Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-01 / 90. szám

1978. április 1., szombat Dunantmt Tlaplö 3 Film jegyzet Ilyenek voltunk A hollywoodi vetítőteremben groteszk percegéssel végigre­ped egy festmény, vékony hu­zalon függő, kerek kis fém­gömb türemlik elő: a lehall­gató-készülék mikrofonja. A mosolyok és szóvirágok hirte­len fagyhalála eljegecesíti az amúgy is döbbent csöndet. A filmtörténet egyik sötét pillanata ez (1947 októbere), amikor a Truman-kormány meghirdette — „kereszteshad- jórat a kommunizmus ellen" elnevezésű kampánya jegyé­ben — megkezdődik a „Holly­woodi Tízek" Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizott­ság elé való idézése. (E sötét manipuláció kezdetének har­mincadik évfordulóján a Film­kultúra 1977/6. száma is meg­emlékezett azokról a gerinces emberekről, akik sem a hideg- háborús korszak kezdetén, sem később nem hagyták megfé­lemlíteni magukat e „bizott­ság” mumusaitól.) Sidney Pollack filmrendező Ilyenek voltunk című színes, szélesvásznú amerikai filmjé­ben — mindenképpen becsül­ni való szándékKal — rájuk szeretne emlékezni, emlékez­tetni. Filmje jó fotóanyagra, jó színészekre (Barbara Strei­sand, Robert Redford), jó ope­ratőri munkára (Harry Strad- ling), de rossz forgatókönyvre (Arthur Laurents) épül. A rossz forgatókönyv legfőbb gyengéje az, amit hollywoodi szempont­ból bizonnyal a legfőbb eré­nyének lehetne tekinteni. Ez pedig nem más, mint a filmet alkotó elemek hierarchikus sor­rendjének a megfordítása: azaz mindenek fölé helyezi az eszközöket, a mozgatást, dia­lógusokat, szituációkat, és má­sodlagossá teszi a lényeget, az eszmei magot, amit az eszközöknek kellene közvetíte­niük. így aztán csak nagyne- hezen tűnik föl, hogy a film alkotóinak tulajdonképpen nincs tisztázott alapállásuk, szempontrendszerük, ahonnan e fölöttébb érdekes és izgal­mas témát megközelíthetnék, amin átszűrve ténylegesen is élővé tehetnék alakjaikat, a kort és a folyamatot, amit áb­rázolni kívánnak. Mindez elég ahhoz, hogy az egyébként értékesebb kom­mersz elemekből álló film von- tatottá, unalmassá, rágógumi- csómcsogásos negyedórák ide­gesítő egyvelegévé váljon. „Ilyenek voltunk" — mondja a film, de, hogy ténylegesen mi­lyenek voltak azok, akikről szólni kíván, csak akkor de­rülhetne ki, ha vilaqosan lát­hatnánk, milyenek ma azok, akik egykor „ilyenek voltak". Ez utóbbira azonban még ke­vésbé derül fény. A film beéri a számunkra túlontúl ameri­kai, hollywoodi filmideálok — igazi emberábrázolást mellőző — magamutogatásával. Poli­tikuma vérszegény szituációk­ban elhelyezett zászlók és po­litikusarcképek időnkénti fel­villantására szorítkozik, artisz- tikuma kibontakoztatásához pedig mindenekelőtt ollóra volna szükség. Van azonban mégis valami, ami reálisnak hat ebben a filmben: a messzi Amerikai Egyesült Államok itt-ott fölsej- lő egy-egy hiteles atmoszféra­foszlánya. Ez azonban csokor­ra elég, hogy kijőve az utcá­ra, megkönnyebbülten sóhajt­hassunk fel: milyen jó, hogy ilyen távol van tőlünk ez az ország ... — Bebesi K. — Beszélgetések — fontos dolgokról Szerdán és csütörtökön este ismét meggyőződhettünk róla, milyen óriási eszköz a televí­zió. Hol van a világon akkora nagyterem, amelyben tízmillió klubtag foglalhat helyet egy­szerre és lehet részese a mindnyájunkat érintő, fontos kérdések megtárgyalásának? A televíziónak megvan ez a fan- tasztikus lehetősége. Tőkei Ferenc akadémikus, korunk egyik kiváló tudósa a demokratizmus kérdésében fej­tette ki véleményét, adott vá­laszt néhány izgalmas kérdés­re, illetve mondta el azokat a gondolatait, amelyekről ne­künk valamennyiünknek kell továbbgondolkodnunk. Korunk­ban az európacentrikus szem­lélet agonizál, hatalmas vi­lágtörténeti váltás tanúi és részesei vagyunk, s amikor a demokratizmus kérdése merül föl, akkor sem hagyhatjuk ezt figyelmen kívül. Ez egyike a „legeurópaibb" problémáknak, mondta Tőkei Ferenc, hiszen egy olyan országnak, amely a törzsi szeparatizmusból akar­ja kiemelni a népét és rendet akar, ez a probléma nem so­kat mond. Mindamellett szá­munkra mégis az a lényeg, hogy a demokrácia olyan európai érték, amelyet meg kell őrizni, s a kapitalizmus által megteremtett demokrá­ciát a szocializmusnak tovább kell fejlesztenie. De — és itt következett ismét egy igen je­lentő? és izgalmas gondolat — bizonyosnak látszik, hogy egy ponton túl a gazdasági fejlődés kérdése kultutrális kérdéssé válik. így ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a demokratikus jogokkal élni kell tudni, s ehhez az embe­reknek kulturáltabban, gazda­gabban kell áttekinteniük a társadalmat és benne saját szerepüket. Az interjú gazdag gondola­ti anyagából még csak egyet hadd emeljünk ki: minden problémánkat úgy tudjuk a legjobban megtárgyalni, érté­kelni s a lehetőségekhez ké­pest jól megoldani, ha az okos türelem álláspontjára helyez­kedünk. Amelyből éppen Tőkei Ferenc adott példát azzal, ahogyan e kérdéseket ele­mezte. Reméljük, hogy az ígéret megvalósul, s ennek az esz­mecserének lesz folytatása. * „Megkérdeztük a minisztert” — csütörtökön este Keserű Já- nosnét. A könnyűipar kérdé­sei a legnépszerűbbek közé tartoznak, hiszen a minden­napokban talán a legtöbb ta­lálkozása az embereknek a ru­házati, bútor- és cipőipar gondjaival van. A „kérdezős- ködést” a televízió példasze­rűen előkészítette .és meg­szervezte, a miniszterasszony pedig példaszerűen állta a sa­rat, jól informáltságról, kon­cepciógazdagságról, jóindu­latról tett tanúbizonyságot. Túl a műsorban elhangzott konk­rét válaszokon, információkon, ennek a beszélgetésnek szin­tén az volt a végkicsengése: okos türelem. Azok az ered­mények, amelyeket nem hang­súlyoztak túl a műsorban, de amelyeket valamennyien isme­rünk, csak így születhettek meg, s ez adja a remények biztosítékát is. H. E. MH gyermek megszületett. Öt kilo húsz deka.** emelni az akusztikai effektu­sokat. A fiatal rendezőt dicséri a szokatlanságában is egysé­ges, lendületes játékstílus. Ugyanakkor meg kell mon­danunk, hogy a rendezői ötle­tek, a jelképrendszer szinte szecessziós bősége távlat hiá­nyában néha nem hagy időt a lereagálásra, elsikkad, rosz- szabb esetben zavaró. Utóbbit a színészek egységesen kifo­gásolható beszédtechnikai fo­gyatékosságai emelik ki, me­lyek különösen a párhuzamos játékoknál tűnnek elő. A szín­ház műszaki gárdáját csak di­cséret illeti az igen összetett feladat ellátásáért, de jelen technikai körülmények mellett szinte a lehetetlennel birkóz­nak. Ez a magyarázata a ki- sebb-nagyobb zökkenőknek. A magasszintű, fegyelmezett, a megkövetelt stílusba jól bele­simuló játékért dicséret illeti a színészgárda egészét, igazi kol­lektív játékot nyújtanak. Falu- dy László ismételten bizonyítja kivételes érzékét az abszurd fi­gurák megformálásában. Ki­emelkedően jó mozgáskultúrá­ját tökéletesen kamatoztatja, de szélsőségeiben is tud mér­téktartó maradni. Dávid Kiss Ferenc Nikodemosa külön szín­házi élmény. Tudja, hogy ab­szurd drámában nem „elját­szani", hanem „hozni" kell a figurát; a külsődleges gesztu­sok tökéletes rendszerére építi átváltozásait. Pogány György Lajcsija szereposztásbeli teli­találat. Óriáscsecsemőből tör­pe felnőtté válása hibátlanul megoldott. Kár, hogy jelenleg szövegmondása nem éri el mindenütt a mozgásban hozott szintet, s időnként „elhiszi” sze­repét. Németh Nóra minden mozdulatán érződött, érti a já­tékot: bátor karakterizáló erő­vel vázolta fel Stefániát. A Caligulá, az Übü király, a Derby a kastélyban után ismét olyan darabbal gazdagodott színházunk repertoárja, mely alkalmas arra, hogy közönségét korunk darabjait értő és élve­ző közönséggé nevelje. Szilárd István I gen, a gyermek megszületett, egészséges, és egyáltalán nem látszik rajta az ötven­két éves túlhordás. Két ama­tőr társulat bemutatóját köve­tően (1969 Győr és 1970 Sze­ged) az író — saját véleménye szerint legjobb — 1926-ban, emigrációban írt drámája ugyanis csak a pécsi bemuta­tóval foglalta el helyét, rang­ját megillető helyét, hivatalos színházkultúránkban. A pécsi bemutató tükrében még inkább érthetetlen „túlhor­dás" okát hosszú esztétikai fej­tegetések helyett elegendő két tömör idézettel jellemezni. Ve­gyük elsőként a későbbi kele- tűt: 1968-ban, Az óriáscsecse­mő első nyomdai megjelenését követően írta az Élet és Iroda­lom hasábjain Ungvári Tamás: „Déry már 1926-ban hibátlanul beszélt egy nyelvet, amit szín­padjaink nem tudtak megvaló­sítani máig.” A második Loson- czy Zoltántól, a Nyugat kritiku­sától származik, a húszas évek­ből: „Csak nagyot kiáltani ne, hátha valaki megdöbben tőle; csak nagyot kiáltani ne, hátha valaki maga is gondolkozik a nézőtéren." A két idézet jelzi a darab színpadra állításának teljes problematikáját. Az avantgarde sodrában fogant mű magán hordja a dadaizmus, szürrealiz­mus mindazon jegyeit, melyek az ahhoz nem szokott szem és föl számára az előadhatatlanságot sugallják: a klasszikus dráma, szerkesztést mindenben taga­dó, „logikátlan” antidráma, so­vány történéssel, megvalósít­hatatlan rendezői utasításokkal. Déry ugyanakkor már 1926-ban eljutott oda, ahová csak a má­sodik világháborút követően ér­tek az abszurd drámairodalom legjobbjai: a formalista taga­dást társadalmi mondandóval tölti meg. Kegyetlen iróniával ábrázolja a létezés minden ele­mét (születés, halál, társada­lom, család, s maga az emberi nyelv); a születésekor omnipo- tens („Egyedül vagyok a föl­dön, mindenkit meg fogok öl­ni vagy mindenkit boldoggá fogok tenni.") óriáscsecsemő a kényszerű társadalmi beillesz­Képünkön: Faludy László (balról) az apa szerepében A művészkollektíva segítsé­gével kialakított térrendszer hihetetlen mértékben kitágítja a kamaraszínház színpadi le­hetőségeit, módot adva a da­rab fővonalát kísérő mellékmo­tívumok, asszociációs rendsze­rek elhelyezésére. A harsánytól (konzervdoboz) a leheletfino­mig (opera áriák) terjedő ská­lán megszólaltatott gegg-ek egész sora jelzi a rendezői fan­tázia apró részletekre is kiter­jedő figyelmét. Külön ki kell Az előadás egyik jelenete Déry Tibor kedés útján szemünk láttára zsugorodik, s válik erkölcsi hul­lává._Patikatisztasággal valósul meg Camus Sziszifusz-mítoszá- ban megfogalmazott tétele az „abszurd" emberről: „ ... Mi­után megbizonyosodott, hogy lázadásának nincsenek kilátá­sai, és hogy tudata múlandó, folytatja kalandját életének időbeli határai között." Ez az a pont, ahol Déry értelmet ad az abszurditásnak, pszichiáter­ként tükröt tartva elénk, kény­szerítve, hogy szembenézzünk a kórossal... Tükre torzító, gör­be tükör, a negatívat kiemeli, komikumával még fájdalma­sabbá teszi, szinte kiáltja: ide jutsz, ha . .. Ez a gigantikusra nőtt függőmondat a mű írói nagysága. A még főiskolai hallgató ren­dező, Szikora lános hitt a mű­ben, hitt a közönségben, hitt a színházban. Ez adta számára az erőt a felismeréshez, hogy Déry drámája — szemben a könyvdrámákkal — színpadi szövegkönyv, mely csak színhá­zi megvalósításában él igazán, így született meg az a „kőszín­házi" előadás, mely még a Paál István rendezte, vásári komédiázó kedvet idéző nagy si­kerű szegedi amatőr előadás­nál is merészebben meri fel­rúgni a szerzői utasítások egész rendszerét. Hogy ez nem min­dig erény, arra a közelmúltban sajnos több példa is akadt. Szfkorának viszont, elszürkülő panelvilág-vízióját sikerült úgy ötvöznie Az óriáscsecsemő drá­mai anyagával, hogy gondola­tai közelebb kerültek hozzánk, időtlenségük megőrzésével let­tek maiak. Volt bátorsága vál­lalni, hogy nem drómatörténel- mi rekvizítumot, hanem nap­jaink drámáját rendezi. László Lajos A pályaválasztás nagy di­lemmáját és a startot követő munkahelyi konfliktusok izgal­mait boncolja László Lajos a Kozmosz sorozatban most megjelent kötetében. Hősnője, az érettségin kitű­nően vizsgázott lány, valójá­ban az élettől kíván jeles kal­kulust, de ehhez konfliktusok sorát kell legyőznie. Türelmet­len az élethez, nem akar éve­kig vékony pénzen élni, tűrni a család és iskola peszton- kázását-regulázását, önálló­ságra, bizonyításra vágyik. Szülei és tanárai befolyása ellenére a továbbtanulás he­lyett a munkát vállalja. Hiá­ba a család óvó igyekezete, a kibicek tanácsai, a köny- nyebb boldogulás csábító példái, csak azért is kitart elhatározása mellett, talán inkább dacból, mint meggyő­ződésből, talán a bizonyítás elégtételének ízéért. A fel­nőttséget mindenkinek önma­gának kell megteremtenie — vallja, s végül is eléri a ki­tartók jutalmát: a munkával teremtett harmóniát. Naplószerűen négy év tör­ténése pereg le az olvasó előtt, színes figurákat felvá­zoló és érdekes szituációkat teremtő kompozícióban. Régi és modern' előítéletek, a fi­zikai és szellemi munkáról vallott felfogások különböző­sége, modernség és álmo­dernség, a generációváltás­sal járó emberi mentalitás sokfélesége motiválja a cse­lekményt. Prototípusok sora vonul fel. A régi munkássors lidérceitől szabadulni képte­len szülők. A tantestület jól karikírozott figurái. Az üzemi mechanizmus nagy és kis „fo­gaskerekei” közös és egyéni gondjaikkal, örömeikkel. A brigád, a szűkebb család jó és fekete bárányaival, akik termékeik mellett egymást formálják. Barátnők és bará­tok, akik a maguk módján keresik helyüket és boldogsá­gukat az élet labirintusában. A mű nagy erénye, hogy szereplőit húsból-vérből gyúr­ták, pózolásmentesen a ter­mészetest, az alapvetően em­berit mutatják be jól kompo­nált szituációkban. Hangvé­tele derűs optimista, szerzője a leíró részletek kerülésével inkább hőseit beszélteti mo­dern ízzel, s ez teszi pergővé a cselekményt és olvasmá­nyossá a művet. László Lajos mostani — már a hatodik — figyelmet érdem­lő kötete egy készülő trilógia első állomása. A következő kettőben is hű marad a fia­talokhoz, feszítő problémáik analíziséhez. A bányászat perspektívádon, visszafejtesz - tési időszakában a bányász- ifjak hivatásválasztó gondjait, majd a falusi parasztfiatalok munkássá formálódásának bo. nyolult belső folyamatát kí­vánja bemutatni. Tiszteletre­méltó vállalkozás. Lippenszky István Az óriáscsecsemd Képernyő .iielSft

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom