Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-23 / 111. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. ÁPRILIS 23. Egry II. Variáció III. Csomópont II. Gerzson Pál kiállítása ósodik alkalommal állított ki Pécsett Gerzson Pál Mun- kácsy-díjas festőmű­vész. Figyelmünk ezúttal nem csupán a Bara­nyából származó festőnek szó­ló kötelező érdeklődés, hanem inkább azt az alkotót illeti, aki egyéni munkásságán és szemléletén túl művész-peda­gógusi szerepénél fogva is kétszeresen formálója, alakító­ja művészeti életünk jelenének. Több mint másfél évtizedes ok­tatói tevékenység áll mögötte, 1960-tól az Iparművészeti Fő­iskolán 'tanított, 1974-től a Képzőművészeti Főiskola taná­ra. E tevékenység a festészet­történeti anyagban és a kor­társ művészeti törekvésekben a tudatos tájékozódást kívánja, amely az alkotói energiák fo­kozott igénybevételével jár. Festői munkássága mellett számos falképe, főként intar­zia-munkák (Pécs, Városi Ta­nács, 1967. Győr: Megyei Ta­nács 1969. Budapest: Műszaki Egyetem 1970. Helsinki: Ma­gyar Nagykövetség 1975.) jel­zik a dekoratív feladatok meg­oldásában elért sikereit. Fes­tészetének bemutatására már 1976-ban kis könyvvel vállalko­zott. „A mai magyar művészet” sorozat. A Színház téri kiállítóterem­ben Gerzson Pál most az utóbbi öt év munkásságát rep­rezentáló anyagát állította ki, amelynek egy része szerepelt Budapesten a Műcsarnokban (1976) rendezett egyéni kiállí­tásán is. Ebből az anyagból azonban azokat a képeit vá­lasztotta ki, amelyek mai fes­tői formavilágához, kifejezés- módjához vezettek: egy telje­sebb nonfigurációhoz — el­terjedtebb szóhasználattal — absztrakt alkotásokhoz. Eltűn­tek festészetét a 60-as évek­ben még jellemző tárgyi uta­lások, a vulgáris, geometriku­sán ábrázoló mozzanat, a har­sogó, nyers színhasználattal párosított darabos figurák, a geometrikus formahalmazok burjánzása, hogy egyre hang­súlyosabb szerephez jusson a változatosan árnyalt, vagy a deokratívan festett sík felület, s a színek dinamikája vegye át a tér szervezésének szere­pét. Szivárványos felületeket alakít (Napkelte, öböl), amely­nek színgomolygásából egy- egy szín összesürűsödő foltban válik ki, máskor szigorúbb, geometrikus formák kerülnek a képre szikár-szürke-barna har­móniákkal (Szigliget, Szerke­zet), majd szürreális jellegű kompozíciók következnek ívelt határú, rebbenő-lebegő alak­zatokkal (Magányos fa, Nap­kelte, Éjszaka) és olyan fest­mények, ahol a képfelületre kúszó, azt elöntő sötét—világos síkok, alakzatok ütköznek. (Fé­nyek és árnyékok). Mindig a történés érdekli, a dinamika, de dráma és érzelmi szélsősé­gek, szuggesztivitós nélkül. Külső motívumok ihletésére, a természet atmoszférikus hatá­sára születtek ezek a kompo­zíciók, amint arra az egyéb­ként olykor zavaróan konkrét és tárgyias képcímek is utal­nak. A nonfiguráció — „a látha­tó világhoz való kapcsolódás általános elvetése" — Kan- dinszkij első, 1910-es kompozí­ciója óta nagy tért nyert a festészetben, sőt korszakunkra — úgy tűnik — akadémizáló- dott is. A festészeti kifejező eszközök revíziója, majd ab­szolutizálása hívta életre ezt az irányzatot, létjogosultságát az érzékelés finomítása, a ki­fejezés új lehetőségének kere­sése, a szubjektum önkényének és fontosságának kinyilvánítási szándéka adta, létrejötte az­zal a szemléletváltozással is összefüggött, amely a művé­szetben is az „utána csinálás- ról” a „megcsinálásra”, a technikára és a teremtés gesz­tusára helyezte a hangsúlyt. A tárgyi környezet motívumainak száműzése felszabadította a síkművészetet, „a látszatvaló­ság előállítását szolgáló mű-, fajokat” korábbi elszigeteltsé­gükből, s közelítette egyúttal a dekoratív, iparművészeti, a használattal érintkező terüle­tekhez. A robbanó színfoltok, kavargó-vibráló felületek érzel­mi feszültségek, lelkiállapotok közlői lettek, az akotómunka dinamikáját közvetítették. A geometrikus alapformákba fe­szülő tiszta színek a megszer­kesztett rendet, új arány- és harmónia és térviszonyokat tol­mácsoltak, számos tanulsággal szolgálva a modern építészet, díszítőművészet és a környezet­alakítás Számára. Nonfiguratív kompozíciók közvetítették a mikrokozmoszhoz fordult, az anyag szerkezetének vizuális értékeit feltáró embernek álta­lánosításait is. A színdinamikát és a geometrikus formák opti­kai hatásait kiaknázó op art fnellett tulajdonképpen a fes­tészet elemi kifejező eszközeit, hasznosította másként és más­ként néhány újabb irányzat (hard edge, szeriális törekvé­sek) korunk új forma- és rend­szerigényének megfelelően. Gerzson Pál nem kapcsoló­dik képeivel az említett irány­zatok egyikéhez sem — nem is ezt kérjük számon —, ő az absztrak művészet biztosította szabadsággal annak csaknem teljes eszköztárát alkalmazva hozza létre kompromisszumos képeit. A dekorativitás és esz­tétikum jegyében kutató önki­fejezési törekvése kevés szállal fűződik a jelen gondolati és művészeti problémáihoz. Szín­kultúráját, harmóniaérzékét, azt a festői tudását — amit számos akvarell és festészeti kiállításon díjjal ismertek el — itt leginkább a szigligeti képei és naplósorozata tanú­sítja. Mendöl Zsuzsanna ien«iiérz^ Sugár Rezső A felszabadulás után írt egyik jelentős magyar mű a Hősi ének című oratórium. Sugár Rezső 1948—1951 kö­zött komponálta. Ezért a mű­ért 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Sugár a negyve­nes években, mint Kodály Zol­tán tanítványa fejezte be ta­nulmányait a Zeneművészeti Főiskolán. Napjainkban — két esztendő óta — ő foglalja el egykori mestere helyét ugyan­abban az intézetben, mint a zeneszerzés tanszékvezető pro­fesszora. Tapasztalt pedagó­gus. Korábban a fővárosi Fel­sőbb Zeneiskolán, majd a Bartók Szakiskolában ugyan­csak zeneszerzést tanított. Olyan kiválóságok kerültek ki „keze alól”, mint Petrovics Emil vagy Durkó Zsolt. A Zeneakadémia harmadik emeletének XXVI-os számú tantermében tartja óráit. — Ebben a tanévben — magyarázza — hat növendé­kem van. Bár alaposan foglal­kozom mindegyikkel, mert te­hetséges ifjaknak vélem őket, van némi időm a komponálás­ra és vidéki utazásokra is. Már évek óta rendszeresen járok olyan összejövetelekre, amelyek az úgynevezett író—olvasó ta­lálkozókhoz hasonlítanak, csak­hogy: zenei területen. — Merre járt az országban ilyen zenés kapcsolatkeresésre? — Az idén Pest megye van soron. Tavaly Komprom, Sza- bolcs-Szatmár, Veszprém, Ba­ranya, Somogy megye zenesze­rető közönsége volt a vendég­látónk. Szívesen emlékszem vissza például nyíregyházi es­ténkre is. — Elégedett-e kompozíciói­nak interpretálásával? — E téren szerencsés hely­zetben vagyok. Szerzeményeim a legjobb előadásban hangza­nak el. így például Epilógus című zenekari darabomat a Magyar Rádió és Televízió ze­nekara szólaltatta meg Lehel György kiváló vezényletével. Hasonló elégedettséggel be­szélhetek az Erdélyi Miklós di­rigálta Simfonia á variazione című munkámról vagy nemrég a Tátrai vonósnégyes által el­játszott III. vonósnégyesemről. — Új opuszai? — Erre nem könnyű felelni, hiszen bizonyára nagyobb lé­legzetű műre kíváncsi. Évek óta dolgozom egy nagyszabá­sú oratóriumon. Ezt szeretném végre befejezni. A kottáját — egyéb megbízások miatt — gyakran kellett már eddig fél­retennem, s ilyenkor mindig újból és újból bele kell ma­gamat élnem a folytatásba. Legutóbb például a Népmű­velési Intézet egy nyílt pályá­zatára hívtak meg: komponál­jak 8—10 percnyi időtartamú zenekari darabot vidéki együt­tesek számára. — ön most 59 éves. Mi a tapasztalata, van-e „törés" a zeneművészet fejlődésében az idősebb és a legfiatalabb nemzedék között? Kimutatha­tó-e olyan változás a szerzők­nél, mint amilyen a Bartók—Ko­dály nemzedéké volt a koráb­bival szemben? — Igen is, nem is. Az ötve­nes évek óta másfajta stiláris orientáció jelentkezett a zené­ben. Mi, idősek az egyik-má­sik jelenséget, kísérleteket fej­csóválva fogadjuk, megkérdő­jelezzük. A fejlődés azonban nyilvánvaló. Ám egy bizonyos, hogy a „mesterséget" ezen a területen előbb alaposan meg kell tanulni. Kristóf Károly Szép versek — 1977 lágát lényegítik lírává. Ha címszavakban próbáljuk je­lezni ezt a törekvést, ilyen felsorolást tehetünk: az emberi értékek kiteljesedése felett érzett öröm, az esz­mék és a valóság szinkron­ja, illetve aszinkronja, a helyét kereső ifjúi tenniaka- rás, az élettel számot vető öregség, aggódás az embe­riség sorsáért, az értelem­ben bízó reménység. Ez a jelzés természetesen csak töredékesen mutatja meg azt a gazdag világot, mely a Szép versek antológia­horizontjába belefér. A probléma kifejtése, köl­tői megjelenítése éppoly változatos, mint a gondolati töltés, vagy a formai meg- komponálás. A fiatalabbak türelmetlenebbül reagálnak egy-egy jelenségre, az idő­sebbeket megfontoltabbá te­szi a tapasztalat, a bölcses­ség. Az előbbire Utassy Jó­zsef, Sárándi József, Péntek Imre, Ladányi Mihály, Soós Zoltán verseit említhetjük példaként, az utóbbira a mindig megújulni képes Illyés Gyula, az életművük javát alkotó Kálnoky László, Vas István, Zelk Zoltán, Csorba Győző, Keresztúry Dezső költeményeit. A közé­letiség, az a lírai magatar­tás, amelyet Váci Mihály képviselt a hatvanas évek­ben, elsősorban- az ún. „Tűz- táncos" generáció verseiben van jelen (Garai Gábor, Csoóri Sándor, Raffai Sa­rolta, Ladányi Mihály). Megfigyelhető az antoló­giában egyfajta játékosság, a gondolatok és formák vir­tuóz kezelése, melynek ere­detét minden bizonnyal Weö­res Sándor költészetében ta­lálhatjuk meg. Többségük­ben ilyen verseket tett köz­zé a válogatásban az idén elhunyt Nagy László, de a fiatalok között is találkozunk hasonló irányban kísérlete­zőkkel (Bella István, Benkő Attila, Kiss Anna). A merész, néha már meghökkentő mo­dernség — Oravecz Imre, Páskándi Géza, Tamkó Sira­tó Károly — a klasszikus megformálás iránti mély tisz­telettel él együtt — Baranyi Ferenc, Takáts Gyula, Bár- dosi Németh János, Ratkó József stb. Az idei Szép versek arc- képcsarnokában három gyászkereteset láthatunk. Fájdalommal vesszük tudo­másul, hogy többé nem sze­repel a válogatásban Nagy László, Kormos István, Hajnal Anna, hogy a gyászkeretet immár Rónay György port­réja köré is megrajzolhat­juk. Kovács Sándor nyi megértését. Természete­sen akadnak gondolatilag sekélyes művek, s a versek számának növekedésével nő a kritikai aggodalmakra okot adó selejt is, mégsem ez jellemzi költészetünk mai állapotát. Hogy mennyire nem, ez arra kézenfekvő bi­zonyító példa, többek között az idei Szép versek sokszínű lírai tablója. Az antológia most is he­lyet adott minden jelenleg élő és ható költői törekvés­nek, valamennyi nemzedék képviselője megtalálható a költők sorában. Műfaji szem­pontból szintén változatos a kép, a József Attila-i szűr­realista dalszerűség éppúgy jelen van a válogatásban, mint a tárgyiasságra, vagy a groteszk megformálásra törekvő költői szándék. Bár a szabadvers — jobbára fiatal költőink tollán — az utóbbi évtizedben a magyar lírában is általánossá vált, a Szép versekben a hagyo­mányos, kötött formák — olykor még a legkötöttebb, a szonett is —nagyszámban képviseltetik magukat. A gyűjtemény verseire mindenek előtt az jellemző, hogy korunk emberének bo­nyolult érzés- és gondolatvi­vélekedésekkel, melyek sze­rint líránkat az elszürkülés, a társadalmi problémáktól való távolodás veszélye fe­nyegeti. A bírálók megje­gyezték, hogy a folyóiratok­ban megjelenő nagyszámú vers egyfajta gondolati inflá­ciót idézett elő, sok az ügyesen megkomponált, de a mondanivaló híján súlyta­lan lírai alkotás, a pusztán formai bűvészkedés. Kétség­telen, hogy ezek a kritikai észrevételek lényeges tüne­tekre mutatnak rá, költésze­tünk a hetvenes években, különösen, ha az előző év­tized lírájával hasonlítjuk össze, számos tekintetben megváltozott. Egészében vé­ve azonban korántsem olyan nyugtalanító a kép, mint egyes bírálatokból kitetszik. A költők ma áttételesebben reagálnak a társadalmi élet eseményeire, mert magának a társadalomnak, s ezen be­lül az emberi kapcsolatok­nak a szerkezete is bonyo­lultabbá vált. összetetteb­ben fogalmazzák meg mon­danivalójukat, szervesebb egységben az időközben robbanásszerűen megválto­zott formával, s ez sokszor megnehezíti a vers pillanat­Amikor a hatvanas évek elején megjelent az else Szép versek válogatása, aligha gondolták a szerkesz­tők, hogy egy hamarosan rendkívül népszerűvé váló antológia-sorozatot indítanak útjára. A példányszám ál­landó növelése mellett sem tudták kielégíteni az igénye­ket, 1965-ben már meg kel­lett ismételni a kiadást. A Szép versek évenkénti — a költészet napjára — megje­lenő gyűjteménye azóta szer­vesen beleépült könyvkiadá­sunk programjába, szinte hi­ányát éreznénk, ha nem ta­lálkoznánk vele a megszo­kott időben könyvesboltja­inkban. Az idei válogatás minden eddiginél terjedel­mesebb, nyolcvanöt költő négyszáznál több versét tar­talmazza. Valóban átfogó képet ad az elmúlt év lírai terméséről, s egyben repre­zentálja a magyar költészet jelenlegi állapotát is. Az utóbbi időkben gyakran találkoztunk olyan kritikái §0 jr #ife lírai körképe

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom