Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-25 / 84. szám
e Dimantmt napló 1978. március 25., szombat Színházban Molnár Ferenc- komédia a Pécsi Nemzeti Vadember A fáradt ember szívesen nevet, ha van min, hálás megne- vettetőjének. A szórakoztatás- nevettetés erősen szociologikus jellege mindenekelőtt abban érzékelhető, hogy különböző embercsoportok rendszerint nem ugyanazon nevetnek, szórakoznak. Valami azonban közös: azt amin szórakozunk, föltétlenül felülről kell szemlélnünk, legalább egy fejnyivel magasabbról, mint ahol az ténylegesen van. Amikor nevetés helyett bosszankodunk, az rendszerint abból ered, hogy a téma prob- lematikussága eleve kizárja e mindenképpen kívánatos nézőpontbeli szintkülönbség kialakulását. A nyugati filmgyártásnak ebben az értelemben vett legegészségesebb humora, mint az köztudott, a francia és az olasz vígjátékokban nyilvánul meg. Jól olajozott, nagy hagyományokra épülő mechanizmusok, örökzöldnek tetsző hatások, megoldások kliséinek roppant arzenálja szolgálja ezen nemzetek filmeseinek ilyen irányú törekvéseit. Működésükben, alkalmazásukban csak akkor támad zavar, ha kipróbált területeiken kívül akarják felhasználni őket. Ilyen terület például a felső tízezer — általában alulról szemlélt-vilá- ga, ahova még a filmgyártás is csak úgy nyerhet bebocsátást, ha nem sérti ezt a világot, és annak lakóit, nem szegi meg azokat a hallgatólagos megállapodásokat, amelyeknek az értelmében egy felső tízezerbeli lény, jelenség sohasem lehet minden ízében nevetséges. Minden izében nem, csupán olyannyira és olyan értelemben, hogy „nevetségessége" által még vonzóbb, még jópofább, a tömegek számára rokonszenves, vonzó, követendő példa, egyszóval igazi ideál maradjon. Hogyan is fogadhatná el ez a réteg azt, hogy az alatta lévők — fölébe emelkedve — nevessenek rajta? Hiszen ezáltal kiszolgáltatná magát... Kedélyes- kedni, barátkozni, szerelmeskedni, sőt még házasodni is lehet ezen osztály tipikusnak álcázott képviselőivel, filmideáljaival, de semmi többet. A Vadember című színes francia film, amennyiben az előzetes információk alapján filmvígjátéknak nevezzük, ezeket a gondolatokat, problémákat veti fel a nevetni, szórakozni kívánó nézőben. A film ugyanis — alighanem az eladhatóság érdekében — a kisembereken túllépve - az említett régiót is igyekszik bekapcsolni vérszegény vérkeringésébe. A kisemberi miliő kitágítása, határvonalainak elmosása azonban nem sikerül, nem is sikerülhet — sem Jean-Paul Rappe- naunak, a rendezőnek, sem a csak nagysokára ivmontanoso- dó Yves Montandnak, de még a búzavirágszerű szépségnek, Catherine Deneuvenak sem. Ettől függetlenül nem ritkán csattan fel a nézőtéren a nevetés — ez azonban többnyire a kliséknek szól. Persze az sem lehetetlen, hogy sokak számára osztatlan örömöt, szórakozást, kikapcsolódóst jelent a Vadember megtekintése. Úgy gondolom, egyet kívánhatunk csak nekik: váljék egészségükre. B. K. Az ország első cigánykollégiuma A Zala megyei Csapi községben egy kastélyépületben 1973. szeptember 10-én nyílt meg az ország első cigánykollégiuma. A még hatékonyabb nevelőmunka érdekében most 80 személyesre bővítették a kollégiumot, s a korábbi 2 tantermes alsótagozatos iskolát további 2 tanteremmel gyarapították. Politechnikai műhelyt, tanulószobákat és játéktermet is kialakítottak. Az intézmény új létesítményeit pénteken Gosztonyi János oktatási minisztériumi államtitkár avatta fel. A Játék a kastélyban c. „anekdotával" annak van szerencséje, aki nem ismeri vagy nem látta évekkel ezelőtt a Magyar Televízió több milliós nézőtáborának bemutatott vígszínházi felvételt Páger, Rutt- kay, Gábor Miklós és mások előadásában. Van benne ugyanis eqy kulcsfontosságú pikáns vígjátéki helyzet, amit Molnár Ferenc a darab első harmadában exponál és a harmadikban — a hatáskeltés fokozatainak briliáns technikájával — poénszerűen old meg. így kívánja ezt a darabírás művészete és a „jól megcsinált darab” jól megtanult gyakorlata. Ami a kettő között van, az mulatságos, csillogó, szellemes dialógusok láncolata. Csakúgy, mint sok más színpadi művében, a vilóqíró-világ- fi és vígjátékgyóros Molnár Ferenc mindennemű szerzői erényével felruházva. Jóízűen kacagunk a mesteri technikával kimunkált helyzeteken, a ragyogóan előkészített és óraműre járó poénokon — amíg el nem gondolkodunk, amíg ösz- szefüggéseket nem találunk helyzet és mondanivaló, korok és jelenségek; a húszas évek és napjaink valósága között, így a képlet máris nem olyan egyszerű, könnyed és anekdo- tikus. Ahogyan a kialakult Molnár Ferenc-kép sem az. Nagyon is ellentmondásos. Jól ismerjük A Pál utcai fiúk íróját -, életünk nagy közös élménye ez a könyv —, de nem, vagy kevéssé a prózaírót, a publicistát, a fronttudósítót vagy éppen a polgárt belülről, kedvesen arcullegyintő — polgárt. Ismerjük viszont a színműírót, a vígjátékszerzőt, ahogyan ismerik, játsszák, olvassák fél évszázada Sanghajtól New Yorkig és Fokvárostól Izlandig szerte a világon. Hisz tudjuk, milliók tanulták meg a szót, a magyar nemzetmegjelölést — azt, hogy vagyunk egyáltalán — az ő darabjai révén. De azt is tudjuk, hogy ezek a művek soha nem mentek túl a pesti belváros viszonylag zárt közép- és felsőosztálybeli világán; hogy Molnár Ferenc a siker káprázatában mindig óvakodott mélyebbre, a társadalom nagy kérdéseihez nyúlni, vagy összefüggéseket keresni a szociális problémák, a társadalom, a haladás gondolatai között. Tehetségét, zsenialitását eltékozolta, esendő magánya utolsó éveiben törvényszerű. Átvíccelte az életét; fő műfajában, a „mit hagyok magam után?" drámaírói mérlege ettől billen olyan szomorúan lefelé . . . Hogy kacagtatni nagyon tudott? Ez nem kétséges. Ezt mai kritikánk is elismeri, Jelenet a III. felvonásból: Galambos György, Bárány Frigyes, Sir Kati, Paál László és Győry Emil miként a korabeli sem tagadta. Thomas Mann „a világ mu- lattatójának" nevezte Molnárt, aki Kosztolányi szerint „mint művész szerény. Föl tudna emelni mázsás súlyt is, de többnyire csak húszkilósokkal dobálódzik, tüneményes biztonsággal”. Alfred Kerr ugyan csapnivalónak tartja a Liliomot, záróképéről mégsem tudja megállni elragadtatás nélkül: „Ami igaz, ez a mesterember rokona a legnagyobbaknak ...” Mindez együtt hozzátartozik Molnár kétes magasságú pályaívének ellentmondásaihoz. S ez a pont az, ahol gondolkodóba esik az ember: az általános értékrend felől közelítve. Molnár sajátos írói hitvallása a szükségszerű és „jótékony” hazugságról - amely tézise e művének és amit a műsorfüzet is (mottóként?) buszként kiemel — más akusztikával hangzott azért a húszas évek polgári erkölcsi világképében és politikai levegőjében, mint ma — méghozzá kritika nélküli... Molnár írói „hitvallása” anakronisztikus, dekadens, ál- humanista. Nem vitatom: ka- tartikusan mély színházi élmények sorában kell némi föllélegzés, önfeledt kacagás; kell olykor Faydeau vagy Molnár Ferenc is. Ha van olyan sorozatunk ... Molnár eme darabja még egy szempontból biztos vállalkozás. Nehéz elrontani ... A rendező - Konter László f. h. — a legkézenfekvőbb megoldást választotta. Nem kérdőjelez meg semmit, rábízza az előadást a darab humorára és a színészekre, okosan, mértéktartó kézzel összefogva a játék stílusát. Romvári Józsel szecessziós szobadíszlete hangulatot kölcsönöz; Borsi Zsuzsa választékos jelmezei jól illeszkednek hozzá; a szereplők teU jesítik feladatukat. Eljátsszák a játékot. (Győry Emil, Paál László, Vallai Péter, Sir Katalin, Bárány Frigyes, Garai Róbert, Galambos György.) Győry Boldizsár Iván-os maszkja és gesztusai kissé zavaróak. Sir Kati nehezen talál rá a primadonna szerepe szerint is „fentebb stiT’-lal kevert magatartására. Kelleténél nagyobb dózisokkal affektál, majd jól belesimul az előadás kiegyenlített, problémamentes játékstílusába. Egyéni színeket olykor Vallai Pétertől, egy-egy villanásában Garai Róberttől és az öntelt színész komikus figurájának egészében Bárány Frigyestől kaptunk. Utóbbi: ragyogó alakítás. Wallinger Endre ötletek áradata, tökéletes mimika Pantomim Néhány évvel ezelőtt, a nagy színházi viták kellős közepén, egy színikritikus azt találta mondani, hogy a magyar közönséget szinte sokkos hatások érik egy-egy külföldi színtársulat vendégszereplése alkalmával. Ezt annak tulajdonította, hogy meglehetősen nagy — volt (?) — a magyar színházak, s a színházi közízlés lemaradása a világ élenjáró színművészetétől. Mindezt csak azért említem, mert engem is katartikus - ha nem is sokkos - hatások értek szerdán este a Köl- lő Miklós vezette Dominó pantomimegyüttes előadásán. Olyan élményben volt részünk, amilyenhez foghatót, sajnos, csak ritkán adhat hírül a krónikás. Két kézen, de talán egyen is, meg lehetne számolni, hányán művelik Magyarországon a pantomimet. Köllő Miklósék nemcsak művelői, művészei is ennek a művészeti ágnak. Az Ifjúsági Házban bemutatott műsoruk első részében rövid jeleneteket láttunk, amelyekben csak töredéket képviseltek a pantomim- és clawn-közhelyek — a színház, Teli Vilmos — nagyobb részt sziporkázó tökéletes mimikái és mozgástechnikával megvalósított ötletek áradata zúdult ránk. A kitűnően alkalmazott világítási és hangeffektusok különösen a Kán-kóh, a Pillangók és a Koncertisszimó című jelenetek hatását fokozták. (Ez utóbbi — viszonylagos hosszúsága ellenére — méltó párja volt az évekkel ezelőtt vetített hasonló című és témájú kitűnő rajzfilmnek.) A műsor második részében bemutatott Hemingway-adap- táció — Az öreg halász és a tenger táncpantomim-változa- tát adták elő - nem -tartalmazott olyan brilliáns megoldásokat, mint az előző jelenetek némelyike — de a stílusos zenei kísérettel, nagyszerű „mimesek" által előadott produkció rabul ejtette a közönséget. S itt térek visz- sza arra, amivel az elején kezdtem: a hatásra. Kétségtelen, szoknunk kell még a pantomimet. Túlságosan keveset látunk ahhoz, hogy a műfajt igazából, a maga valóságában értékelni tudjuk. Talán megérjük a Pécsi Balett városában, ahol már szakközépiskolában is oktatják a mozgósművészetet, egyszer otthonra lel a pantomim is. Havasi János A „Pécsi beszélgetések” zárszava Schenk János városi köz- művelődési csoportvezető zárszavával tegnap délben véget ért a Pécsi beszélgetések című előadássorozat. A Pécsi beszélgetéseket a városi tanács művelődésügyi osztálya és a Baranya megyei Pedagógus Továbbképző Intézet rendezte, s — mint arról hírt adtunk — szerdán délután kezdődött a TIT Bartók klubjában. A három nap alatt 24 előadás hangzott el a közoktatás és közművelés témaköréből. Neves elméleti és gyakorlati szakemberek mondták el nézeteiket az iskolai nevelés, a közművelődés, az aktív, hasznos pihenés kérdéseiről. — A kultúra általános problémáitól indultunk, és eljutottunk az ifjúság kultúrájának kérdéseihez — mondta zárszavában Schenk János. — Közben az iskola nyitottságáról, a közművelődés nyitásáról, pécsi és kaposvári tapasztalatokról, gondjainkról és eredményeinkről beszélgettünk. Látnunk kell, hogy az iskolarendszer — a maga fokozataival — egységes egész, míg o közművelődés sokrétűbb, sok esetben kialakulatlanabb. Gondoljunk arra, hogy a közművelés nem azonos a művelődési otthonnal. A legfontosabb az erők egyesítése. Falusiak A filmnovellákból összeállított est címadó darabja Va- szilij Suksin: Falusiak című története volt. A szovjet írók műveiből magyar rendezők, dramaturgok, színészek által filmrevitt történetek egytől egyig szórakoztatóak is voltak, de azon messze túl művészi igazsággal is rendelkeztek. Abból az ellentmondásokkal terhes, nehézfajsúlyú, való világból emelkedtek a művészet szférájába, amely a történelmi évtizedeknek az egyszerű szovjet emberek, a szovjet falu életében végbement változásait hordozza. Tragédiák, jellemháborúk, különös „vaskos” líra, kötődések és fel- szabadulások, drámai konfliktusok emelkedtek ki szépen csiszolt drágakőként ebből a részben ismert, de úgy látszik, kimeríthetetlen világból. örökre felejthetetlen lesz, azt hiszem, azoknak akik látták, Suksin—Szántó Erika—Mi- hályfi Imre filmjének költői tisztasága, humora. A távoli vidéken éldegélő nagymama (Gobbi Hilda) és magához vett kisunokája (Beke Péter) levelet kapnak Moszkvából. Meghívást a téli szünidőre. Csak el kell utazni a közeli repülőtérre, meg kell venni a jegyet Moszkváig, felülni a TU-ra és odarepülni. A nagymama fia, a kitüntetett pilóta még az útiköltséget is megküldte. Hol van itt a konfliktuslehetőség? Ha nem egy kis öregasszony és nem egy alig tízéves gyerek áll az egyik oldalon, nyilván nincs is. így viszont ott a nagy kérdés: hogyan kell ezt csinálni? Ketten neki a nagyvilágnak... Hát tanácsot kérnek az iskolai gondnoktól (Őze Lajos), aki „már sokat utazott”, s hogy szívesebben felelgessen a nagymama aggályos, részletes kérdéseire, még sört is kap. Kicsit talán túl sokat is. őze Lajos olyan figurát alakít, aki a háryjánosok kései utódja. Keveset tud a dolgokról, de azt igen nagy körültekintéssel és igencsak felfújva adja elő. Ostoba, de nem rosszindulatú ember, aki ebben a furcsa, komikus kis világban váratlanul nagy emberré lép elő, s akarva-aka- ratlan halálos rettegésbe taszítja az amúgyis szorongó nagymamát. Az apró finomságokkal telített, lírai-humoros történet csattanója, hogy a nagymama diktálja fiának az utazást elhalasztó levelet, a kisfiú meg írja a maga levelét közben: borzasztóan szeretném látni Moszkvát. . . Beszélhetnénk még Rajz János csodálatos, dünnyögő öregemberéről és Bulla Elma örök anyájáról a Szemjonov— Zsurzs Éva filmből, vagy Bán- hidi László öregjéről, a Solo- hov-feldolgozásból. Több ilyen lehetőséget kellene adni kitűnő színészeinknek. H. E.
