Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)

1978-01-01 / 1. szám

IO Dunántúlt tlaptö 1978. január 1., vasárnap Szakonyi Károly — Szabad ez a hely? —Az öregember válla fölött gőzöl­gő levessel, meg valamilyen húsétellel megrakott alumíni­um tálca imbolygott, amit egy svejcisapkát férfi egyensúlyo­zott félkézzel, míg a másik ke­zében sörösüveget tartott a palack szájára borított pohár­ral. — Kérem — ismételte ud­variasan —, szabad? Elvenné innen a kalapját? — Nem — mondta kurtán az öregember. — Sehol sincs hely — mond­ta most már kissé ingerülten a svejcisapkás. — Vacsorázni szeretnék. Nem foglalhat el két széket. Arról nem is be­szélve, hogy ön nem is eszik, csak ül itt... ez nem kávé­házi — Na, nézze! — fordult az öregember a vele szemközt be­kecsben és fejkendőben va­csorázó idős nőhöz. — Kiok­tat! Kioktatnak! — De bocsánatot kérek, a bisztró zsúfolt... A bekecses nő rágcsálva a svejcisapkósra nézett: —>- Az a hely foglalt. — S váratla­nul elkezdett kuncogni. — Igazam van, hogy foglalt? — Foglalt — mondta bosz- szúsan az öregember. Rákö­nyökölt a műmárvány asztalra, de azért félszemmel leste, mi következik. A svejcisapkás az asztaloknál ülők sokasága fö­lött egyszeriben meglátott egy megüresedett helyet: dühöd- ten átfúrta magát a tömegen. Az ételbár valóban zsúfolá­sig megtelt, vacsoraidő volt. — Elment — nevetett a be­kecses nő. Jókora kenyérdara­bot hentergetett meg a borsó­főzelékében, a tányérja fölé hajolva kapta a szájába. — Ugye. hogy várja? — Kit? — pislogott az öreg­ember. — Akinek a helyet foglalta. — Csak a kalapomat tettem le valahová. — Jól van, csak várja. — Hát, ha maga nem haj­landó ... — Mire? — Mire, mire? — Egy pil­lantást vetett a körülöttük ülő alakokra. Senki sem figyelt rájuk; a falatozók különben is állandóan cserélődtek, az egész ételbár mozgásban volt. Csak ők gubbasztottak már jó ideje az utcára néző üvegfal­nál. — Mondtam már magá­nak. Kimennénk abba a ví- kendházba. A fiam mindig mondja, papa, miért nem töl­tesz időnként néhány napot a telken? Úgysem tudsz mit kez­deni magaddal, azt mondja. Befűtesz, van kinn minden, ott áll üresen, azt mondja. Na. Lenne egy-két szép napunk. — Egy-két napra nem lehet. — Hát akkor egy napra. — Egy napra se. Sehogy. — Na, látja, magával nem lehet... — Hátradőlt a szé­ken, nézte a nő előtt a mű­anyag tálban a főzeléket. — Jó a borsó? — Csupa rántás. — Konzerv. — Az hát. Ilyenkor, novem­berben. — Én csak a friss cukorbor­sót szeretem. Tavasszal. Ami­kor zsenge. És ahogy a fele­ségem főzte, szegény ... Húst nem kért hozzá? — Mindig rágós. — Jóízű­en, lassan evett; a kenyérda­rabokat alaposan megmárto- gatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében tartotta, emiatt nehezen tudott az asz­tal fölé hajolni. A főzelék oly­kor rácsöppent az állóra, az öregember odamutatott, ő bó­lintott és letörölte. — Volt a temetőben? — kérdezte az öregember. — Töltsön egy kis vizet — mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a po­harat. Ivott. Telt arca volt, s csak a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel már- togatta a főzeléket. A metsző­fogaival majszolt, de azért be­szélt közben. — Huszonöt fo­rint a krézantém szálja. — Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól. — Ennyi áldozatot megérde­mel szegény uram. öt szálat vettem neki. Egy szép csok­rot... Na, jön már a hölgy! Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöldkabátos, kis, karcsú öregasszonyt, amint aggodalmas arccal el-eltűnve, majd újra felbukkanva a lök­dösődő tömegben feléjük igye­kezett. Két nappal ezelőtt he­lyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste. — Jó estét! — intett a ka­nalával a bekecses nő. — Jöj­jön csak, már foglaltak magá­nak helyet! A hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét fel­emelve üdvözölte őket, aztán türelmesen beállt a tálaló előt­ti sorba. — Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette — mondta in­cselkedve a bekecses. — Néz­ze, hogy hátraszorítják. Az öregember ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az esti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az ol­vasást. — A kényelmet, azt szere­ti... azt látom. — Nézze, amin én átmen­tem már az életben! Nem kí­vánom magának. — Min ment át, amin én nem? — Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek... meg arról, hogy milyen nehe­zen neveltem fel a családo­mat ... — Gondolja, hogy én nem neveltem fel a családomat? És a háborúból sem maradtam ki, elhiheti. — Sas, háromezerért — mondta a férfi az újság mö­gül. — Nem veszi meg? — Nem. — Kőszáli. Háromezerért. Itt írják . . . Maga miért nem va­csorázik otthon? — Nem főzök. — Nem a gyerekeivel lakik? — Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön koszton vagyunk. Maga meg egyáltalán nem vacsorázik. — Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kirándulás­hoz? — Egy csöpp sincs! — Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. — Na, a hölgy vajon mit vacsorázik? A zöldkabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Le­ült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába. — Egy jó adag tejberizs — mosolygott rájuk kedvesen. — Kakaót is szórtak rá. — Gyermekkoromban sem szerettem — egyenesedett ki a bekecses nő. — Ó, pedig nagyon finom! — A széléről kezdte kanalaz­ni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pé­pet. — Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan! —me­rült az újság mögé az öreg­ember. —• De, de, forró és nagyon finom! Bizonygatta a hölgy kis- lányos hangon. Szívalakú arca sima volt, csaknem ránctalan; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett, vékonyszálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mo­sollyal tekintett szét a lármás, rostonsültek és főzelékek sza­gától terhes levegőjű helyiség­ben. — Úgy örülök, hogy fel­fedeztem ezt az ételbárt... ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság, önök mindig itt esznek? — Én már hónapok óta — dobolt újjaival a szatyrán a bekecses nő. — Sőt, ebédelni is itt szoktam. — Az ebédem nem gond. mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben ré­szesülhetek. — Még dolgozik? — Hogyne, kérem, mint nyugdíjas, öltözőőr vagyok egy vállalatnál. — Szintén nyugdíjas és szin­tén özvegy? — nézett fel az olvasásból az öregember. — Nem, kérem, elváltam. Sajnos. Nem az én hibámból. — Hát persze — bólintott a bekecses. — Fel sem tételeztem vol­na — mondta a férfi. Végig­mérte a hölgyet. — Mi özve­gyek vagyunk. — Ó, istenem! Abban a hit­ben voltam, hogy önök háza­sok! — Hogy mi ketten?! — A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. — Még csak az kellene! — Valahogy nem figyeltem meg jól... bocsánat. — Pi­rulva hajolt a tejberizs fölé. — Még irigyeltem is önöket. — Megnősülne — bökött az újságra az öregember. — Tessék? — Műbútorasztalos. Családi ház a XX. kerületben, kis kert, lugas, évjáradék. — Évjáradék? Nem írja, hány éves? — kérdezte a hölgy. — Hetven — nézett rá a fér­fi. — Ó, hetven! — Az ma már nem kor! — A férfi végigsimított sovány, bo­rostás álián, a hajába túrt. — Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit-kúrón vagyok, éven­te kétszer. Mondaná, hogy het- venhárom vagyok? — Ó, ó, nem is azért — mentegetőzött a hölgy. —• De ha az a műbútorasztalos het­ven éves, akkor biztosan fia­tal nőt akar, ötven körülit. Is­merem ezeket... — Hirtelen elhallgatott, illedelmesen ka­nalazta a rizst. — És külön­ben is, a XX. kerület nagyon kinn van . . . — De van pénze az illető­nek! — mondta a bekecses, aztán váratlanul felállt. — Ho­zok egy adag somlói galuskát. Remélem, vigyáznak a helyem­re? — Ez csak természetes, ked­vesem — szólt utána kész­ségesen a zöldkabátos. Amint kettesben maradtak, a férfi letette az újságot. — Jobb is, hogy elment. Szeret­nék beszélni magá ... ke­gyeddel. — Velem? Úgy érti, hogy négyszemközt? Na, hadd hall­jam, valami titok? — Tudja, a fiamnak van egy kis ... — Ahogy így közelebb hajolt hozzá, elakadt a szava a hölgy ritkás szempillákkal övezett, de furcsa fénnyel csil­logó, táguló-szűkülő pupillá- jú, világoskék szeme láttán. Amaz teljes arccal fordult fe­léje, szája szegletében kacér mosoly bújkált, s miközben a férfi szavait várta, ajka kissé szétnyílt. Hófehér, hibátlan fog­sora volt. — Mondja csak, kedves ba­rátom, mondja — s biztatóan az öregember karjára tette a kezét; cseppet meg is szorítot­ta. — Na, bátran! — Csak ... — nyögte a tü­zes pillantásoktól megzavarod­va — , csupán azt akartam, hogy... —• óvatosan elvonta a karját, s végre a hangján is úrrá lett, mert kitalálta, hogy ahelyett, amit az imént akart, mit mondjon. — Nem tud egy nyugdíjasnak való állást? Szí­vesen elmennék öltözőőrnek. A kereskedelemben dolgoztam, egy áruház cipőosztályán ... A zöldkabátos hölgy össze­csukta a száját, arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még nézte a férfit, aztán visszaha­jolt a tejberizs fölé. Evett egy kanállal, majd mintha szólni akart volna, de csak a fejével intett nemet, s újra evett, el­merültem Mire a bekecses nő megér­kezett a somlói galuskával, az öregember már megint az új­ságot olvasta. — Friss rajta a tejszín? — kérdezte a hölgy társalgási hangon. — Friss! — mondta a beke­cses. — Micsoda ízek! Magá­nak is ajánlom! — Nem, nem! — emelte fel vékony kis kezét tiltakozva amaz. — Hizlal. — Hizlal?! — Ó, igen. A lányomék pél­dául zabpelyhet esznek, de azt mondják, még az is hizlal. Ők teljesen angolos konyhát visz­nek. Bostonban élnek. De a hétvégeken kicsapnak a hám­ból. Ugyanis a víkendet min­dig a. farmon töltik. A magya­rok vettek egy farmot. Hatal­mas nagy terület, száz hold. Tábortüzeket raknak és gulyást főznek, meg ilyesmit. És persze táncolnak, az idősebbek is!... A farmot elnevezték magyar ta­nyának. Azt írják, ott szeretnek a legjobban . .. — Mit? Mit szeretnek ott a legjobban? — Hát . . . lenni. Az egy kis Magyarország. Bostontól két­száz mérföldnyire. — Magát miért nem viszi ki a lánya? — Úgy beszélgettek, mintha az öregember ott sem lett volna. — Van pénzük vagy nem? Kivihetnék magát. Mit hagyják itt öltözőőrnek? — Ó, én nem mennék ki . .. nem. Én nem . .. — Úgy esznek — mondta a férfi, s összehajtogatta az újságot —, hogy megéheztem. Veszek egy pogácsát. — Ka­lapját a székre tette, s átvág­ta magát a tömegen a süte­ményes pulthoz. — Régóta ismeri? — kérdez­te a zöldkabátos a bekecses- től. — Kit? Ezt az embert? Csak innen. Itt találkozom vele néha az ételbárban. Miért? — Azt hittem, informálód­hatnék önnél. Ugyanis kért tő­lem valamit. — Hogy töltsenek együtt né­hány napot a fia víkendházá- ban? — Ó, ó, nem, dehogy! Ó; istenem, dehogy! Állást szeret­ne. Elmenne öltözőőrnek. De az, ugyebár, bizalmi állás... — Hát én nem ismerem! A nevét sem tudom. — Lenyal­ta kanaláról a maradék habot, ivott egy pohár vizet. A zöld­kabátos is végzett a tejberizs- zsel. Az öregember visszajött; a pogácsa száraz volt, de rág­csálta; a két nő egy darabig némán figyelte a férfi sebesen őrlő állkapcsát, aztán lesiklott róla a tekintetük, s kissé elál- mosodva üldögéltek, bámulva az ételbár forgalmát. — Nem tudják, hány óra? — kérdezte kis idő múlva az öregember. — Minek azt magának tud­ni? — nézett rá a bekecses. — Várnak. — Ugyan ki? — Vendégségbe megyek — mondta, s a pogácsa morzsáit csipegette a tenyeréből. — Ó, vendégségbe, igazán? — élénkült föl a zöldkcbátos hölgy. — Ne higgyen neki. Még csők meg sincs borotválkozva. — Az mindegy. Én vagyok a társaság lelke. — Inni szere­tett volna, de a poharakat mind használták már. — Ké­rem! — szólt az edényeket összeszedegető, fehérköpenyes lánynak. — Hozna egy tiszta poharat? — A lány anélkül, hogy ránézett volna, a szom­széd asztalról adott egyet. — Köszönöm. — A lány némán dolgozott tovább. Az öregem­bert elöntötte a bosszúság. — Nézzenek oda! Még csak szó­ra sem méltat! Még csak szó­ra sem .. . — Mit mérgelődik? — szólt rá a bekecses. — Megkapta a poharat. Mi mást várt? — Igaz —, mondta az öreg­ember. — Igaza van. Mara­dunk még? — Ha nem tilos csak így ül­dögélni itt — nézett rájuk re­ménykedve a hölgy —, én nem bánnám. — Hát akkor maradjunk — mondta a bekecses. Grain András rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom