családi ház hasonló a környék­beliekhez, tágas szobák, veran­da, egy kis zöldséges-gyümöl­csös kert hátul, az utca felől élőkért, ahol tavasztól őszig mindig van valamilyen virág. A műhely poros ablaka az ud­varra néz, látszólag összevissza­ság uralkodik, de csak a laikus számára, mert az iparos tudja, hogy ~bz öreg konzerves dobo­zokban, üvegekben, polcokon mikor és mit talál, a mennye­zet alatt prizmába rakva fa­anyag szárad, egyelőre gyalu- latlan és vastag deszkadara­bok, amelyekből majd „kiala­kul” a citera, a fűrész, a gya­lu, a favéső, faragókés - és A Tolna megyei Tanács vb művelődésügyi osztálya és a tamási járási népművészeti napok rendező bizottsága pá­lyázatot hirdet a Tolna és Ba­ranya megyében élő fafaragók és népi fazekasok részére. Részt vehetnek a két megyé­ben élő amatőr fafaragók, né­pi fazekasok és népi iparmű­vészek olyan munkáikkal, ame­lyekkel díjat még nem nyer­tek. Téma: A népi élet ábrázo­lása, népi szobrászat. Haszná­lati tárgyak. A pályázat jeligés: a mun­kához csatolt, lezárt jeligés borítékban közölni kell a pá­lyázó nevét és címét. persze — Barna István jóvoltá­ból. Hanem a hajdani veranda — amelyet beüvegezett és a fa­lat körös-körül, de még a meny- nyezetet is — parkettaszerűen faburkolattal látott el —, való­ságos múzeum: sötétre vagy világosra pácolt, különböző mé­retű és hangzású citerák tanú­sítják Barna István különös hob- byjót. A valamikori molnárle­gény citerákat farag ... — Régen kezdte? — Elég régen. Tízéves voltam, amikor az elsőt elkészítettem, de húszéves koromig három cimbalmot is csináltam, igaz, azóta sem többet. — Ezt például? — Nem, ezt úgy vásárol­tam ... A fal mellett egy gyönyörű, zárt cimbalom áll, ahogy job­ban megnézem, ott van a hí­res hangszerkészítő mester, Bo- hák Lajos neve is bevésve, pon­tosabban „Sunda és Bohák" cégjelzéssel ellátva. Ezért az öreg cimbalomért több tízezer forintot is megfizetnének, de Barna István nem adja el. — Az én cimbalmaim ugyan nem voltak ilyen remekművek, de azért egy kisebb zenekar­nak megtette. — Ma már sok­sok tapasztalat és ismeret a’lap­A következő díjak kerülnek kiosztásra: I. díj 2000 forint, II. díj 1500 forint, III. díj 1000 forint. A legértékesebb kollek­ció 1000 Ft díjban részesül. A legjobb ifjúsági pályázót kü­lön díjban részesíti a KISZ Tolna megyei Bizottsága. \ A kiállításra pályázaton kí­vül olyan munkákat is elfo- gpdnak, amelyek már díjat nyertek, de Tamásiban még nem kerültek bemutatásra. Kérik, hogy a pályamunkán látható helyen név és mo­nogram ne szerepeljen. (A jel­igét viszont ragasszák rá a pályamunkára.) jón másképpen építenék meg egy cimbalmot. — Citerát mennyit készített? Bottal sántikálva kerüli meg az asztalt, aztán nehézkesen leül: — Én azt meg nem tudom mondani. Mondom, gyerekko­rom óta foglalkozom vele, mel­lesleg apámtól tanultam, aki az uradalomban famunkás volt, ő már kitűnő citerakészítő híré­ben állt. — Mi történt a lábával? — Leestem a darálóban egy zsákhegyről. A medencecson­tom megsínylette és persze - ahogy az idő megyen — a for­gók is megkoptak. Rokkantsági nyugdíjban vagyok. Egész éle­temben tele zsákokkal dolgoz­tam, volt olyan nap, hogy nyolc­van-száz mázsa terményt is le­daráltam és zsákoltam, mégsem fáradtam el. Igaz, dél fele meg­ettem negyven-ötven deka föl- vágottat, mert ebédre időm nem volt, viszont este kétszer vacsoráztam. Maga elé veszi az egyik hang­szert, és eljátszik néhány nó­tát, belefeledkezve, s fejével is ütemesen bólintgat, a citerából pedig szinte „ömlik" a hang. Nekem mindig kissé monoton­nak tűnt a ciTera, - legalábbis rádión vagy tévén keresztül hallgatva, de itt tisztán árad a dal, zeng-bong az egész he­lyiség ... — Egyszer rájöttem, hogyha gózmenetes szögeket csavarok bele a fejbe — ezek a szögek feszítik a húrokat —, akkor a citera akár egy éven át sem enged le, alig kell hangolni, de inkább csak finomítani. Ez a módszer nagyon jól bevált, nemrég Pécs-Vasasra vittek el néhány hangszeremet, és örü­lök, hogy egy levélben elismer­ték a munkámat. Itt a levél ... Major Ferenc citeraszakkör- vezető írja: „...Mind a 11 ci­tera küllemére, kidolgozásra szép és kifogástalan... A hangszerek kiváló tulajdonság­gal rendelkeznek... kellemes zengésük és a hangolást hosz- szú ideig tartják ... A kottaléc pontos beosztású, így annak minden hangköze dallamját­Beküldési határidő: 1978. július 24. Cím: „Gőgös Ignác" Művelődési Központ, 7090 Ta­mási. A bíráló bizottság által el­fogadott munkák 1978. augusz­tus 13—26-ig Tamásiban, a nemzetközi lovasnapok és a népművészeti napok idején a „Gőgös Ignác” Művelődési Központban kerülnek bemuta­tásra. ünnepélyes megnyitó és eredményhirdetés a művelődé­si központban 1978. augusztus 1J-án 10 órakor lesz. szást biztosít... Az egy kéz gyártotta hangszerek előnye, hogy az azonos felépítési meg­egyező hangszíne a zenekarnál üde hangzást eredményez . .." — Egy citerába ezer fordítás­sal helyezem el a szögeket. — Milyen la jó? — Hát legjobb a vérhárs vagy a juhar. Azt is megfigyel­tem, hogy a magasabb helyen élő fák jobbak, mert lassan nö­vök, és így tömörebbek. A ci- teratetőnek jó a fenyő is. Néz­ze, sok minden kell még ah­hoz, hogy egy citera jó legyen. Talán a legfontosabb, a fa faj­tájánál kívül: száraznak kell lennie. Legalább hat-nyolc éve pihenő, száradó fa szükséges ahhoz, hogy az ember egyál­talán a kezébe vegye az anya­got. Nekem van olyan deszkám is, ami már tizenöt éve szárad. — Hol szerzi be az anyagot? — Nehéz dolog. Annyi biztos, hogy „boltban" ilyent nem árul­nak. Állandóan kutatok. Előfor­dult, hogy egyik faluban az asz­talos özvegyétől vettem anya­got. Kérdeztem tőle, mikor halt meg az ura, mondja, tíz éve. Maradt fája? Persze, fönt a padláson, lepi a por. Megnéz­tem, megvettem. De hát ez még mind semmi. Mondjuk kész a citera, de igazán csak akkor adja ki végleges hangját, ha már jól „kijátszották”, vagyis legalább egy éven át már rend­szeresen játszanak rajta. És van még több titka is ... — Éspedig? ... — Mindent nem mondok el. Nem én! — Félti a tudományát — jegyzem meg. — így is lehet mondani. De idefigyeljen. Amikor én elkezd­tem, az alapismereteket apám­tól megtanultam. Ö meghalt, később én nem tudtam kihez forduljak, mert például csupán a faanyag tulajdonságait, meg­munkálásának módjait asztalos- mesterektől kérdeztem meg, de mindegyik hallgatott, sőt, né­melyik félre is vezetett. Hát most én is őrzöm a titkomat. Lehet, hogy majd egyszer... különben hagyjuk ezt. — Hadd citerázzak egyet... — Ért hozzá? — Nem értek hozzá ... Leemel egy szép darabot, a kottalécet apró gyöngyház gom­bok díszítik belesüllyesztve a fába. A tupirozó fésű hegyes végét végighúzom a húrokon egészen halkan, alig érintve, s mintha távoli orgona szólna, úgy zeng az egész juharszek­rény és hallom is, ahogy a mé­lyebb hangtónusú társai meg­szólalnak a falakon és a pol­cokon, bennem van a dal, amit esztendővel ezelőtt, az első rö­pülj pulykánál... pardon... a Röpülj pávánál énekeltek cite- rakísérettel, hogyaszongya: „ ... Látod édesanyám, — Lá­tod édesanyám, Miért szültél a világra . . ." — Eeeegen .. . Hát ezt még gyakorolni kell - mondja a_ mester, aztán a citerát kiveszi a kezemből, és áthelyezi bizton­ságosabb helyre . .. Rab Ferenc Fotó: Erb János —------------- ■ ■ __^ P ályázat fafaragóknak, fazekasoknak Istvánháza A múltkoriban fent a Vár­ban találkoztam régi jó bará­tommal, Zsubernyák Bandival. Nagyon megörültünk egymás­nak, kérdezgettük az ilyenkor szokásos hogyésminteket. Bandi elmondta, hogy épp a Hiltonból jön, szellőzködik egy kicsit, mert több órás fárasztó tárgyalása volt amerikai part­nereivel. — Nocsak! — mondtam én. — Hát mi vagy te most? — Én vagyok a BIEKI. — Az mi? — Nem hallottál még a BIEKI-ről? — nézett rám cso­dálkozva. — Persze, persze! Valami rémlik, mintha olvastam volna — próbáltam kivágni magam nagy szégyenkezve, mert úgy mért végig a barátom, mintha azt mondtam volna, hogy nem tudom, ki az a Gujdár. — Na, ne viccelj! „Mintha olvastam volna” ... Másról sem írnak a lapok, mint rólunk, a mi eredményeinkről, és a rádió, és a tévé... Csuda pofa vagy, a régi ugratós: „Valami rémlik!” Apró, óvatos kérdésekkel si­került megtudnom, hogy ez a bizonyos BIEKI valami kutató intézet, amelyet Zsubernyák szervezett alig három éve, és olyan példásan, hogy a ha­sonló intézményeknél szokásos munkaerő harmadával dollár­milliókkal mérhető csodálatos eredményeket tud felmutatni. . — És hogyan csinálod? — kérdeztem, amikor már nagy­jából sejtettem a lényeget. — Pofon egyszerűen. Elő­ször is kiküszöböltem, eleve kiküszöböltem a legnagyobb magyar átkot: a névnapot. — Értem. Megtiltottad, hogy az intézetben névnapi ünnep­séget tartsanak. — Nem. Én mérnök vagyok, reálisan gondolkodom. Tudom, hogy hiába könyörgök a Du­nának, hogy forduljon meg, és folyjon északnak ... — Megvan! Csak munkaidő után köszönthetik egymást a dolgozók. — Az ilyesmit nem szokták betartani, és ha mégis, más­nap másnaposak. — Akkor hát...? — Nézd, öregem, naptárké­szítőink az utóbbi években a leglehetetlenebb neveknek is felkutatták a névnapját. — Előveszi a noteszét és olvas­sa: — Van Bendegúz napja január 11-én, és Eufrozina szeptember 25-én, de Kresz- cenciából kettő is: április 19. és július 15. Hasonlóképp Tö­hötöm. Öt is lehet köszönteni június 17-én, avagy szeptem­ber 2-án. Az intézetnek van körülbelül százötven dolgozója. Ez — jó esetben (például sok azonos név) — száz nap, sze­mélyesen 4—8 óra. Nos, ezt én egyetlen húzással töröltem. Há­rom éve, amikor megszerveztem az intézetet, csak olyanokat vettem föl, akit — ha férfi — Istvánnak hívnak, és — ha nő — Ilonának. — Tehát augusztusban két- három nap alatt lezajlanak a névnapi ünnepségek. Óriási! — Még óriásibb! — nevetett fölényesen Zsubernyák bará­tom. — Augusztus második fe­lében két hétre szabadságra megy az v egész intézet. Na, mit szólsz hozzá? — Add csak ide azt a no­teszt! — válaszoltam, majd föllapozva a névnapokat, a tő­lem telhető legfinomabb gúny­nyal ráolvastam: — Vagyis senkit nem ünnepelhetnek a dolgozóid, kivéve téged, akár négyszer is. — Olvastam: — Endre: február 4., május 21., november 10. és november 30. — Endre? Igen, valamikor így hívtak, de három éve bel­ügyminiszteri engedéllyel Ist­vánra változtattam a kereszt­nevemet. Avagy arról sem hal­lottál, olvastál, hogy a BIEKI-t a szakmában csak Istvánháza néven emlegetik? * Valóban nagy ötlet. Ter­jeszteni kellene, hiszen renge­teget takaríthatna meg a nép­gazdaság, ha az egyes válla­latokat, hivatalokat, intézmé­nyeket Jánosházának, Bélahá- zának vagy Csillaházának hívnák. Sólyom László Egy szegény kis palack panaszai A palack whiskys, vagy mind közönségesen viszkisüveg volt, de nagyon panaszos. Én, aki mindenkor jó alanya voltam és leszek a panaszkodóknak ál. tálában is, hogyne hallgattam volna meg a szegény kis pa­lack panaszait, amelyet feke­tén, fehéren sipogott el ne­kem ... — ... mert nincs rám szük­ség. Érti ezt, Uram? Nincs rám szükség?,Pedig valódi, fe­kete-fehér viszki vagyok és mégsem kellek... ön Uram, ha meg nem sértem, a tizen­ötödik, de úgyis tudom, hogy önnél sem melegszem meg, akarom mondani, önnél sem hűlök le egy darabka jéggel a metszett pohárban... Hogy miért, Uram? Ez az, amit nem tudok, ez az, amit nem ér­tek... Hogy mit hallottam? Hát igen, valami olyast hal­lottam az első gazdámtól, hogy Ibiké... ez valami titok­nő ott nála ... szóval, hogy Ibiké fel ne bontsa, holnap János lesz, aztán milyen jó lesz ez ajándéknak... így mondta, meg valami elfogyott reprezentációról és reprezen- tálásról beszélt. Igen Uram, ez az első gazdám volt. .. Az­tán elvitt egy selyempapírba és egy nagy kocsiba valaki­hez, aki megrázott, gazdámat, az elsőt, öröméről biztosította, s félretett engem, míg ők va­lami mást ittak. Másból ittak. Nem belőlem, Uram ... Akkor meg azt hittem, hogy tévedés az egész, de fél óra múlva hallottam, hogy második gaz­dám rárivall valami Julika nevű nőre, hogy megvan hú- zatva talán, meg fel ne bont­sa, úgyis vége az év végi re- pinek, milyen jó lesz, viszi to­vább valami Istvánhoz ... Igen, Uram, nem téved. Meqint selyempapír. Megint autó. Megint megráztak és félretet­tek és aztán... Úgy van, Uram ... Kisvártatva vittek tovább. És megint vittek. Uram én még annyi selyempapírt és annyi autót nem észleltem, mint most néhány nap alatt... És nem kellek, Uram. Senki­nek sem. Illetőleg kellek, de nem rendeltetésszerűen, Uram... Ugye érti, mire gon­dolok, Uram? — Értem — mondta a sze­gény kis palacknak, de gyor­san befogtam a száját egy kis selyempapírral. Nekem sincs reprezentációm, meg pénzem sem, viszem tovább. Remek ajándék, egy üveg eredeti skót whisky, kérlek, a névnapod al­kalmából. — öreaem — mondta név­napi ismerősöm —, a próba sikerült. Az üveg visszakerült Ráismerek. Én indítottam aján­dék útjára. Nézd, mi van ben­ne? — mondta gúnyos mo­sollyal és egy üvegnyi teát gondosan szétöntött közöttünk. — A feleségem főzte. Valódi grúz tea. Jó, mi/;.? — tette hozzá, miközben én látni vél­tem, amint a szegény kis pa­lack kajánul éppen az arcom­ba vigyorog. Gyurkó Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom