Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-05 / 64. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. MÁRCIUS 5. Festészet, ’77 I AKA IS GYULA Vulkánok, fügefák Takáts Gyula válogatott versei mányok, különösen a fizika fölA hónap pesti nagy kiállításának neves popelődöktől ihletett plakátján tornádóként söpör végig az ecset által felkavart festéktömeg. Aki a Műcsarnok falai közé téved, nem találkozik a forgószél erejével. A csöndes termekben a katalógust lapozva szűkszavú jelentés kelti fel a figyelmet. ,,A szakosztály létszáma 288. Jelen vannak 240-en. Hiányzanak 48-an.” A Festészet '77 című kiállítás lenne hivatott arra, hogy a magyar képzőművészet festőinek legjavát bemutassa. A festő szakosztály valamennyi tagja egy művet küldhetett be - feltehetően olyant —, amely alkotóját 1977-ben legjobban reprezentálja. Mindenki önmaga zsűrije volt, amely eleve újszerűvé tette a tárlatot, habár ez a látogató számára egyáltalán nem tűnik fel. Az első teremben feltétlenül említeni kell a magyar festészet két nagyjának művét, akik méretben szerény, de kitűnő művel jelzik tevékenységük eredményét. Szentendre — Bar- csay lenő és Bálint Endre művészetében egyaránt jelen van. Barcsay művében aranyló sár- gák-okkerek szigorú, de az ember jelenlétét felidéző-ígérő szerkezetté sűrűsödnek a tudós töprengő műhelyének magányában. Szentendre házai konstrukcióvá válnak, ahol aj- tók-ablakok tárulnak, ahol a látogató belép, zenét hall egy aranyló délutánon. A másik alkotó egy más véglet, a bánatot varázsolja költeménnyé - számára Szentendre tárgyai titkos üzeneteket súgnak, végről, elmúlásról. öreg ablakrácsok, fenyegető jellé válnak a szürke homályban egy fehér ablakkeret világít, benne rejtélyes alak. Bálint Endre H-moll suite-nek nevezett képével a rendkívülit, a szokatlan jelentést megidézve beszél a bánatosan szép kisváros elmúlásáról. Az első terem kitüntető helyét kapta a magyar festészet későn felfedezett, különös életű, magányos utazója, Tóth Menyhért. Fehér-rózsaszín ősköde hű tükre a festő küzdelmének, a látomásokkal. Visszafogott, tört színei egy különleges vállalkozás hű művészi dokumentumai. A kiállításon újból megjelentek néhány irányzat régi és új művelői. A szürrealizmus, vagy a hajdanvolt kritikus szavával jelölt „szürnaturalizmus” megjelent ismét, a közönséget rokon ingerekkel bombázó hiper- realizmus friss példáival egyetemben, amelyek feltűnést kelthetnek e kiállításon is. Korga György kevésbé hiteles portréját nyugodtan állíthatjuk egy sorba Szkok Iván óriási méretűre kinagyított filmkockájával. A filmszalag részlete Bergman művének egy jelenetét idézi, a színeiben elcsúszott szinkronfeliratot is gondosan megoldva. Jó példája annak, hogy a nagy méret és divatos technika nem szükségszerűen társul nagy gondolattal. Hasonló stiluskategóriából induló, de őszinte alkotót ismerhetünk meg Kéri Adómban, akit a pécsi közönség a Kisplasztikái Biennáléról vagy a Modern Magyar Képtárból jó ismerősként üdvözölhet. Festett, mintázott utcaköveinek hétköz- napisága is inkább sajátunk, rokonhúrokat penget a látogatóban. Kocsis Imre „Kirakat" című művével több helyen találkozhattunk már reprodukció formájában, így említése csupán az ismerősnek kijáró köszöntés. A ritkán szereplő művészek közül feltétlenül meg kell említeni a modern magyar festészet három idős alakját, akik e kiállításon is figyelemfelkeltő műveket állítottak ki. Loson- czy Tamás „Kristályosodás" című műve talán Klee finom, halkszavú etűdjeit idézi fel, a megpihenő látogatóban. Papp Oszkár „Protheus”-a maszkok, távoli trópusok álarcainak világát idézik, a szinte monomániás kutatás egy újabb állomását jelzik. Képe egyébként nem ismeretlen a pécsi kiállítás látogatói előtt. Veres Pál bálványai szinte domborműként emelkednek ki a vászon síkjából, a néprajz faragványait felidézve. öregek-fiatalok... A Fiatal Képzőművészek Stúdiója generációvá szélesedve tört be néhány év alatt a magyar festészeti közéletbe. Tevékenységüket e termek falain is számos mű jelzi. Számomra Dienes Gábor munkája jelentett kellemes meglepetést, akinek „Mozdulatok” című festménye összefogott színeivel az olasz reneszánsz kissé gúnyos újrafelidé- zését ígérik, egy lírikus átértelmezésével gazdagítva. Váli Dezső festménye is egy kétméteres ígéret, hogy alkotója a Bálint Endre által jelzett népi- szürrealista tradíciókat majdan tovább szeretné élni. Nagy Gábor kisméretű műve Klee tiszteletéről tanúskodik, de mint mór többször láttuk, a hódolat és ismétlés között alacsony a korlát. Tiszteletet kelt bennem Kovács Péter „Küzdelme", aki a nagy elődök példáját (Kondor, Lakner) szeretné önmagáról letépni és németalföldi mesterek színeit idéző kolorittal „megszüntetve megőrizni". Pár szót még a középnemzedékről. Országh Lili régi falakat, valahol látott feliratokat megelevenítő munkája meditációra késztet, ahol önelemzés és merengő magány mondja ki a végső szavakat. Sajnos, az egyébként kiváló tárlatrende1- zés ezt a művet méltatlanul rossz falra helyezte el. Ugyanebben a teremben találkozhatunk egy érdekes, ámbár sikertelen kísérlettel. Z. Gách György fénymobilja a szobrászat határ- területéről tévedt a festmények közé. A mű villogó fényforrásaival a „Kis éji zene" címet és a nagy orosz előd, Kandinszkij formavilágát adja. A konstruktivizmust ez a mű tévesen, bár látványosan fogja fel. Ezen a kiállításon az új törekvések képviselői közül többen is részt vesznek. Jelenlétük most is meggyőző, bár jó néhány művész esetében a kiállí- tottaknál jelentősebb alkotásaik is születtek az elmúlt évben. A konstruktivizmus, hagyományai alapján szinte magyar műfajnak tekinthető. A kiállításon kiemelt helyen találkozhatunk Deim Pál művével. Személyében különleges művésszel találkozhatunk, aki a szentendrei művészetet ötvözi a szigorú szerkesztés szűkszavú, de mélységeket adó technikájával. „Nagy ikon” című műve nem pusztán címével utal a szentendrei pravoszláv hagyományokra, hanem bábú-töredéke a mindig jelenlévő embert mutatja fel önmaga által teremtett környezetében. Szűkszavúsága nem monoton, gondosan kezelt felületek és egy téma alapos körüljárása ezúttal is jelen van a tárlat talán egyik legjobb művében. Nádler István „Apám emlékére" című műve gondosan számított egyensúlyaival, teret, tájat idéző vonalaival síkot, mélységet feszít a jól kiszámított arányú vásznon. Színei a szomorúság színei, elvontan, de idézik a közeli fájdalmas eseményt. Pécsi önálló kiállításáról mindnyájunk ismerőse Bak Imre, a távoli világ, a múlt néprajza és a régi hitvilág eltűnt vagy csupán feledésbe merült emlékeit kutatja fel, azonosítja. Az így szőtt jelképeket szerkezetté változtatja, plasztikává emeli, majd izzó őszi színekben tárja elénk. Hencze Tamás álló formátumú képe az optikai művészet legeredetibb hazai művelőjének munkája. Egy feketéből fehérbe szinte észrevétlenül átváltó sáv, mely a szemet Ítéletében bizonytalanná teszi, megzavarja. A művész mindig otthonosan mozog a nagy méretek birodalmában. Kár, hogy a fiatal alkotó murális feladatok híján, csak hatalmas vásznaival bizonyíthat. A kiállításon pécsi művészekkel is találkozhatunk, A!tor]ai István, Bizse János, Erdős János, Lantos Ferenc, Kelle Sándor, Simon Béla képviselték városunk festőit. A kiállítás célja bizonyos mértékben megvalósult, rögzítette a magyar festészet állapotát 1977-ben. Teljességre törekedett — kitárta a kapukat. Ki mennyire bizonyított, nehéz eldönteni. Néhány művész talán a célt és a lehetőséget alábecsülve, jelentéktelenebb műveket küldött be (aquarellek, tusrajzok bizonyítják). Remélhetően a következő években jelentősebb művek érkeznek a műtermekből, és a panoráma a betévedő látogató számára is gazdagabbá, teljesebbé válik. Gellér István Vannak költők, akiknek gyűjteményes kötete mindig többet mond, mint a külön-külön publikált verseik. Mintha a versek együttese, szomszédsága, kölcsönhatása megsokszorozná az írások fényét, ragyogását. Mintha a kötetek értékét nem a versek puszta matematikai összege adná, hanem az a sajátos többlet, ami a versek egymásmeflettisé- géből árad. Takáts Gyula alighanem ilyen költő. Már a pálya egy korábbi szakaszán, az 1965-ben megjelent gyűjteménye, az Evek, madarak ezt a hatást tette. Válogatott verseinek újabb kötete — mely a korábbi válogatás teljes anyagát, valamint az 1961 óta írt verseinek rostáját tartalmazza — ugyancsak erről győz meg. Takáts Gyulának a folyóiratokban elszórtan megjelenő versei is mindig poétikusak, egyéni színt, sajátos látásmódot képviselnek. De hogy mennyire eredeti és szuverén költői világ az övé, s hogy milyen szervesen egymásra épülő rétegek alkotják ezt a világot, arról verseinek gazdag gyűjteménye alapján bizonyosodhat meg igazán az olvasó. A Vulkánok, fügefák: négy évtized lírai termése. Takáts Gyula első versei a harmincas évek kezdetén jelentek meg - többek között pécsi lapokban, folyóiratokban -, a gyűjteményes kötet utolsó darabjai 1976-os keltezésűek. (Tehát nem tartalmazzák még a költő legfrissebb, új magaslatokat nyitó, feleségét elsirató, megrenditően szép gyászverseit.) Az eddigi életmű javát alkotó mintegy hatszáz verset a költő négy ciklusra tagolja, s ezzel mintegy maga megvonja pályájának korszakait. Mi az a sajátos szín, minőség, amit Takáts Gyula versei a mai magyar lírában képviselnek? Egyszer valaki azt mondta: Takáts Gyula a leggörögebb magyar költő. Mit érthetünk a jelző alatt? Nyilván nem az antik metrumok, műfajok, a mitológiai elemek kölcsönzését, átvételét. Sokkal inkább a szemlélet rokonságát: az életszeretelet, a természetközelséget, a filozofikus hajlandóságot. Életszabályok megfogalmazása helyett élni segit és tanít ez a líra. Alaphangja már a legkorábbi időben a bölcs derű, a világot elfogadó magatartás, a kis dolgokat becsülni tudó tisztelet. Gyakorlatias érzékkel néz a világra. Az anyag, a valóság tiszteletét fölébe helyezi a teóriáknak, a ködös képzelgéseknek. Takáts lírájának archimédé- si pontja a Balaton-Dráva- Duna szögletében elterülő táj. Mediterrán honvággyal néz a természetre. Északon, a hegyeken túl, de még a Földközi-tenger medencéjében virágzó kultúra körében él. Ha néha dideregve, ha néha sóvárgással is, ugyanannak a szellemnek a vonzásában alkot, amely Janus Pannoniust, Berzsenyit, Vörös- martyt, Babitsot fogva tartotta. A felszines és könnyű Ítélkezés ellenére: Takáts Gyula gazdag gondolatvilágú költő. Igénye a teljes világ megragadása. Lírája az utóbbi időben térben és időben egyaránt kitágult, a modern természettudoismeresei színezik át. A kicsiny és a nagy, a pillanatnyi és a végtelen, „a lélek s az élet sejtjei" és a „milliónyi év emléke" átélésében, feszültségében szikráznak föl versei. Egy félezer lapos könyvről számlált sorokat írni: talán még a figyelemfölhívásra sem elegendő. Hogyan vállalkozhatnánk a méltatásra? Takáts Gyula művészetének legalapvetőbb vonásáról azonban nem hallgathatunk. Németh László egy helyütt azt írta: Takáts Gyula az az alkotó, akinek a természet félkész állapotban kínálja a megírni való verset... Mert amire Takáts Gyula ránéz, az keze alatt lírává lényegül. A lebontott pince, a kertjében álló hatvan mandula, Dante szarkofágja, a szőlőt kapáló nő, a mohás kőlap, a hidat őrző, összetört kőszent... Magam is tanúsíthatom: az elmúlt nyár, az együtt töltött idő megajándékozott néhány olyan közös élménnyel, amely Takáts Gyula műhelyében verssé lényegült. Láttam, tudom hát, hogyan válik keze alatt lírává, jelképpé, metaforává a valóság, a megélt életanyag, a tizenhét lépés hosszú, ősi finn csónak, a Seurasaariban, a finn skanzenben kiállított hajó, vagy a finn költőnő, Anna-Maija. Raittila teraszára távollétükben bekötölzött légykapó-család . .. Orpheuszról, a legendabeli görög lantosról mondták, hogy a kövek meglágyultak, a fák megindultak szavára. Takáts Gyula a köveket és a fákat megelevenítő költő, Orpheusz rokona. Tüskés Tibor Dienes Gábor: Mozdulatok Nádler István: Apám emlékére Kéri Adám: Kövek
