Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-19 / 78. szám
V 1978. MÁRCIUS 19. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 7. Ami a Hegyen épült, azt nem lehet eldugni Tolakodóén emelkedik ki egy hegyes tető Az államilag finanszírozott építkezések terveit — mielőtt a megvalósulás szakaszába jutnának — milliószor megrágják, véleményezik, és még így is becsúszhat hiba. A magánépítkezések terveire - amelyek az előbbiekkel csaknem egyenértékűen szólhatnak bele a városképbe — csak egy-egy fél óra jut. Jól van ez így? Hársfai István Minap a nyomdából jövet megálltam a lépcsőn és néztem a napsütötte várost. Tekintetem elkalandozott a Budai kertváros házrengetegén, amikor valami szemet szúrt. A csaknem egyforma magas háztetők közül tolakodóan emelkedett ki egy meredek, hegyes tető. A Vadász és a Baranyavár utca sarkán történt emeletráépítés következménye ez. Amikor a tanács építési osztályán mesélni kezdtem élményemet, nem hagyták befejezni. Igen, tudják, engedélytől eltérő építkezésről van szó . . . mindjárt meg is mutatják az engedélyezéshez beadott tervrajzot, ugye ez elfogadható? . . . ahogy megcsinálták, valóban zavarja a városképet, ezért kötelezik is az építtetőt az engedélyezett tető- szerkezet megépítésére . . . Igen, a tervrajz egy szolid megoldásra kért engedélyt, s az építtető meg gondolt egyet, megússza egyszeri költséggel. * A példa arra jó, hogy lássuk: egy egyszerű családiház-korsze- rűsítés is városképet befolyásoló tényező lehet. Persze nem ez az egyetlen eset. Amikor az idézett példa ürügyén elindultunk a városban Gömöry János városrendezési csoportvezető kalauzolásával hasonlókat keresni, seregnyi jó ház mellett mentünk el, de néha bizony fel kellett szisszenni. Rácvárosban, Pécs- szabolcson, a Mecsek-oldalon és még sokfelé találkoztunk ilyenekkel. Megnéztük az Asztalos Jánorúton azt a házat, amit a tervezője ,,megtagadott”, mert más lett, mint amit ő megtervezett. Megszemléltük a Bartók Béla út és Székely Bertalan út elágazásánál azt a tetőtérbeépítést, ami e jelentékeny helyen az egykor jellegtelen épületből jó benyomást keltő házat csinált. Egy hasonló jellegű útelágazásnál viszont ennek az ellenkezőjét figyelhettük meg. A hegyoldal különben is kényes, hiszen ami itt épül, az nemcsak akkor látszik, amikor odaérünk, hanem akkor is, ha kilométerekre vagyunk tőle. Ott nem lehet eldugni semmit; ami ott rossz, az visszavonhatatlanul rontja az egész városképet. S ha kényes a hegyoldal, sokkal inkább az a csúcs, a tető. Egy másik írásunkban említettük, hogy a város föté magasodó hegyekkel csínján kell bánni. Magánépitkezések és a városkép A Makár már beépült, s hogy ez igazán mit jelent, azt fenn a Ma kár-tetőn érezzük. A hegyre feltekintve a sok apró ház nem zavar; úgy érezzük, hogy már a táj részévé váltak. De fenn a nyergen áll egy, a többinél nagyobb tömegű épület, ami uralkodni igyekszik a hegyen. Házak állnak a Szkó- kó-tetőn is, messzelátszón, hi- valkodón. Ebből is láthatjuk, hogy ami fenn a tetőn zavar a kilátásban, az lentről nézve is zavaró lehet, mint a városképet károsan befolyásoló elem. Az igazán rosszat — mint a bevezető példa is — nehéz tetten érni. Érdekes volt, hogy amikor Gömöry Jánossal elindultunk, azzal vettük az irányt Magyarürög felé, a Fülemüle utcába, hogy „ott aztán ...” Meglepődtünk. Erőteljes csalá- diház-építkezés folyik ott, s az újabbak tömegében kevésbé feltűnők az első házak hibái. Más a helyzet akkor, ha egy azonos jelleg szerint épült környezetben valaki a szokásosnál nagyobb tömegű épületet emel, vagy fordít egyet ezen a tömegen. A Makár-oldal nyeregtetős házainak legtöbbje úgy épült, hogy a gerinc merőleges a hegyoldalra. Világos, hogy ebből a környezetből alaposan kilóg az a ház, amelyiknek a gerince párhuzamos a hegyoldallal. Mert van ilyen. * Mindezekről tanulságos beszélgetést folytattunk Gömöry Jánossal, aki egyben a Magán- tervezői Szakértő Bizottságnak az elnöke is.- A magánépítkezések több szempontból is befolyásolják a városképet. Hogyan jelennek meg egyedi mivoltukban, hogyan illeszkednek az épített és a természeti környezethez, ho gyan válnak a várossziluett ré szévé — mindezt a magánterve zésnek kell biztosítania. Mind ennek az alapja tehát a jó terv amit jó tervezőtől várhatunk Sajnos a magántervezők — tisz telet a kivételnek - sem utca- sem városképben nem gondol kodnak, csak a telket látják.. Dr. Reischl Antal professzor mondta egyszer, hogy „az épí tész a tervezéskor a család bi zalmasa legyen". Én ezt kiegé Jól sikerült tetőtér-beépítés szítem azzal, hogy a város bizalmasa is legyen. A család ugyanis a falakon belül él és mozog, de a ház a városban van, s annak képét formálja jól vagy rosszul. A magánépítkezéseket voltaképpen a tervezés megkezdésétől kellene befolyásolni — az építtető érdekében is. Hiszen a rossz esztétikai hatás az épület értékét is csökkenti. A befolyásolás szerve lehetne a Magántervezői Szakértő Bizottság. Tud, vagy nem tud befolyásolni? Előbb azonban tisztázni kell egy fontos kérdést. A város különböző területeire érvényes építési előírások vannak. Ezzel próbálják alakítani és védeni a városképet, azaz elejét venni annak, hogy disszonáns elemek teret kaphassanak. A tervezés előtti konzultáció tehát fontos lenne. — Van úgy, hogy elmegy a tervező az elsőfokú építési hatósághoz megbeszélni, hogy az elképzelések hogyan egyeztethetők a mi előírásainkkal. Sok esetben azonban nem megy. így aztán nem ismerik a város szándékát; az építtető és a tervező beleéli magát valamibe, s a "rossz koncepcióból később már nehéz kitörni, különösen, ha ez gazdasági következményekkel is jár, pl. bizonyos speciális anyagfajtákat már beszereztek. És most lássuk az MSZB-t. — Úgy mondják, hogy az MSZB akadályozza az építtetői szándékok megvalósítását. Szerintem az MSZB a jelen működési formában — keveset tehet. A tervezés folyamatában részt vevő korrigáló és konzultációs szervnek kellene lennie, amelyik közös okossággal javít a terveken. Ezzel szemben hetenként egy délután ülünk össze vitatkozni, ilyenkor azonban egy-egy tervre fél óránál több alig jut. Az az igazság, hogy az MSZB az elkészült végterméket véleményezi, ez pedig nem jó. Ha itt találnánk valami megoldást, az sokat segítene. Mint ahogy az is, ha a magántervezők gon- dot fordítanának az önképzésre. A forgalom nem magánügy Megbuktam... Szükség volna a magánvezetök továbbképzésére A TÉNYEK: Délelőtt tíz óra negyvenegy perckor közölték velem az ítéletet, amely szerint a vizsgán nem feleltem meg. A gyakorlati vizsgát természetesen a KRESZ és műszaki tesztlapok kitöltése előzte meg, a műszaki tesztlapot két vagy három hibaponttal töltöttem ki, a KRESZ-vizsgán viszont elszúrtam egy hárompontos ábrát, így összesen hat hibaponttal ott sem feleltem meg. A rutinpályán egyetlen hibapontom volt, a vizsgabiztos szerint túl közel álltam meg a kapubejáró jobboldalához, s meg volt győződve, hogy kitolatáskor szétdúlom a kapufélfát. Nem dúltam szét, de mivel nem álltam középütt, egy pontot levontak. A forgalomban három olyan hibát követtem el, amely a vizsgaszabályzat és utasítás szerint baleseti helyzet előidézője lehet. Megbuktam tehát, mint a vödör. Négyéves a jogosítványom. AZ ELŐZMÉNYEK: Már régóta foglalkoztat, hogy mennyit kopott a tudásom, kéne-e foglalkozni az autóvezetéssel, szabályokkal valamennyit. Egyre- másra olvasom a különböző értekezleteken a felsorolt témákat, mígnem találkoztam ezzel is. Meddig kezdő a vezető? Ezt a drámai kérdést veti fel egy vizsgálat, s eszerint három év, vagy ötvenezer kilométer megtétele után mondható csak „haladónak” valaki, akinek autóvezetői jogosítványa van. Én megtettem már a háromszorosát, vezetői engedélyem májusban lesz négyéves, s a legutóbbi KBT-ülésen, ahol mellettem ült Litványi Tibor, az ATI igazgatója, bejelentettem, hogy szeretnék levizsgázni autóvezetésből. Először nem értette. — Levizsgázni? Hiszen van jogsid ... — Négyéves. Kíváncsi vagyok, tudok-e annyit, mint egy most vizsgázó mazsola? Szigorú vizsgabiztosokat kérek. Megkaptam. Két vizsgabiztosom Radnai Béla, az ATI vizsgabizottságának elnöke, és Litványi Tibor, az igazgató voltak. Reggel fél kilenckor betereltek egy emeleti terembe, ott megkaptam a tesztlapokat — mindkettőt harmincegy perc alatt kitöltöttem. A műszakinál keveset gondolkodtam, teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy nem értek hozzá, amiben bizonytalan voltam, hasamra ütöttem és beikszeltem valamit. Bejött. Mindössze három' hibám lett. A KRESZ-nél már tűnődnöm kellett. A táblákat hibátlanul ismertem fel, az első oldal tehát hibátlan volt. A második oldalon vannak a nagyágyúk, a rajzos feladványok. Bonyolult forgalmi helyzetek, a továbbhaladási sorrend megállapítása — ezeket jól oldottam meg, egyetlen ábrán gondolkodtam viszont sokáig. Egy utcasarkot ábrázolt a rajz, a sarkon állt a „P" betűs tábla, a tábla mellett közvetlen a sarkon félkerékkel a járdán egy kocsi. Nota bene: a parkolást engedélyező tábla alatt ott volt a kiegészítő, hogy félkerékkel a járdán. A kocsi hátsó kereke és az utcasarok között négy métert tüntetett fel a rajz. A VITÁK: Először ezen kezdtem vitatkozni magammal. Négy méterre a saroktól? Az mintha túl közel volna. De ott a tábla, amögé már oda szabad állni. Viszont legalább öt métert előírnak. Egye meg a fene, hiszen teljesen mindegy, hogy mit húzok be, legfeljebb a rendőr megugraszt egy ötvenesemet. Ebből egyéb baj nem származik. És már be is húztam, hogy szabálytalan. A következő vita már a forgalomban zajlott. Köztársaság tér, a Semmelweis utcából kellett jobbra kanyarodnom, a Rét utca felé. A Vízügy és a KPM között van egy belső út, zsákutcatábla is van, autóparkoló, amely egyenrangú útkereszteződés. Jobbkezes. A mellettem ülő vizsgabiztos egy- szercsak megrántja a kéziféket. — Mi van? — Jobbkezes útkereszteződés — mondja diadalmasan. — És? — Lassítani, körültekinteni, meggyőződni, hogy nem jön... — Hiszen nem jött. — De jöhetett volna! — Akko.r megállók. Kettőben fordultam be a sarkon, itt hú- zattam meg negyvenig, és kapcsoltam háromba. Tovább nem is húzathattam volna, hiszen már beérek a következő kereszteződésbe. A vizsgabiztosok tovább nem vitáznak, erre választ már nem kapok. Sejtelmes hallgatás van a kocsiban. Felfelé a Sörház utcán, elhagyva az Ágoston téri tükröket, balra kell kanyarodnom az instrukció szerint. Fel, a Kulich Gyula utcába. Napi meneteim közé tartozik ez a rész, ismerem, mint a tenyeremet. De ezek szerint a tenyeremet sem ismerem elég jól. Van olyan, hogy Meredek utca. Valamikor a Vak Bottyán utca felé volt egyirányú, most afelől. Szépen tüzelek harminccal az utcában, az útkereszteződés után szólalnak meg. — Ez is jobbkezes utca volt. Itt viszont tényleg nem lehet látni az égvilágon semmit. — Kitehettek volna egy táblát, hogy számítsak rá — válaszolom mérgesen. — Az egész város tele van nyilakkal, pont ide nem jutott? Ha itt volna egy tábla, amely szerint csak egyenesen haladhatok, tudnom kell, hogy felém egyirányú utcához érek, ahová behajtani tilos. Itt csak -egyesben, csúsztatott kuplunggal lehet igazság szerint elhajtani.. . Azt már meg sem említem, hogy átléptem egy záróvonalat, az ATI előtt, a külső sávba soroláskor. — Záróvonal — mondták kórusban. — Tudom, de rossz helyen, a gyalogátkelőhely előtt néhány méterrel van csak vége. A másik kocsi mögöttem már átsorolt a záróvonalon, ha megvárom, feltartom a mögöttem jövő egész kocsisort. — Igazad van — mondták, — tényleg rossz helyen van, dehát záróvonal... Nyomós érv. A KÖVETKEZTETÉS: Jó vezetőnek ismertem magam. A sikertelen vizsga nem kedvetle- nített el, csak azt mutatta meg, hogy vannak dolgok, amelyek három-négy év után eltűnnek, vannak, amelyek fokozottan előjönnek. Mivel már nekem nem kell a kocsira, fékre, kapcsolásokra figyelnem, alaposabban körül tudok nézni, egész figyelmem a mögöttem, mellettem és előttem levő világra összpontosulhat. Ezt én tudom, a vizsgabiztos viszont nem tudja, ő csak azt látja, hogy nem kapkodom a fejemet, hogy a fülem összecsattanjon a tarkómon. Ezért hát figyelmetlennek minősít. Harminc óra után valóban nem fogadható el a teljesítményem, más megítélésre szorulok. De másra nem? Szervezik már a gépkocsivezetők továbbképzését. Egy vállalatnál, ahol ezer ember dolgozik, van öt hivatásos gépkocsivezető, akinek kötelező a továbbképzés. És van hatszáz „B” vizsgás, akinek nem kötelező a továbbképzés, viszont éppúgy részt vesz a közúti forgalomban, mint a hivatásos. A forgalom nem magánügy. Jó volna ezen gondolkodni, és kötelezővé tenni a magángépjárművek vezetői részére is a továbbképzést. Én már tudom, hogy szükséges. Kampis Péter
