Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-02 / 33. szám
e Dunantfllt Tlaplö 1978. február 2., csütörtök Kováts Mihály huszárezredes Amerika függetlenségi háborújában T öbb mint kétszáz évvel ezelőtt — 1775-ben — az amerikai brit gyarmat 13 államának népe forradalmi útra lépett. Elhatározta elszakadását a brit koronától és 1776. július 4-én kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot. Az újonnan megalakult szabad államok önkéntes hadsereget állítottak fel, hogy megvédjék az angolokkal szemben kinyilatkoztatott függetlenségüket. Az angol gyarmatosítók nem nyugodtak bele a gazdag területek elvesztésébe és megtorlással válaszoltak. Megindították a háborút a 13 új, független állam ellen. A harc hosszú és véres, az erők egyenlőtlenek voltak, de végül 1783-ban a szabadságvágyó amerikai nép győzedelmeskedett. De hogy ez a harc győzelemmel ért véget, hogy az Egyesült Államok megmaradhatott s megszilárdulhatott, „Fidelissimus ad mortem 99 azt a nyolcéves háború idején számos európai nemzet fiainak közreműködése és önfeláldozó halála is segítette. Minden kockázatot vállalva hajóztak Európa számos országából az önkéntesek Washington György (1732— 1799) zászlaja alá, aki a függetlenségi harcot vezette. Ezek közé tartozott Fabri- czy Kováts Mihály, Mária Terézia hadseregének nyugdíjas huszárőrnagya. Ő volt Amerika történelmében az első magyar, aki szervezett, harcolt, és végül az életét áldozta e földrész népeinek a szabadságáért. Megérdemli, hogy emlékezzünk reá és életével közelebbről megismerkedjünk. A debreceni diákból huszár lesz Karcagon, ebben a tipikusan alföldi városkában született 1724 augusztus havában, a kisnemes Fabriczy Kováts családban. Felsőbb iskoláit a debreceni református kollégium diákjaként végezte el. Tanulmányainak befejezése után az ifjú 1744-ben a jászkun huszárezredben katonai szolgálatba lépett. Ekkor folyt Poroszország és Ausztria között a második sziléziai háború, amely a drezdai békével véget ért. Úgy látszott, hogy tartós béke lesz, ezért a Habsburg Birodalom sok katonai egységét leszereltette. A jász-kun ezredből is sok katonát leszereltek s ezek között volt Fabriczy Kováts Mihály is, aki ekkor már zászlósi rendfokozatot viselt. Hazament gazdálkodni, de nem sokáig maradt otthon, mert arról értesült, hogy Nagy Frigyes porosz király a magyar huszársóg mintájára porosz huszárezredeket szándékozik felállítani. Nagy Frigyes felismerte a gyorsan mozgó és fölényes hadmozdulatokat végző magyar huszársóg értékét. Az első porosz huszárezred szervezését és kiképzését a magyar Székely Mihály huszárezredesre bízta. Fabriczy Kováts útját Poroszország felé vette és ott jelentkezett a Székely Mihály parancsnoksága alatt álló huszárezredbe. Ám itt újra közlegényként kellett kezdenie és hat évig szolgált így rang nélkül. Az 1756-ban megindult hétéves háborúban a közlegénységtől kapitányi rangig emelkedett. Bátorságáért és a haditudományokban való jártasságáért a porosz király a „Pour le Merit" érdemrenddel tüntette ki. Ragyogó katonai karrier előtt állott, a háború még javában dúlt, amikor Fabriczy Kováts ezredét Szilézia lengyel-lakta területére vezényelték megszálló erőként. Ezredét arra utasították, hogy a lakosság megfélemlítésével biztosítsák a porosz uralmat. Az ezredet erőszakos adóbehajtásokban való részvételre is felhasználták. Fabriczy Kováts együtt érzett a szegény, elnyomott lengyel lakossággal, lelkiismerete tiltakozott a fegyveres adóbehajtás ellen. Ez elől más kiút nem állott előtte, mint lemondani a katonai karirerről. 1761. március 12-én feljebbvalóinak bejelentette a porosz hadseregből való kilépését. Lengyelországba költözött, mert időközben az osztrák császárság hazaárulási váddal hadbírósági eljárást indított ellene, a porosz hadseregben vállalt szerepe miatt. Amikor Mária Terézia am- nesztia-rendeletet adott ki, Fabriczy Kováts ebben bízva, visszatért Magyarországra és Késmárkon telepedett le. Itt azonban hamarosan letartóztatták azzal, hogy hazaárulókra nem vonatkozik az amnesztia. Egy évig volt vizsgálati fogságban s legvégül a legfelsőbb államtanács döntött az ügyében. Felmentették a hazaárulási vád alól, mert bebizonyosodott, hogy nem mint szökevény, hanem leszerelt katona — tehát polgári személy — állott Nagy Frigyes porosz hadseregébe. Zsoldosnak lenni pedig az idő tájt az egész Európában megengedett dolog volt. Sőt, szerepének teljes tisztázása után Mária Terézia huszárőrnagyi nyugdíjat folyósíttatott részére. Már nem volt éppen ifjú legényember, amikor 1763 május 20-án megnősült s egy felvidéki leányt, Szinnyei-Mer- se Franciskát feleségül vette. A házasságból egy kisfiú származott, aki hároméves korában meghalt. A gyermek halála után a házastársak hamarosan elváltak. Kováts- Mihály Szászországban tartózkodott, amikor értesült az amerikai Függetiensé- gi Nyilatkozatról. A Függetlenségi Nyilatkozatban foglalt szabadságelvek megrázták az alföldi magyar huszártiszt lelkét. Visszautazott Magyar- országra, hogy otthoni dolgait rendezze, azután az osztrák rendőri és katonai szerveket kijátszva, 1776 augusztusában Párizsba utazott. Célja az volt, hogy Franklin Benjáminnál (1706—1790) — az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat államainak franciaországi képviselőjénél — felajánlja katonai szolgálatait. Azonban Franklint nem találta Párisban, mert Bordeaux- ban egy francia fegyverszállítmány berakodását és elindítását szemlélte. Fabriczy Kováts utánautazott, de Franklin addigra eltávozott. Ekkor Fabriczy Kováts 1777. január 13-án innen levelet küldött Franklin Benjáminnak. Szép latinsággal és még szebb kézírással megírt levelében elmondta, hogy harcolni akar az amerikai nép szabadságáért. „Fidelissimus ad mortem”, — „Leghűségesebben a halálig", ezzel fejezte be a levelét. Franklin a magyar huszártiszt ajánlkozását elfogadta és ajánlólevéllel Washingtonhoz küldte. Fabriczy Kováts, amikor megérkezett Amerikába, már 53 éves volt, fiatalnak semmiképp sem mondható, katonának pedig egyenesen öreg. Hamarosan számos csatában kitűnt bátorságával és nagyszerű huszárstratégiájával. Washington fővezér hamarosan ezredessé léptette elő. Közben találkozott a fiatal, gróf Pulasky Kázmér lengyel szabadsághőssel, aki a lengyel emigránsokból felállított „Pulasky Légió”-nak volt a parancsnoka. A légió remekül harcolt, de híjával volt a katonai tudásnak és a fegyelemnek. Pulasky meghívta a Légió helyettes parancsnokának Kováts ezredest. Az ő haditapasztalatokban gazdag irányítása, nevelése és kiképzése alatt kovácsolódott kemény harci egységgé a Légió, amelyhez időközben még néhány, az Újvilágba vetődött magyar is csatlakozott. Ezek nevét azonban elmosta az idők folyása. A „Pulasky Légió” lovasalakulat volt, amely a magyar huszársóg erkölcsi alapjain és harci erényein nyugodott. Kováts Mihály ezredes szervezte, alakította azzá, amivé lett: a halált megvető hősök légiója. Ismeretlen sír mélyén Charlestonban 1779 végén Fabriczy Kováts Mihály személyes bizonyítékát adhatta Franklinhoz intézett levelében írt jelmondatának: „Fidelissimus ad mortem”. A South Carolina állam területén fekvő Charles Town, — ma Charleston — városkát nagyerejű angol katonaság támadta meg. Ha elfoglalják, megnyílt volna az út előttük Washington hadseregének hátba támadásához és ez a függetlenségi harcra végzetes következményekkel járt volna. A városka gyenge helyőrsége már-már a kapituláció gondolatával foglalkozott, amikor Fabriczy Kováts Mihály vezetésével megérkezett a Pulasky Légió. Bár hosszú és fáradtságos menetelés után voltak és a létszámot is erősen meg- csappantotta a himlőjárvány, Kováts ezredes mégis azonnal rohamot vezényelt. A huszárok fergeteges rohamának, amelynek élén Kováts ezredes lovagolt az angolok — noha többszörös túlerőben voltak — nem tudtak ellenállni és visszavonultak. Charles Town az Egyesült Államok kezén maradt, Washington főserege megmenekült a hátba támadástól és Fabriczy Kováts Mihály betartotta a fogadalmát. A megismételt lovasrohamok egyikében halálos sebet kapott. Ahol lováról lefordult, ott temették el bajtársai. Később egy angol tiszt emlékirataiban így emlékezett meg a Charles Town-i csatáról; ... „ez volt a legjobb lovasság, amellyel a felkelők valaha is rendelkeztek". Az amerikai közélet, azon belül az amerikai magyarság számon tartja tetteit és híven őrzi Fabriczy Kováts Mihály huszárezredes emlékét. Neve ott szerepel az amerikai szabadságharc hőseinek sorában. Charleston- ban pedig, azon a helyen, ahol a sírját • feltételezték, emlékoszlop áll. Kelenváry János A hivatásos magyar színjátszás bölcsőjénél Nemrégiben került elő egy somogyviszlói parasztház padlásán a legrégibb magyar nyelvű újságok egyikének, a Hadi és más nevezetes történeteknek mintegy 50 példánya, amelyek 1790. július 6-a és 1790. december 17-e között jelentek meg. Ezeket a molyrágta lapokat böngészve az 1790. szeptember 3-i számban akadtunk rá az alábbi, színháztörténetünk szempontjából roppant érdekes tudósításra : „Kassa mellől — írja a közel 200 éves újság — következendő örvendetes Tudósítás érkezett hozzánk: Hazánkban egy nagy tekintetű Fija jól érezvén, melly igen fogja segíteni Anyai Nyelvünknek elterjedését s gyarapodását az, hogy ha íróinknak játszó színre készített Darabjaik nem tsak olvastatnak, hanem közönségessen el is játszódtat- nak, nevezetes jutalmat rendelt annak a Játszó Seregnek, amelly Kazinczy Ferencz Úrnak Hamlet-jét, illendően elkészülvén, Budán el fogja játszani. Az pedig Akire ezen Rendelés bizattatott, olly igyekezettel vagyon, hogy a Hamlet játszására összveszerzendő Sereg, azután Alzirt, Meropot és Tankré- det játssza; és így végtére egy Magyar Játszó Seregünk légyen, amelly, míg kívántatni fog, Budán és Pesten, azután pedig Székesfejérváratt, Nagyszombatban, Pozsonban, Győrben, Esztergomban, Debretzenben, Nagyváradon, Miskoltzon, Kassán, Kolosvártt és Szebenben is mulasson. Illy nemes elősegél- lés után, amellyet az említett nagy Hazafi ajánl, nints egyéb hátra, hanem hogy azok, akik magokat jelentsék, és onnan to- lyeknek a felvállalásokra, mely- lyek a Hamletben előfordulnak, alkalmatosoknak érzik, Budán a Strohmayr Úr könyváros boltjában (hol a Hamletek elegendő számmal vágynak letéve) magokat jeletsék, és onnan további utasításokat kérjenek. Leginkább az fog a felvéteten- dő Játszókban tekintetni, hogy tiszta Magyar Accentussal szóljanak, és beszédeken idegen íz ne esmertessék. — Reményijük, hogy az említett jutalmon fely- lyül Nyelvünknek szeretete, (mellynek bologításával Maradékaink előtt olly méltán ditse- kedhetik mostani Századunk), ezen szándéknak tellyesítését nem teszi sikertelenné: valamint más részről azzal hízelkedünk magunknak, hogy a megnevezett Daraboknak belső érdeme és a Játszó Személyeknek illendő elkészülések minden Néző helyben hagyását megnye- rendik!” Sajnos, a Kassa mellől érkezett tudósítás nem nevezi meg név szerint azt a „nagytekintetű hazafit”, aki ezzel a pályázati hirdetéssel életre hívta az első magyar hivatásos színjátszó társulatot. A Bécsben megjelenő magyar nyelvű újság tudós és lelkes szerkesztője, Görög Demeter nemcsak helyt adott lapjában a felhívásnak, hanem hatoldalas kommentárban méltatja a jelentőségét. A művelt nemzetek példáját idézi, majd lelkes kommentárját a következő óhajtással fejezi be: „Óhajtjuk szívünkből, hogy Nemzetünknek boldog virágzását tárgyazó gondolkozásaink, ne tsak Hazafiúi Álmok lettek légyen: melly valóban könnyen meg is lehet, ha minden tsil- lámló Magyar Köntös alatt olly szív lakozik, melly Hazájáérr ver, s minden, aki Magyarnak neveztetik, igazán szereti magát, Nemzetét és Maradékát.” Még ugyanabban az évben, 1790 kora őszén Kelemen László megszervezte az első magyar hivatásos színjátszótársulatot. Bemutatkozó előadásukat 1790. október 25-én tartották a budai Várszínházban, majd viharos sikerrel megismételték a német színészet pesti fellegvárában, a Rondellában. A társulat rendszeres játékát csak 1792. május 5-én kezdhette meg a budai Duna-parton fából épült színházában. Molnár Imre, a Szigetvári Várbaráti Kör ' elnöke Toliseprű Mindannyiunk felelőssége Mindenféle számvetésnél elengedhetetlen, hogy visszatekintsünk a megtett útra, s rápásztázzunk a jövő lehetőségeire. Talán nem felesleges ezért, ha nyelvművelésünk helyzetével is foglalkozunk. Bizonyos, hogy nyelvművelésünk állandóan erősödik. Értékes nyelvművelő kézikönyvek, szótárak jelennek meg. Tudósok tömege hajlik cédulái fölé, táj- nyelvtérképek készülnek, kérdező levelekre válaszolnak a rádióban, a tévében, a szakfolyóiratokban, a napilapokban. És mégis, mégis el kell szomorodnunk gazdag nyelvkincsünk elszürkülésén, elszegényedésén. Ha valaki A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának három kötetét lapozgatja, nemcsak azon kell elcsodálkoznia, tudósaink hangyaszorgalma miként tud több mint 60 000 szó történetéről és eredetéről tájékoztatni bennünket, hanem azon is, hogy a szótár szócikkei közül az évszázadok során hány és hány tőről metszett, ízes magyar szavunk tűnt el. Könnyű erről meggyőződnünk, ha Arany Toldiját olvasgatjuk. De nemcsak a régi szavak lassú kikopását sajnáljuk, hanem azokat is, amelyeknek napjainkban kell elhullniuk. Csak két példát a sokból! Vajon, ki mer ma időszerű vagy alkalomszerű eseményekről írni, beszélni aktuális vagy aktualitás helyett. így vagyunk a licenc szóval is. Hiába állapították meg az illetékesek, hogy ez megfelel a magyar szabadalom szónak, ugyan ki beszél ma már a szabadalmak felhasználásáról? Hallgassuk csak meg a felelősség-elhárítás köntörfalazását, a személyt és időt rejtő álnyilatkozatokat, a bürokrácia még ma is bokros burjánzását, a tükörfordítások szolgai megnyilatkozásait, a csikorgó szerkezetű mondatfűzéseket, a magyartalan hangsúlyt, a csúf kiejtést! Kevés írónk mondhatná el magáról azt, amit Bartzafalvi Szabó Dávid több mint másfél évszázaddal ezelőtt leírt: „Mondhatom, hogy ugyan törődtem az izzadságban, míg eggy szót ki tsináltam." Vagy idézzük Kazinczy Ferencet, aki Báróczi versfordításainak olvastán ezeket írja: ,,... még ismerem a helyeket, ahol édes szólása csudálgatásiban fel-felsi- koltozám."? De „hiába mindenha szándék", ha nem él valamennyiünkben az anyanyelvvel való gazdálkodás felelősségtudata. Nyelvünk tisztaságára ügyelni nem néhányak ügye; nemcsak a tanárok, a nyelvtudósok, a sajtó, a rádió, a tévé embereinek kizárólagos kötelessége, hanem mindannyiunk felelőssége. Köztulajdoni gonddal kell sáfárkodni anyanyelvűnk értékei felett. Népünk öntudata nyilatkozik meg nyelvünkben, ápoljuk ezért azzal a féltő gonddal, ahogyan szeretteinket félteni, gondozni szoktuk! Anyanyelvűnk dúsan megjutalmaz fáradságunkért. Nyelvünk, amelynek fennmaradásáért legnagyobbja- ink küzdöttek, amelynek kincseit évszázadok munkájával igyekszünk feltárni — Kosztolányi Dezső szavait idézve — „úgy szeret bennünket, hogy mindenét nekünk adja, ami az övé, hiszen anyánk. Viszontszolgálat fejében mindössze azt kéri tőlünk, hogy mi is törődjünk vele egy kicsit. Ez kötelességünk is. Gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvűnket.” Dr. Tóth István BARANYAI TÁJAK: PALKONYAI PINCÉK FOTÓ: TAM LÁSZLÓ
