Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-09 / 40. szám
6 Dunantmt fíaplo 1978. február 9., csütörtök Kétezrer mesterséges égitest a Földről Osszekapcsolás az űrben 0 tudomány fejlődésének fontos dokumentumai Immár több mint két évti- , zeddel ezelőtt, 1957. október 4- én a Szputnyik—1 szovjet mesterséges hold indításával kezdődött meg a világűr Földön kívüli kutatása. A Föld körül keringő mesterséges holdakat mesterséges bolygók követték. Ezek Nop körüli pályára álltak olyan útvonalon, melyek most már nemcsak a Holdra, hanem bolygótestvéreinkre is műszereket juttathattak el. Indultak már olyan űrszondák is, melyek a Naprendszeren kívüli, távoli térségek feltételezett értelmes lényeinek szóló emberi üdvözletét vittek magukkal, több ezer év múlva várva választ azokra. Látványos kísérletek voltak az Apolló űrhajók utasainak sétái, kocsikázással a Hold felszínén, a Venyera-sorozat Vénusz-fel- színről sugárzott televíziós adásai, a Viking-űrszondák próbálkozásai a Mars-bolygón feltételezett élet nyomainak keresésével, és a nemzetközi Szojuz— Apolló űrrandevú is. Ha ezúttal röviden is, de utalni kell a kétségtelenül nem olcsó kísérletsorozatok kifizető- désére is, megemlítve azt a tényt, hogy a mesterséges holdak segítségével ismertük meg pontosan a Föld alakját, légkörének szerkezetét. így vált lehetővé az időjárás előrejelzése, gazdag ásványkincsek, olaj- és vasérctelepek felfedezése, erdőtüzek jelzése, tengeri halrajok vonulásának követése, a nemzetközi telefonhálózat olcsó bővítése, a televíziós világadás megteremtése. Az űrrandevú nehézségei A két évtized alatt több mint kétezer mesterséges égitestet indítottak. Ennek több mint felét a Szovjetunióból. A legújabb űrkísérletek közül kiemelRövidzárlatot okoz az egerészölyv Müncheni mérnökök megfigyelései szerint az európai 110—150 kilovoltos nagyfeszültségű vezetékhálózat áramzavarainak mintegy 65 százalékát az egerészölyvek okozzák. Megvizsgálták az ölyv ürülékének a vezetőképességét, és hosszadalmas kutatások után arra az eredményre jutottak, hogy a madár ürüléke a másodpercek töredékére „hidat” létesít a pózna és a szabad vezeték között, s az így keletkezett rövidzárlat miatt az elektromos művekben kiégnek a biztosítékok. kedik a szovjet hármas összekapcsolás. 1977. szeptember 27-én 219— 275 km felszíntől mért magassági pályára juttatták fel a 19 tonnás Szaljut—6 űrállomást. Óriási létesítmény ez, térfogata 90 köbméter, akár 7 ember egyidejű befogadására is alkalmas. Elődeitől eltérő szerkezetű. Az eddigi Szaljut-állomá- sokhoz csak a henger elülső részén csatlakozhattak űrhajók. Az új állomást hajtóműveinek, üzemanyag-tartályainak, belső berendezéseinek áttervezésével alkalmassá tették arra, hogy hátsó részén is csatlakozhassák hozzá íírhajó. Az október 9-én indult Szojuz—25 űrhajó legénysége kapta a parancsot, hogy a szokásos módon, az állomás első részén parkoljon. Az összekapcsolás műszaki hiba miatt nem sikerült, az űrhajó dolgavége- zetlenül tért vissza a Földre. Pedig a találkozó létrejött. Egy ilyen randevú megvalósítása is összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladat, mint mondjuk két tengeri hajó találkozása. Ugyanis az égi mechanikai paradoxon szerint, ha egy Föld körül keringő testet gyorsítunk, az a felszíntől távolabbi pályára ugrik át, ugyanakkor lelassul. Megfordítva is igaz ez az elv. Ezért előbb belső pályán meg kell előzni az utolérni kívánt testet, majd gyorsítva a külső pályára kell átvezérelni, ahol a pályaadatok miatt lelassul. Ilyen manővert csak számítógépekkel és auto- matikákkal lehet elvégezni. Az egymáshoz közel került berendezéseket már kis kézi vezérlésű rakétamotorokkal lehet egymással érintkezésbe hozni, majd az egymásba illő alkatrészek összecsúsztatása révén a szoros illeszkedést automatikusan biztosítani. December 10-én indult a Szojuz—26, amely most már az állomás hátsó csatlakozóhelyén dokkolt. Fedélzeti utasai, Romanyenko és Grecsko a szokásos berendezkedés és feladatsorozat megkezdése előtt, december 20-án kilépve a világűrbe, megvizsgálták) a másiik csatlakozóhelyet abból a szempontból, hogy nem sérült-e meg az októberi csatlakozási próbálkozás során. Hibát nem találtak. Az utánpótlás lehetősége Indulhatott január 10-én a Szojuz—27, Dzsanikovval és Makarovval a fedélzetén, ők aztán a túloldali csatlakozó részen dokkoltak. Mivel az összekapcsolandó berendezések másodpercenként 8000 méteres sebességgel mozogtak, nem kerülhető el az erős zökkenés, melyet él kellett viselnie — ez esetben először a világűrben — az űrkabin túloldalán rögzített Szojuz—26- nak is. A találkozás simán bonyolódott le. összeállt egy hármas együttes, amilyen a jövőben nyilván sokszor és sok helyen létrejön majd. A megoldás biztosítékot nyújt üzemanyag-, élelmiszer-utánpótlás lebonyolításához, egy esetleges mentőexpedíció kikötéséhez. Magához az űrállomás keringéséhez üzemanyagra szükség nincsen, hiszen sebességét nem fékezi le légellenállás sem. De a pályamódosítások, a különféle forgatások, a belső berendezések működtetése sok hajtóanyagot felemésztenek. Ezért van szükség utánpótlásra. Az újonnan érkező utasok csak pár napot töltöttek az űrben. Érdekesség, hogy nem a saját űrhajójukon tértek visz- sza, hanem a megfogyatkozott energiájú Szojuz—25-ön. A személyzetváltásra is lehetőség lett volna, azonban a régi személyzet jól viselte a súlytalanság állapotát, így ott maradt az állomáson. A megüresedett csatlakozó- helyre viszont szükség volt, mert megint először az űrkutatás történetében — január 26-án ott kötött ki egy személyzet nélküli teherhordó űrhajó, a Prog- ressz-1. Mivel ezt vissza nem térő űrjárműnek szánták, nemcsak a pilóták testsúlyát, hanem sok alkatrész (pl. visszatérő rakétamotor, irányítórendszer, hővédőpajzs) tömegét is megtakarítva, telerakhatták a kabin belsejét az űrállomás tartós működtetéséhez szükséges élelemmel, vízzel, üzemanyaggal, műszerekkel, berendezésekkel. Arra is alkalmas lesz ez a „konténer”, hogy megtakarítva az esetenkénti zsilipnyitogatással járó levegőveszteséget, beledobálják a felesleges hulladékot (mennyi hulladék gyűlik össze hónapok alatt egy háztartásban is!), s ez majd a légkörbe jutva el fog égni. Váltani kell az utasokat Az utánpótlás is lehetőséget ad arra, hogy a rakétamotor esetenkénti rövid működtetésével folyamatosan helyesbítsék az űrállomás pályáját, így élettartamát akár több évre is meghosszabbítsák. Természetesen utasait váltani kell, hiszen szervezetük nem tudná elviselni hosszan a súlytalanság állapotát, bár gyógyszerekkel és különleges tornával növelni lehet a fenttartózkodás veszélytelen időtartamát. A jelenlegi űrutasok még messze vannak az eddigi több hónapos rekordtól. Néhány hét múlva azonban várható leváltásuk. Egy-egy visszatérés az űrállomásról sok hasznos, különféle tárgyú vizsgálati adat, eredmény hazahozatalát is jelenti, melyek az emberi tudomány fejlődésének fontos dokumentumai, bázisai. Dr. Tóth László Parabolatükör gyűjti a sugarakat Világszerte folynak a kísérletek a Nap sugárzó energiájának a hasznosítására. A kísérletek azonban korábban arra irányultak, hogy a Nap energiáját előbb elektromos energiává alakítsák át, és azt hasznosítsák. Később rájöttek, hogy felesleges a mindenképpen veszteséggel járó átalakítás, hiszen közvetlenül is többféle célra felhasználható a napenergia. Sok kísérletet végeztek az épületek Nappal történő fűtésére, illetve hűtésére. Újabban felmerült a napsugarak kohászati célú fel- használásának a gondolata is. Franciaországban, a francia —spanyol határ közelében, a Pireneusok egyik magaslati üdülőhelyén építettek egy hatalmas napkohót. Azért itt, mert sok a napsütés és tiszta a levegő, és ritka a viharos erejű szél, amely megrongálhatná a drága berendezéseket. A napkohó olvasztó kemencéje az úgynevezett fókuszépület. Ennek dél felé néző ajtaján át jut a Nöp tükrökkel roppant mértékben felA napkohók Több célra is felhasználható dúsított sugárzása a vizsgált tárgyakra, eszközökre. A „fókuszpont" ellipszis alakú, függőleges tengelye 30, a vízszintes 40 centiméter. Ekkora az a terület, ahova a tükrökkel felfogott több mint ezer négyzetméter napsugárnyalábot koncentrálják, és ezért nevezik a napkohót 1000 kilo- wattosnak. Az óriási teljesítménysűrűség megdöbbentő kísérletek elvégzését teszi lehetővé. Egy 2 centiméter vastag acéllemezbe az összegyűjtött napsugár alig 20 másodperc alatt héttenyérnyi lyukat éget, megolvasztva az egyik legellenállóbb ipari alapanyagot. A napkohó segítségével olyan anyagokat kísérleteznek ki, amely tartósan ellenáll a magas hőmérsékletnek. A Szovjetunió déli köztársaságaiban is intenzíven foglalkoznak a napsugárzás hasznosításával. Jerevántól délre például, ahol évi átlagban 300 a napsütéses napok száma, szervezték meg a Szovjetuniónak a napsugarak hasznosításával foglalkozó egyik kutatóintézetét. A központ berendezései között vannak napsugarak összegyűjtésére szolgáló 1,5—2 méter átmérőjű parabolatükrök, amelyekkel a napsugarak összpontosítása útján már 3000 C-fokos hőmérsékletet is sikerült létrehozni, s ezzel olvasztják a fémeket. A napjainkban épülő berendezések egyike egy 9000 darab négyzet alakú tükörlapokból álló forgási paraboloid, amelyet csúcsával felfelé egy 30 méteres fém tornyon függesztenek, és amelyre a torony köré szerelt tükröző felületek egész sorából vetődik majd a fény. 30 éves hadsereg így szülének az óriásrakéták (2.) Ugyanabban az időszakban, amikor megkezdődött a szovjet nukleáris fegyver előállításának döntő felvonása, új szakaszukba léptek a rakétakutatások. Világos volt a célbajutó eszközök jelentősége, az, hogy a nukleáris rakétapajzs jelenti a szovjetország korszerű honvédelmének megbízható alapját. Tudósok százai dolgoztak azon, hogy a szovjet rakéták kiválóak, hatásosságukban a lehető legmegbízhatóbbak legyenek. E csoportok élén az 1965 januárjában elhunyt nagy tudós, Szergej Pavlovics Korol- jov állt. Kutatások Koroljov már a szovjet rakétakísérletek hőskorszakában, a harmincas években is aktívan tevékenykedett, amikor megalakították a GIRD rakétatervező intézetet. Ma mosolyt fakasztanak azok a nehézségek, amelyek akkoriban le- küzdhetetlennek látszottak. A GIRD megalakítását jóváhagyták, de helyiséget nem tudtak számára biztosítani. Végül is a kutatók a moszkvai „Nagykörút” egy régi lakóházában, a Szadovaja-Szpasszkaja 19. alatt találtak egy lakatlan pincehelyiséget, amely — jobb híján — alkalmas volt a műszerek és kísérleti berendezések felállítására. A kutatóközpont működtetése egy zsúfolt bérházban nem kevés nehézséget okozott. Egy hajtóanyag kipróbálásánál az egész házat olyan füst öntötte el, hogy a lakók hanyatt-homlok menekültek, és a moszkvai tűzoltóság teljes készültséggel vonult ki... Nem álltak rendelkezésre a legszükségesebb szerszámok és kísérleti eszközök sem. Az első években ilyen feltételek közt dolgoztak a hajtóművek megkonstruálásán. Kezdetben a fáradságos munkával összeszerelt hajtóművek sorra felrobbantak, amikor a belső hőmérséklet elérte a 3000 fokot: nem tudták még megoldani a hajtóművek hűtésének kérdését. A kísérletezőknek nem volt kitől tanulniok, nem volt olyan publikáció, amelyben választ találhattak volna kérdéseikre, és ebben az időben a legsűrűbben tanítómesterük, Ciolkovszkij mondását idézték: „Ha az emberek tudnák, mennyire nehéz és bonyolult dolog a rakétatechnika, akkor szörnyülködve fordulnának el tőle ...” A fáradságos kísérleteket végül mégiscsak siker koronázta. A harmincas évek közepén Moszkva mellett eredményesen próbáltak ki három rakétatípust, amelyek 07, 09 és 10 számjelzéssel vonultak be a technika történetébe. Üj korszak A háború alatt Koroljov és társai megalkották a mai szovjet sugárhajtású repülőgépek ősét, amely 1942 második felében hajtotta végre első légi útját. A Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelmet követő években Koroljov — akkor már akadémikusként — visszavonult a nyilvánosságtól. Az ország honvédelmi érdekeire való tekintettel a Lenin-díjas tudós neve nem jelent meg a sajtóban és a Nagy Szovjet Enciklopédiában sem. Ezekben a második világháború utáni években a rakétakutatás új korszaka kezdődött. Mindenki számára világos volt, milyen felbecsülhetetlen katonai jelentőségük van az atomkorszakban a célba juttató eszközöknek, a rakétáknak, s hogy milyen tudományos kulcsszerepük lehet a világűr megismerésében. A rakétakutatókat most már senki sem tartotta fantasztáknak . . Széles alapokon szervezett kísérletsorozatok kezdődtek. Meteorológiai rakétákat lőttek fel, hozzáfogtak a szputnyikok terveinek elkészítéséhez is. Koroljov és munkatársai óriási lépéseket tettek előre, amikor megoldották a távirányítás problémáját. Az első ilyen rakétákat a Szovjetunióban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 30. évfordulójára készítették el és próbálták ki Koroljov irányításával. Nem egészen tíz évvel később pedig az egész világ sajtóját bejárta a hír arról, hogy a Szovjetunióban többléocsős interkontinentális rakétákat készítettek. Azután eljött 1957 októbere, amikor a Koroljov vezetése alatt készített rakétarendszer segítségével Föld körüli pályára bocsátották az első szputnyikot: és ez a szó, szputnyik, bekerült a világ minden kultúrnépének szótárába. Az első szputnyikok felbocsátása után az űrhajók kísérleti útjai következtek, majd bolygóközi automata űrállomások. Szovjet zászlót juttattak a Holdra, végrehajtották a Hold körülrepülését, és túlsó oldalának lefényképezését — sikerült a Holdon való sima leszállás. Ezeket a repüléseket éppúgy, olyan rakétarendszerek segítségével hajtották végre, amelyeket Koroljov közvetlen részvételével készítettek —, mint az interkontinentális és más rakétákkal végrehajtott felbecsülhetetlen fontosságú kísérleteket. A tudományos kutatómunka mellett felbecsülhetetlen szerep jutott Koroljov- nak a rendkívüli precizitást kívánó rakétaipar megalapozásában, abban, hogy a rakétákat ma már lényegében ugyanúgy futószalagon gyártják a Szovjetunióban, mint az autókat vagy a traktorokat. Egy szemtanú feljegyzése az ultramodern rakétagyárról: A gyi „A gyár egész kis város. Igen sok műhelyből áll. Van itt mindennapos, megszokott fém- megmunkáló műhely, ahol a megszokott esztergapadokon, marógépeken dolgoznak a munkások. A távirányító berendezések szerelőcsarnoka viszont orvosi laboratóriumra emlékeztet. A munkások és munkásnők fehér köpenyben dolgoznak, a szerelés precizitása az óragyárakban szokásos pontosságra, aprólékosságra emlékeztet. Kell is ide a pontosság, hiszen az itt készülő morzsányi csavarokon, dugattyúkon, emelőkön múlik a rakéta távirányításának tökéletessége. A hegesztőműhely után a lemezpréselő műhely következik. A példátlanul nagy teljesítményű, korszerű présépítmények hatalmas lemezekből sajtolják az immár ismert és a még ismeretlen alkatrészeket: a többlépcsős rakéták törzsének különböző elemeit. A hajtóművek szerelő- csarnokában fehér köpenyes, munkások szerelik a labirintussá bonyolódó csővezetékeket, amelyek az üzemanyagot juttatják a hajtóműbe. A szerelő- csarnokban pedig az a futószalag működik, amelyben a sok emeletnyi magas, ragyogó fényben izzó csarnok közepén libasorban lassan kúsznak előre a rakétaóriások". A hadászati rakétacsapatok létrehozása a fegyveres erők fejlesztésében elvileg új lépést jelentett, ami biztosította a szovjet állam és a szocialista közösség valamennyi országa védelmi erejének növelését. Vajda Péter
