Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-04 / 35. szám
1978. február 4., szombat Utánzás, kivagyiság, verseny Miért változik nehezen a közízlés? elépült X-ék rangosán M* nagy háza a nagyközség főutcáján. Az építtető megkívánta a tervezőtől, hogy jó magas falakat írjon elő, sőt a ház felső traktusára még amolyan toronyszoba-félét is, az utcai oldalra meg gipsz-díszítéseket, hadd lássa mindenki, aki arra jár, hogy nem akármilyen emberé az az új ház. Minden úgy valósult meg, ahogyan a tulajdonos akarta, hiszen ilyenkor — mint oly sok más esetben is — a pénz beszél, az pedig jócskán lapult az új ház gazdájának tárcájában és betétkönyvében. Mi tagadás: csúnya lett. Ám annak tetszett, aki építtette. S idáig ez magánügy. Az már viszont kevésbé tekinthető annak, hogy a feltűnően hivalkodó új házat alaposan szemügyre vették a falubeliek, s mindjárt akadt köztük, akinek az volt az első gondolata: ilyenre nekem is telik. Nosza, megkereste a tervezőt, az építőmestert, s rendelt magának házat, méghozzá valamivel magasabbat a „példaképénél, egy torony helyett kettőt, gipszminták helyére cirádás oszlopokat. Vagyis győzött az ízléstelenség. És lehetne folytatni a sort az -agyongúnyolt, de máig is sokfelé - talán inkább egyre több helyen — látható kertitörpékkel, az ezerféle természetes, szép növény helyét bitorló egyforma művirágokkal. Hangsúlyozni kell, hogy némely helyen. Mint ahogyan a giccsek vásárlása, a szín szerinti könyvvásárlás, sőt a házépítésben egymás túllicitálása sem általános. De nem is egyedi eset. S mert egyik gyakrabban, másik ritkábban, de előfordulnak ezek a jelenségek, számolni kell velük. Korántsem úgy, hogy ki kell elégíteni az igénytelenség igényeit. Sokkal inkább az okokat érdemes kutatni. Hiszen ösz- szességében arról van szó: több mint három évtized alatt sokminden megváltozott hazánkban, aligha van család, amely éppúgy él ma, mint szülei-nagyszülei harminc évvel ezelőtt. S az ízlés mégsem változott ennek megfelelően. Kezdjük ismét a házakkal. Régi, sok évszázados gyakorlat volt nálunk — s igen sok más országban is —, hogy szinte mindenki azt igyekezett utánozni, aki nála egy-két lépcsőfokkal feljebb áll. A felszabadulás előtti társadalomban a gazdag polgár arisztokratának akart látszani, a kispolgár gazdag polgárnak. A falusi állomásfőnök úgy igyekezett berendezni a lakását, ahogyan egyszer a városi főtisztviselőéknél látta, a bakter meg úgy, ahogyan az állomásfőnöknél. S mert valódira nem futotta — meg kellett elégednie az utánzattal. így került a nagyértékű festmények „pótlásaként" a házakba a sokezer giccsmázolmány, a kastélyok művésszel terveztetett építményeinek utánzásaként megannyi értéktelen áldísz. m egszűntek az osztálykülönbségek — de nem szűnt meg az utánzási hajlam. „Csupán” az a kérdés: kit és mit utánzunk? A házépítésnél ehhez jön még a kivagyiság, a - sokszor értelmetlen — versengés. Sokan úgy érzik: meg kell mutatniuk, hogy ők is vannak olyan fontos (vagy éppen: tehetős) emberek, mint az, aki az első vagy a második „rangos” házat felépítette. Aki utánoz — megfosztja magát attól, hogy lépést tarthasson a fejlődéssel. Hiszen az ízlés is állandóan változik, fejlődik, ami tegnap még modernnek számított, az ma ,már lehet maradi — ha a mát és holnapot nem napokban vagy hónapokban, hanem hosszabb távlatokban mérjük. Mert az ízlésfejlődés nem azonos és nem tévesztendő össze a divat változásaival. Bármilyen furcsán hangzik, a közízlés fejlődése elé gyakran éppen a divat gyakori változása emel gátat. Olykor a magát haladónak érző és tartó, minden új és korszerű felé nyílt szívvel forduló ember veszti el biztonságérzetét, amikor a modernet keresi — és csupán a divatosat találja. Példa erre — noha nem a kulturális életből való - akár az étkezés, akár a ruházkodás. Világszerte változik e téren is a közízlés: ma már határainkon túl - minden irányban! — a korábbi .magas kalóriaértékű, túltápláló ételek helyét ízletes, de a fölösleges kilókat nem szaporító élelmiszerek fogjalják ql. Nálunk a közízlés e téren is igen lassan változik: maradnak a zsíros ebédek-vacsorák (és az azokat követő egészségi panaszok). S okan mondják — némelyek szinte tüntetőén —, hogy „ami jó volt az apámnak, nagyapámnak, az jó nekem is". Ilyen alapon maradt meg mindmáig nem is egy faluban a soha nem használt „tiszta szoba”, a mosóteknő - no meg az, hogy a szabad időt csakis és kizárólag a kocsmában lehet eltölteni, az „Akácos út" műbánatos dallama mellett. Pedig a sokat emlegetett apa, nagyapa még látástól vakulásig tartó napszámra járt, szabad ideje alig maradt - a fiú, az unoka már a szövetkezet teher- vagy a maga személyautóján jár munkába, házában villany, rádió, televízió van, az egész élete átalakult. Csak ízlésében maradt meg maradinak. Vannak manapság szinte a legkisebb falvakban is fórumai az ízlésformálásnak. Számos művelődési házban tartanak előadásokat - túl az ízlést önmagukban is alakító művészeti rendezvényeken - kifejezetten a környezet, a műveltség, sőt az étkezés és ruházkodás korszerűségéről is. Azt még nem lehet elmondani, hogy ezeknek túl nagy lenne a látogatottsága, s többek között talán azért sem, mert sokan érzik úgy, hogy az ízlés - magánügy. Előfordul családon belül is, hogy kiütköznek az ízlésbeli különbségek. A fiatal családtag sok helyen többet, jobbat akar, sőt: szebbet is. Néha kimerül ez a divat iránti rajongásban, de mind gyakoribb, hogy képzettségük, világlátásuk mondatja a fiatalokkal a szülők fülének első hallásra talán sértően hangzó szavakat. Pedig abban is változott a világ, hogy — nem is olyan ritkán - a fiatalok szavára is érdemes hallgatni egyik-másik kérdésben, így az ízlés dolgában is. Azt kérdeztük a címben: miért változik nehezen a közízlés. Ebben benne van, hogy még gond a korszerű ízlés kialakulása - de az is, hogy ha nehezen, a kívántnál lassabban is, de mégis változik, fejlődik. Várkonyi Endre Dunantmt napló A mi krimink Minden hétre egy krimit! Ez az utóbbi idők szükséglete, melyet nemcsak a MOKÉP bevételi terve, hanem reális fogyasztói igény is diktál. A tv sorozatfilmjeivel kényezteti nézőit, a mozi pedig vissza akarja hódítani ellustult híveit. A filmforgalmazás elsősorban importból elégíti ki a keresletet, mivel az évente készülő húsz magyar filmből kb. 10 százalék a krimi. Ez évi kriminket Mészáros Gyula rendezte A néma dosszié címmel. Közhely, hogy a krimi nem bűnügyi dokumentumfilm, hanem elsősorban logikai játék. Ennek tudomásulvétele hazai krimikészítőink dolgát is megkönnyítené, hiszen hála a kedvező bűnügyi statisztikának, amúgy is nehéz ötletet az életből meríteni. A néma dossziéban is megvan a logikai játékhoz szükséges rejtély: vajon ki a bandavezér? Csakhogy a krimik e fontos dramaturgiai játékszabályát a film időnként felrúgja, s úgy tesz, mintha a kémek mögött álló politikai erőket kellene tulajdonképpen lelepleznie. Ezt a törekvést az a hiedelem vezérli, hogy itt a bűnügy igazán a fontos, no meg a jól megszervezett bűnüldözés. Persze ez már a Kék fény feladatköre lenne, mégis a film készítői időnként arra törekednek, hogy reklámot csináljanak a korszerű technikával, elektronikus eszközökkel felszerelt nyomozómunkának, és bemutassák, hogy a bűnüldözés is csapatmunka ma már. Holott, ha arra figyelnének, hogy a játékhoz szükséges rejtélyből, a bandavezér személyéről csak annyit áruljanak el, de annyit feltétlenül, amennyi a néző logikai próbatételéhez szükséges, még jó krimi is születhetett volna. E filmben szilárdan tartja magát az a tévhit, hogy a krimit a realizmus hitelesíti, hovatovább szerepe lenne a bűnügyi megelőzésben. De ez már megint a Kék fényhez vezet. A rendező Maig- ret, Columbo, Kojak példája nyomán megpróbált egy karakteres hazai „Felügyelőt” előállítani. Ez Rózsa alezredes — Szirtes Ádám —, aki a virágot szereti, s így rossz ember nem lehet. Mészáros Gyula rendezése biztos mesterségbeli tudásra, s jó tempóérzékre vall, mely a fenti hiányosságok ellenére is végig leköti a néző figyelmét. És a mi kriminktől már ez sem kevés. S. A. Bemutatkozó előadás április 24-én Próbál a Mecsek T áncegy üttes íM Háromnegyed öt. A terem még üres, csupán három lány forog a tükör előtt a fehér próbaszoknya ívét mustrálgatva. Az új kislánynak mutatják a lépéseket, hadd érje utói minél előbb a többieket. Egy perc múlva öt óra. A kép változott: dong, nyöszörög 'a padló a sok táncos láb dobbanásától. Oldódnak az ízületek, egyenesedik a hát az egésznapos munka vagy iskolapadkoptatás után. Hirtelen csend lesz; kezdődik a létszámellenőrzés. A mester, Bodai József szeme egy pillanat alatt egyezteti a névsort és a jelenlévőket. Úgy látszik, minden-rendben. öt óra két perc. A Doktor Sándor Művelődési Ház lépcsője úgy dübörög, hogy a ház gazdasági vezetője kétségbeesetten szalad ki a folyosóra. „Lépcsőznek” a gyerekek — nyugtatja meg Bodai -, kell a kondícióhoz. Negyed hat. Újra a teremben. Mintha csak a tévétornát látnánk, zongoraszóra hajol, dönt, guggol a társaság. A lassú táncok ritmusára jobban megy a bemelegítés, és mindjárt a dallammal is összebarátkozik a táncos. Fél hatkor a terem két sarkából párosok indulnak forogva a túloldalra. Középen találkoznak, illedelmesen elkerülik egymást. — Ez az átlós forgássorozat - mondja Bodai-, azért csináljuk, hogy a gyerekek ne szédüljenek el tánc közben, tanulják meg a helyes forgástechnikát. öt óra negyven. Mintha vízesés indult volna meg, a csoport forogva, örvényelve „lefolyik" a terem egész hosszában, majd párok, csoportok alakulnak, s kezdődik a később tanulandó táncok előkészítése: alaplépések, szétbontott figurák. Hat óra. A kép sokkal rendezettebb: a zene és a tánc folyamatos, a már kész számok memorizálása folyik. Eljárják egyszer, kétszer, háromszor... A trikók vizesednek, a fiúkról le is kerülnek . . Másfél órája megy a próba. Szünet nincs: kezdődik az új szám tanulása. „Ne ide állj, hanem oda! Hol a kezed? Zene indul ..." Schüszler Mária zongorakísérő már behunyt szemmel is tudja, hol, mikor kell belépni, „kiállni”. Legfeljebb a tempón kell igazítani néha. Próbál tehát a Mecsek Tánc- együttes. Már két éve, de még mindig nincs bemutatkozás. — Igen, pontosan ezt hányják mindig a szememre — mondja Bodai József, a táncegyüttes művészeti vezetője. - Azt azonban elfelejtik, hogy mindössze egy éve van olyan próbalehetőségünk, ami egy ilyen együttes számára elfogadhatónak mondható. Amíg a Liszt-teremben gyakoroltunk, szó sem lehetett utánpótlásnevelésről a késői próbakezdések miatt. Márpedig minden együttes annyit ér, amennyi az utánpótlása. Hiába állítunk össze egy műsort a „régiekkel”, ha a következő szereplésre már nem tudunk elmenni, mert a táncos megbetegedett vagy nem engedték el a munkahelyéről. A Mecseknek amúgy is kicsi volt a létszáma, aztán sokan el is mentek: kiöregedtek vagy nem bírták — illetve nem vállalták — a kemény munkába. Egy kórust össze lehet állítani jó hangú, kottát olvasó emberekből, mert a zenét - akárhogyan is — tanítják az iskolában. De mozgáskultúrát? . . A műsorunkban fellépő táncosok túlnyomó többsége már az én tanítványom lesz. — Gondok voltak a zenekísérettel is . . . — Még vannak is. A régi zenekar stílusában nem illet ahhoz a folklór jellegű műsorhoz, amelyen most dolgozunk. A számok felfogása archaikusabb zenét kíván. Érthetetlen módon alig jelentkeznek fiatalok parasztzenét játszani, pedig komoly hangszalagtárunk, s a Népművelési Intézeten keresztül továbbképzési lehetőségünk is van. Vagy talán a nagy amatőr- ség riasztja el őket? Pedig isten bizony, nem ingyen kívánjuk . . . A Mecsek Táncegyüttes bemutatkozását április 24-én láthatjuk az Ifjúsági Házban. Remélhetőleg addigra a még megmaradt gondjaik is megszűnnek . . . Havasi János 3 Bigottság - skót módra Az utóbbi napok egyik legfigyelemreméltóbb televíziós élményét nyújtotta a szombaton este vetített angol tévéfilm, az Olyan, mint a többi szombat. Való igaz, hogy a fanatizmus, a bigottság sok jelenkori megnyilvánulási formáját ismerjük, de nekünk, magyaroknak a Skóciában dúló modern vallásháborúról eddig nem sok értesülésünk volt. Az érvekre fittyet hányó, őrjöngő elfogultság, az üvöltöző gyűlölet, a túldagadó önérzettől és az igazság egyoldalú felfogásától az agresszivitásig, nemritkán gyilkosságig vezető út számos, riasztó példáját produkálta a történelem. Van eset, amikor mindez nyílt politikai köntösben jelentkezik. A Kappler nyomába eredi NDK televíziósok ez utóbbit lelték föl Nyu- gat-Németországban. Az újfasiszták számunkra egyértelműek, akár fegyvergyakorlatokat rendeznek clig titkolt célok érdekében, akár szónoklatokat tartanak sörös összejöveteleinken, akár egyszerűen csak tüntetnek az utcán, gyűlölettől izzó arccal, ijesztő jelszavakat kiabálva. De mit kezdjünk a skótokkal? Glasgow katolikusokra és protestánsokra szakadt lakosaival? A munka- nélküliség árnyával birkózó, a körülményekbe beletörődött, félrevezetett munkásokkal, szkeptikus apákkal, „valamit akaró" fiúkkal, elgyötört asszonyokkal? Nem ismerjük pontosan a gyökereket, a történelmi előzményeket, csak azt látjuk — egyre növekvő gya- nakvássql —, hogy ezek a középkori színezetű vallási indulatok nem jelenthetik a lényeget. Csak a felszínt, ahol mesterségesen szított indulatok csatáznak. Az írek jutnak eszünkbe, és mindjárt jobban érteni véljük a jelenséget, bár ettől képedünk el igazán, mert így válik ez az egész széles körűvé, jellemzővé. A fiim tehát, amely erre az eddig tulajdonképpen alig ismert világra ablakot nyitott, többszörösen igaz. Igaz, mert az összefüggésekre mutat rá, igaz, mert hitelesen, megdöbbentően mutatja be ennek a „közönséges szombatnak” hát- borzongató mindennaposságát. És igaz még azért is, mert dokumentumokra alapoz. Nem megrendezett, fanláziaszülte képeket látunk sok filmkockán, hanem valódiakat. De a ,,hozzákötött" részletek is igazak, mert szinte meg sem lehet különböztetni egyiket a másiktól. Azok a fiatal — vagy nem fiatal — munkások, akik hét közben netán együtt is dolgoznak, egy gond nyomja őket, egyforma vágyak motoznak bennük — szombaton egymásnak esnek, mint a farkasok, még gyilkolni is képesek. Fölöttük zászlók lengenek, jelszavak, arcképek, agyafúrt, művi igazságok, ők mennek utánuk, akár egy nyáj, egymás ellen, sa- játmaguk ellen. És jellemző módon a kocsmapultnál, ahol nehezen keresett pennyjeiket elköltik, ott dereng föl a közös sors. S a hamis igazságok iránti kétely — mintegy a remény a bigott gyűlölettel teli világ ellenében. H. E.
