Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-12 / 43. szám
1978. FEBRUÁR 12. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Nagy Rezső: „Az öreg halász” Takáts Gyula Triptichon* A tiszta és tündéri rend csak ott, mélyen mindenkibe... Ö, dobogj hát szép remény, miként az első ős pete, hogy lehet és lehetsz te még, tündéri rend a mindenség értelmes szíve. II. ... Szentek? ... PrófétákI... Hallgatok hát inkább magamra. Könyvemben ő, a lelkiismeret fehér törvénye diktál, s ha megállta annyi förtelem között . és mindig hattyú-tisztán, ki szólhat hát, ki ellenem, ha szavam önnön mércémhez emelem I III. Majd akkor beszéljI... De addig magam vésem és formálom tovább, mert csupán ezt hagyom 1 S ez is lesz akkora, mint annyi tett a sivatagnyi temetők feletti * Vers a költő „VULKÁNOK, FÜGEFÁK" címmel most megjelent gyűjteményes kötetéből. s Fenakel Judit Valami szépet... Miért nem irtok valami szépet? - Kérdezte távoli rokonom. — Hiszen annyi szép van az életben. Igaz is, miért nem írok valami szépet? Pedig évek óta készülök rá: Egy mesét például a kisfiamnak. Még sose írtam mesét a fiaimnak, és lassan el is kések vele. Kinőnek a meséből. Mesét, mondjuk a kiszabadított királylányról, a legkisebb fiúról, a fele királyságról. De fáradt voltam, nem jutottam tovább a jámbor óhajnál. Talán holnap hozzákezdek. Aztán holnap lett, és kiderült, hogy már többen telefonáltak, az egész város tudja, „odafönt áll a balhé”, mert egy kommünikében elvétettem a rangsort. Ki informált, honnan vettem, milyen jogon, felelős vagyok; helyreigazítás. Védekezés, magyarázkodás, égő fülek és a betűk a papíron; „munkatársunk hibájából". A mese, a kiszabadított királylányról, a legkisebb fiúról, a fele királyságról beleveszett egy régen olvasott mesekönyvbe, semmi se maradt belőle. Ami maradt, az a szégyen volt, és sűrű, fekete méreg ömlött a papírra, mikor a tollat hozzáérintettem. Azért az elnyomott szándék előbukkant megint. Évekkel később moziból jöttünk, vad perverzitások és meztelen szadiz- mus után. Nem igaz - lázzadt bennem a soha ki nem gondolt mesék írója — nem igaz, hogy ilyen az életünk. Valami szépet kellene adni végre az embereknek. A szerelemről például. Annyi önkielégítés, marcango- lás, ferde hajlam után ki kellene találni egy szép szerelmes történetet. A szerelemben legalább - akárhogy írják belőle — maradt még szépség. Csak észre kell venni. Meg kell mutatni. Nézzétek, ez a szerelem. Egy férfi és egy nő egymásért... a világ ellen. Meg fogom írni. Még holnap ... megírom. Aztán holnap lett. Egykori tanítványom keresett meg. Valamikor mindketten azt hittük egymásról, hogy lesz belőlünk valami. Utolsó találkozásunk idején egyetemista volt, tele népnevelő szenvedéllyel, életre szóló nagy elhatározásokkal. — Mit csinálsz? Hol vagy? Sikerült-e? Nem csinál semmit. A központban van. Nem sikerült. De egészen jól keres. Sehol ennyit nem fizetnének. — Dehát ezt akartad? Nem ezt akarta. Kiemelték. Három évvel ezelőtt. Aztán ott ragadt. — Hivatalnok lettél? Olyasmi. Kitűnő kávét főz. Ha egyszer arra járok, föltétlenül kóstoljam meg.- Látom, gyűrűd is van. Igen, férjhez ment. És kell a pénz. Nagyon kell a pénz. Ha jól összehúzzák magukat, öt év alatt meglesz a társasház beugrója. A férje mellékállást vállalt, esténként fusizik... ö pedig nem hízik el. Ha az ember sovány koszton van, az ülőmunka sem hizlal annyira. Valami szép történetet a szerelemről. Egy férfi és egy nő egymásért... A világ ellen? Egy férfi és egy nő a lakásért... Egymás ellen. Az a szép, ez meg az igaz. És nincs bennem elég önfegyelem, hogy a szép kedvéért az igazról lemondjak. És mégis... Újra meg újra. Valami szépet kéne írni végre. Egy szép, nagy nekifeszülés történetét például. Az ember elhatároz valamit, vállal egy ügyet és végigviszi. Beleöregszik, belefárad, de győz. És az öregséget meg a fáradtságot is csak a győzelem után veszi észre. Igen, vannak ilyen emberek. Hát miért nem írunk róluk? Holnap megkeresem őket. Aztán holnap lett. A vendéglői asztalok között fél részegen kódorgott régi ismerősöm. Egy botló lépésnél a székembe kapaszkodott. Fordultam, hogy rendre utasítsam.- Te vagy az? — örültem a találkozásnak. — Régen láttalak.- Hát most láthatsz - a részegek bamba arckifejezésével nevetett rám. — Nem vagyok valami fényes látvány. — Névnap, vagy prémium? — Egyik se. ünnepelem a leváltásomat. Leültettem. — Hogy történt? — Egyszerűen. Behívtak és közölték, hogy le vagyok váltva. — így? — így— Indoklás? — Semmi. — Hát akkor? — Mit akkor? Ök csináltak fejest belőlem, most ők csináltak beosztottat. — És te mit mondtál? — Semmit. — Szó nélkül tudomásul vetted? — Én ilyenkor nem tudok beszélni. — Az lehetetlen. Az ember kiabál, ha rálépnek a lábára. — Én nem kiabálok. — Nem tiltakoztál? Nem követeltél fegyelmi vizsgálatot? — Nem is tudom. Olyan zavart voltam. Aztán egy-kettőre kívül kerültem az ajtón. — És ott maradtál a cégnél? — Persze. Hova menjek? — Hisz folyton dicsértek. Azt mondták, remek munkaerő vagy. Szorgalmas, megbízható ... — Most van jobb. Semmi közöm nem volt a dolgához. Mégis győzködni próbáltam. Az embernek joga, hogy kiabáljon, ha rátaposnak. A biztos kudarc tudatában is kiabáf- jon. Semmi másért, csak az önérzete védelmében. Hogy ne mondhassák rá, szétnyomták, mint egy bogarat. A vállát rángatta. Minek ugrálni? Ezt az ügyet úgyis elintézték már. — Hát nem érted? Itt erről az ügyről van szó, nem arról, hogy újra főnök legyél. Itt rólad van szó. Arról, hogy az ember mégse olyan, mint a hangya. Hordja a morzsát ész nélkül, aztán jön valaki és ráteszi a cipője orrát és vége. Az ember legalább ricsajt csinál. Kérdez, indokol, lórmázik, szóval van, és észrevéteti a létezését. Nem érted? Nem értette. Ingatta a fejét, részeg mosolygás lógott a száján és nem értette. Én pedig tudtam, hogy ezt kell megírni. Hogyan törődik az ember kerék alatt, pocsolyában, cipők talpára ragadva, amíg tiltakozni se képes. Amíg eljut a száján lógó üres mosolygásig és nem akar semmit. Lehet, hogy soha többet nem akar már semmit. Hova lett, á szép nagy nekifeszülés históriája? Az ember, aki vállalt egy ügyet és végigviszi. Vannak ilyen emberek, biztosan vannak. Csakhogy olyan sokat kell utánuk gyalogolni. Ebbe meg itt... belebotlottam. Hát mit tegyek, ha a szépet úgy kellene kitalálni, a többi meg, a ronda, a torz, a fájdalmas mindig itt van a kezem- ügyében. — De azért valami szépet készülök írni évek óta. Talán holnap mégis csak hozzákezdek. Téli alkony a szigetvári várból Zágon Gyula rajza „Milyen a haljárás?...” Nyarakat hoz közel szemem. Nézem a messzi, gyufaskatu- lyányi strandot, amint a múltból egyre nagyobbodik és eredeti méretű lesz. Hallom a zsivajt megint, látom a nyüzsgést. A gerelyhajító deltásan lépeget, ránduló bicepszekkel, mellét dús szőr borítja. Tarka ingét hanyagul összegyűrve jobb kezében tartja, porcelán nadrágja vakít. Nem köszön senkinek, végigmegy a fűbe süllyesztett betonlapokon, fejbiccentéssel fogadja a jegyszedőnő mozdulatát, aki belépőjegyét kettéhasítja. Az izomember bevonul, eltűnik az öltözőben. A lányok felkönyökölnek, összesúgnak. Türelmetlen várják: mikor jelenik meg a „Férfiak” feliratú ajtón, hogy bizseregve, figyelemfelkeltőn vihogjanak. De hiába! Máris hatalmas karcsapásokkal úszik a zöldeskék medencében. Mögötte nem csitul a víz: csupa fényfodor, csupa rezgő fényhullám, villogás. Kiszökken belőle háromszögfelsőtesttel, hangosan prüszkölve letusol. Erőteljes váll- húzások után, a vízsugár alól kilépve, megigézi a Nap. Fejest ugrik bele: gőzzé válik. — Ez is megnősült!... — sóhajtanak a lányok. A lányok változatlanok, pedig alakot cseréltek. Testesen, büszkén tolják valahol a gyerekkocsit, kötött sapkában, bebugyolálva szundít benne csecsemőjük. -Mégis ott látom őket most is, szokott helyükön, térdüket álluk alá emelve sütkéreznek. — Aranyosaim! — jön a Nagy Sakkozó, akinek mindegyikhez kedves szava van, miközben sorra tapogatja őket. — Milyen a haljárás?... De választ se várva tovalép, megnyitásokon töpreng, támadáson, védekezésen élete sakktábláján. Gyalogban, futóban, királyban és királynőben gondolkodik — nem akad ellenfele. A strand fölé emelkedik, legyint az alatta zajongókra. Mikor az égi magasságot eléri, kihívja Szentpétert egy partira. Júdás kibicel, kérle- letlenül adja tanácsait. — Lépj le! — morogja ingerülten, s mielőtt a játszma véget érne, eltűnnek minda- hárman. üzemben a hullámkeverő. A gyerekek sivitoznak, át- bucskáznak egymáson, mint a halak. Hogyan? ... Hát itt? . . . A Nagy Sakkozó, karjait mellén összefonva, merengőn figyeli a hancúrozókat: leereszkedett ide. — Szerbusz, Viktóriusz!. . . Hogy vagy?... — kérdezem tőle. De már paragrafusok, cikkelyek, bekezdések, rendeletek lepik el — nem érkezik alóluk válasz. Tetőtől talpig emlékezés vagyok, ha néha- nap mellettem elsuhan. Agyő! A tejelők, a folyton tejelők! Pattan hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat — vasárnap: a gól! Elnézem őket, trükkös összjátékukat, aztán elfordulok, kívánva nekik minél több vasárnapot. Heverészek, olvasok, végére érve becsukom a könyvet. Az öreg Halász mégiscsak hazaért, ha csontvázzal is, de megérkezett. — öreg!.. . Te így!... — mormolom. — És ők itt? .. . Ök majd mivel? . . . Rúgás a bokámon. Lassítva, akár egy filmben, átront rajtam a kamaszcsapat. Míg a sajgást érzem, hangtalan kiabálva rohannak a jövő felé. Távolodva pontokká zsugorodnak — ők majd mivel?... Az uszodát cethal-hátra emlékeztető sátortető fedi. A gyerekmedencében lányom, fiam lubickol, nagyokat csapnak a vízbe. Úszni tanulnak. Hogy később, megismerve az eddig ismeretlen elemet, arról a rajtkőről rugaszkodjanak el, ahonnan én e pillanatban. Hosszan siklok a felszín alatt, mire fejemet kiemelem. Váratlan egyvonalban úszunk: a gerelyhajító, a lányok, Viktóriusz, a magát örökké napolajozó fürdőmester. Egyenletesen haladunk, átvesszük egymás ritmusát. Lihegve igyekszünk előre, akár a mindennapokban. A medence vége tíz év messzeségben — mikor érek oda?!... Csak bírjam erővel!... Mély lélegzetet veszek, alábukók megint: odalent kisebb az ellenállás. Krallozva érek végre a vasfogantyúhoz. Várok fél percig, fél évig, évtizedig, hogy a mellettem tempó- zók egymás után ideérjenek. Körülpillantok: egy se, sehol! Kikecmergek a vízből, vastag fürdőköpenybe bújva indulok viháncoló családom felé. Fölnézek az óriás sátortetőre, róla megint a cethal jut eszembe — róla meg Jónás. De e képzetet rögtön elűzi a süketítő megafon: először szaggatott szünetjel, majd déli harangszó, utána emberrablásokról a hírek.
