Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)

1978-03-18 / 77. szám

1978. március 18., szombat DiinanfflU napló 3 ÜJ, SZÍNES MAGYAR FILM Műfordítási pályázat A PTF orosz tanszéke Lev Tolsztoj születésének 150. és Csingiz Ajtmatov születésének 50. évfordulója alkalmá­ból műfordítási pályázatot hirdet Pécs összes felsőoktatási intézményé­nek hallgatói és középiskolai tanulói számára. Pályázni lehet elsősorban Lev Tolsz­toj és Csingiz Ajtmatov, valamint a mai szovjet kispróza és líra legjobb képviselői — Suksin, Sesztalov, Szo- louhin, Cibin, Voznyeszenszkij, Jevtu­senko, Rozsgyesztvenszkij, Ahmaduli- na — műveinek hazánkban még nem publikált magyar nyelvű műfordításá­val. Ezen kívül a pályázók figyelmé­be ajánljuk néhány szovjet irodal­mi folyóirat (Druzsba narodov, Nas szovremennyik, Junoszty) 1977—1978-as évfolyamának anyagát is. A fordítandó anyag kiválasztásával kapcsolatban minden pályázó számá­ra bővebb felvilágosítást nyújt a tan­szék irodalmi szekciójának munkakö­zössége (Rumpler Nyina Alekszand- rovna, dr. Hajnády Zoltán, Hetesi István, Világhy József, Vilor Ninel). A pályamunkák terjedelme maxi­mum 10 gépelt oldal lehet. E határon belül a pályázók lehe­tőleg egy teljes novella (vers) vagy egy teljesnek ható, lezárt prózarész­let fordítására törekedjenek. Magyarul már megjelent művek új- rafordítását nem tudjuk elfogadni. A pályázathoz mellékelni kell az eredeti szöveget vagy annak máso­latát, a megjelenés helyének és idő­pontjának feltüntetésével. A pályázat jeligés. A pályázó ne­vét és címét külön, jeligével ellátott, lezárt borítékban kérjük megadni. A legjobb pályamunkákat a tan­szék jutalomban részesíti, illetve pub­likálásra ajánlja a Dunántúli Napló és az Universitas szerkesztőségének, s önálló műfordítói est keretében kü­lön is bemutatja őket a Nevelők Há­zában. Egészen kiemelkedő műfordítások esetén az országos publicitást is megpróbáljuk biztosítani — a Magyar írók Szövetsége Fiatal írók József At­tila Köre Műfordítói Szekciójának ke­retén belül és a Szovjet Irodalom cí­mű folyóirat hasábjain. A műfordítások beadásának ha­tárideje: 1978. december 1. A minél gyorsabb elbírálás érdeké­ben kérjük a pályázókat, hogy for­dításaikat lehetőleg folyamatosan juttassák el hozzánk. A pályamunkákat a PTF orosz tan­székvezetőjének címére kell bekülde­ni: Rumpler Nyina Alekszandrovna, tanszékvezető főiskolai tanár. Mintha egy ifjúsági I lllllllct regényből vagy egy bőbeszédű újságlapról léptek volna le hőseink: Csün­gi, a Pécsi VSK fiatal és te­hetséges bokszolója, Vörös, a sikeres, fővárosban élő ked­venc, az olimpiai bajnok, Ka­ja bácsi, a megszállott, köz­vetlen modorú edző, a Fater, a szemeteskocsi védőbástyái mögé dezertált egykori boksz­bajnok, Csüngi bátyja a csak németül beszélő kisfiával, a kétbalkezes sógor, aki lam­pionszerelés közben beleesik a levesbe (ugyan, mi másba), a két feleség, vagyis a két el­lenpont: a megértő, szelíd és tökéletes feleség, meg az ép­pen elvált, duzzogó szépség. Hogy a vonalak még világo­sabbak legyenek, a pécsi ver­senyzőnek még lakása sin­csen (Pécs itt persze merő fikciói), Vörös most kapta meg a másodikat; a nagy össze­csapáson a bírók oda sem figyelnek a meccsre; a díjat éppen Csüngi apjának kell átadnia: az igazságtalan el­sőt Vörösnek, a másodikat sa­ját fiának, — mert a film lé­nyege végül is abban foglal­ható össze, hogy Kaja bácsi, az edző a verseny végén így gyakorol önkritikát: „Nem tud­tam, hogy itt csak úgy lehet győzni, ha agyonvered a má­sikat”. Súlyos szavak, társadal­munknak olyan gondjait sú­rolják, amelyek nemcsak a sport világában lennének fü­lön csíphetők, hanem másutt is, de a sportban nyilvánva­lóan tisztábban kimutathatók. Kár, hogy a film a problémát publicisztikai szinten tárgyalja vagy — mint már említettem — egy ifjúsági regény sarkí­tott, egyszerűsített rendszeré­ben. Mert nem lehet ezt a kérdést erkölcsi kérdéssé deg­radálni. Többről van itt szó: elkényelmesedett, bizonyos fokig már korrupt vagy afelé tartó gondolkodásmódról, az értékelés hamis alapokon nyugvó rendszeréről, a fővá­ros és a „vidék" mélyen gyö­kerező s minden próbálkozás ellenére tovább gennyedő kü­lönbségéről (ha nem ellenté­téről), a „ringből kiöregedet­tek" félreállításáról vagy for­mális, rossz szájízt okozó meg­becsüléséről, több olyan be­járatott gyakorlatról, amelyek mögött szemléletferdülések egész sora húzódik meg. De ismétlem, ezeket inkább csak súrolja, említi, jelzi a film, meggyőzően kibontani nem tudja. Dramaturgiailag úgy van fölépítve, hogy mindezek­nek az éppen csak fölvázolt kérdéseknek a döntő mérkő­zés három menetében kellene hangsúlyt, értelmet, összefüg­gést kapniuk. A három mene­tet tisztességesen végig is bokszolják a színészek: Cser­halmi György, az örök máso­dik és Juhász Jácint, a sikeres bajnok bőrében. Bár mind­ketten meglepően „jól bok­szolnak” (különösen Cserhal­mi György), azért ez a meccs természetesen méais művi ma­rad, nem tud felizzani a va­lódiak hőfokára, ráadásul a film ezen a döntő ponton is kihasználatlanul hagy ezernyi lehetőséget, például — talán az eredeti meccsközvetítések bűvöletében — csak a szok­ványos közönség-befényképe- zésekkel él. Ily módon az ese­mények lelki „lereagálása" a szereplőkben nem jelenik meg, holott ebből esetleg összeáll­hatna az az egységes kép, amely így, a korábbi vázlat­vonalakra hagyatkozva, dara­bokban marad. egybevetve a film nem tar­tozik filmművészetünk csúcsai­nak vonulatához, de még a másodikhoz sem. Hogy a ha­sonlatnál maradjunk: domb csupán, amelyet nem nehéz megmászni, nem fárad el be­léje senki. Ha viszont úgy te­kintjük, mint kifejezetten szó­rakoztató filmet, akkor vala­mivel jobb eredményt kapunk: gondolatokat ébreszteni, még ha csak ezen a kissé felszínes módon is, mindenesetre jobb, mint minden gondolatot eleve kizárni. A filmet Rényi Tamás ren­dezte, Zsombolyai János fény- kénezte, Müller Péter írta, Presser Gábor és Berki Géza szerzett hozzá zenét. Bencze Ferenc, Inke László, Kiss Ma­ri, Pásztor Erzsi játszanak ben­ne — emlékezetesen. (h.) Mindent Elismerés a Baranyatervnek a komlói úttörőházért 48 tervező és kivitelező vál­lalat 1977-ben megvalósult al­kotásából nyílt „Építettük 1977- ben” címmel kiállítás csütörtö­kön Budapesten, a Fővárosi Tanács bemutatótermében az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium és a Fővárosi Ta­nács rendezésében. A most harmadszor megrendezett kiál­lításon felvonultatott alkotások a magyar építőművészet és építőipar közös tevékenységé­nek gyümölcsei, amelyek egy­ben képet rajzolnak építésze­tünk egy esztendejének ered­ményeiről. A kiállítás megnyi­tása alkalmából a rendező szervek képviselői, lantner An­tal építésügyi és városfejleszté­si miniszterhelyettes és Giltner Andor, a Fővárosi Tanács el­nökhelyettese emlékplakettel és elismerő oklevéllel jutalmazták a 12 legjobb alkotást. Ezek sorában volt a Baranya me­gyei Tervező Vállalat, amely ta­valyi legjobb alkotásával, a komlói úttörőházzal jelent meg a kiállításon. Az úttörőház épí­tészeti és szerkezeti megoldá­sáért a Csaba Gyula és Weiler Árpád által vezetett tervező kollektíva munkáját ismertékel. Utaias a színek világában Színország tegnap? — A fekete rigót. . . — Mit csinált a rigó? — Átfestette magát. — Minek? — Először zöld küllőnek, aztán gólyának, utána pedig sárgarigónak. — És sikerült? — Sikerült, de a kisfiú csak feketerigónak szerette. Mert úgy a legszebb a madár, fes­tés nélkül eredetiben. Sólyom Katalin, a Pécsi Nemzeti Színház művésznője beszélgetett emigyen tegnap délelőtt Pécsett, az Ifjúsági Ház színháztermében a Budai Nagy Antal utcai óvodásokkal. Lázár Ervin Nagyravágyó fe­keterigójának eredeti színben legszebben pompázó hőséről folyt a csevegés, aztán az eredeti színekre tértek át. — Milyenek azok az erede­ti színek? Milyen az igazi piros, sárga, kék, zöld? Utaz­zunk el gyorsan egy kacska- ringós vonaton a vörös, sár­ga, kék, zöld országba, gye­rekek! És máris kanyarog a vonat. A művésznő a „mozdony", a libasorban kocogó qyerekek az utasok. A színpad szélén, a festőóllvónyokon színes képek. Próbaként készültek tegnap. Négy festőállvány üres, oda­kerülnek a ma születendő al­kotások. A parketten négy jókora rajztábla. Egy-egy rajz­tábla egy-egy színország. Kö­zöttük megy, fut, kanyarog a vonat. A gyerekek Sólyom Ka­tival együtt éneklik: — Megy a kocsi, fut a ko­csi — patkó dobogás. Megy a vonat, fut a vonat — zúgó robogás.. . Megállnak. — Kiszállás, kék ország! — Miről mesél a kék, a vö­rös, zöld és a sárga ország? — Sok mindenről, lepkéről, virágokról, hegyekről, házak­ról, völgyekről, emberekről... — Fessétek rá gyorsan a rajzlapra ezt a sok mesét! És a lurkók bemártják az ecsetet a festékbe, zsírkrétát vesznek a kezükbe és seré­nyen dolgozni kezdenek. Az Ifjúsági Ház képzőművé­szeti műhelyének elemző cso­portja vizuális nevelési fog­lalkozásán vagyunk. A szék­sorokban vizuális nevelési szakemberek, képzőművészek, óvodai szakemberek foglalnak helyet. Horváth Dénesi, az elemző csoport vezetőjét, a Színor­szág rendezőjét arról kérde­zem, mi a célja ennek a te­vékenységnek? — Három generáció van itt jelen. A kisóvodások, a műhelytagok és a szervezők, szakemberek. Azáltal, hogy az óvodások „Színországbeli" jártasságra tesznek szert, sok mindent megtanulnak a szí­nekről, a fiatalok és a felnőt­tek is számos fontos ismere­tet szerezhetnek. Vagyis, nem­csak ők tanulnak tőlünk, ha­nem mi is tőlük. — Milyen jellegű ismere­tekre gondol? — Ahogyan a modern mű­vészet merít az egzotikus stí­lusokból (afrikai, ázsiai mű­vészet, népművészet, naiv mű­vészet), a gyermekművészetet sem hagyhatja figyelmen kí­vül. Mi is ebből szeretnénk meríteni. A tiszta, természetes gyermeki látásból, látásmód­ból. Az, hogy ily módon „ta­nítjuk” egymást, kölcsönösen jó dolog. Az óvodások e te­vékenységük közben olyan él­ménnyel találkoznak, amely elindítja őket a színek világa felé, uqyanakkor fölfedezik, hogy milyen sokszínű egy szín­család. Ha a képek elkészül­nek, jól érzékelhetőek lesznek a színcsalád hangulati kü­lönbségei. összhatásukban sárga és száraz, kék és hideg, vörös és meleg, zöld és ned­ves felületeket kapunk. E kí­sérletet dokumentáljuk, ele­mezzük és feldolgozzuk, majd az elkészült képeket kiállítá­son is bemutatjuk. A képek lassan elkészülnek. Galambosi László Színország című versét hallom: Sárgás vörös. Zöldes kék. Eget szánt a hegyvidék. Újabb három tábla kerül elő. Ezen a színországok egye­sülnek. Más képegyüttes szü­letik. Sólyom Kati énekel, elját­szik egy lepkét, a mozdony után egy madarat, szomorú, víg virágot. A gyerekek fülig benne vannak a játékban. A képek szép, színes együttese lassan eltakarja a színpadot. Azon fölöttébb ritka percek egyike ez, amikor magam is szívesen lennék gyermek, hogy bebocsátást nyerjek a Színor­szágba. — Bebesi Károly — Soroksári ót 160. gg magyar szerszámgépgyár- tás egyik (mondhatjuk) ti­pikus bázisára látogatott el hat évvel ezelőtt a televízió. Most visszatértek a helyszínre, illetve beültették az akkori szereplő­ket, az érdekelteket, vezetőket egy terembe, és levetítették ne­kik a hat évvel ezelőtti filmkoc­kákat. Mit szólnak hozzá? Hogy alakultak azóta azok a problé­mák, amelyeket annak idején fölvetettek? Mi történt azóta? A forma maga, ha nem is új, kitűnő lehetőségeket biztosít. A film egésze úgy hatott ránk, mint egy életszelet: a kérdések csoportjai nem különültek el vi­lágosan, inkább át- meg át­szőtték egymást, összefonódtak, egyes pontokon feleseltek is egymással. Vagy talán éppen ez növelte a hatást: az élet nehezen viseli el az akadémi­kus kérdésfeltevéseket, a tudo­mányos rendszerezést, kivált, ha riportról van szó, amelyben ki­ki a maga szempontjai szerint ítéli meg az összképet. Mert miről volt szó voltakép­pen? A gyár esztergagépeket gyárt, de kiterjedt kooperáció­val, mintegy 30 különféle kis egységre, ktsz-re, tsz mellék­üzemágra, maszekra építve te­vékenységét. A kis egységek al­katrészt gyártanak, amelyeknek nyilvánvalóan a megfelelő mi- nőséqben és a kívánt időben kell beérkezniük a gyárba, hogy a gyár munkája rendben men­jen. Mondják a vezetők: baj van a szállítási fegyelemmel. Mondják a munkások: valami baj van a szervezés körül, mert vagy van munka, vagy nincs, vagy varr anyag, vagy nincs (normarendezés azonban min­dig van). A fizetés alacsony. A gyárban fölnevelt fiatal szak­munkások q több keresetért ha­mar továbbállnak. Emberi tu­lajdonság, mondja az eqyik ri­portalany. Gazdasági törvény- szerűség, mondja a néző. S ho­vá mennek a szakmunkások? Például azokba a kis eavségek- be amelyekkel a gyár kapcso­latban áll. S mennyit kaDnak ott? Jóval többet, néha majdnem kétszeresét annak, amit a gyár­ban. az „anyaüzemben", a szo­cialista nagyüzemben kereshet­nek. Minket a szabályzók köt­nek, nyilatkoznak a vezetők, az adott lehetőségeken belül min­dent elkövetünk, hogy szakmun­kásaink többet keressenek... A munkások — hangsúlyozni kell: akik ott maradtak a gyár­ban! — persze nem érik be ez­zel. Keresetük valóban lehan­golóan alacsony. Mégis, milyen aondokról beszélnek, éopen ők? Hogy nincs a szakmának becsülete. Hogy a tanulók el­menekülnek innen, mert „meg kell fogni a munkát”. Hogy nincs utánpótlás. Ugyanezt me­sélik el a vezetők is, mondván: „régen kitüntetés volt eszter­gályosnak lenni, rangja volt ennek a szakmának, ma meg ...” A film számos vonatkozásban konkrét gazdasági, szervezési gondokról beszélt, de más ér­telemben sokhelyütt túlmutatott önmagán. Mint például az utóbbi témában. Tele vagyunk olyan szakmákkal, amelyekben dolgozni régen kitüntetés, rang volt, de amelyekre ma kötéllel is alig lehet vállalkozókat kap­ni. Miért? A gyárakban a leg­korszerűbb termékeket kell elő­állítani, de a gyár ki van szol­gáltatva a régi értelemben vett „kócerájok" kényének-kedvé- nek, miért? A szakmunkás törzs­gárdát nemcsak szavakban kel­lene megbecsülni, hanem anya­giakban is, de erre nincsen le­hetőség, miért? És sorolhatnánk tovább a továbbgondolásra serkentő, izgalmas kérdéseket. jnp olnay Pál rendező, Hollós Ágnes szerkesztő és Ragá­lyi Elemér operatőr okos doku­mentumfilmje azok közé tarto­zik, amelyekből minél többet szeretnénk látni a képernyőn. H. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom