Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-08 / 8. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JANUAR 8. IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÚIRIT —1978 A Jelenkor januári száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Arafó Károly, Gorái Gábor, Káldi János, Kárpáti Kamii, Rónay György és Takáts Gyula költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Hallama Erzsébet elbeszélése, Kampis Péter kisregényének első része, Mészöly Miklós Érintések című naplójegyzete és Tüskés Tibor Sorskovácsok című, a Pécsi Vasas Ipari Szövetkezet életéről szóló munkájának bevezető fejezete kapott helyet a számban. Láncz Sándor KépzőművéArató Károly Szigetre ér Robinson Kievickélnem mégis sikerült! hála tengerészek vezérlő csillagának, vagy szerencsémnek? Mindegy! A fő, hogy ideértem! Hangtalan ujjongok e pihentető homokfövenyen, mert ajkaim moszattól, algától összeragadtak, I míg elterülve kuszáit tagjaim hullámok nyalogatják. Tudom, tudom: később valamikor társ is kerül: barátom: Péntek! De most egyelőre itt, lihegve, holtfáradtan ... Miközben tengersótól zúzmarás pilláim mögött belső vetítőmben: kisétálás a parkból kéz-a-kézben tűzfényű csillagok felé, Vénusz előtt ájult lerogyás, konturtalan szeretőkből éles körvonalú szülők, aztán iázó csecsszopó: új hajtás a Családfán, utána piros-mosoly-napok, rózsaszínű napok, haragvörös napok, kialvó vasár-, felizzó hétköznapok egymásutánját élve benti magamban loholok, lépdelek, caplatok tenyeremen tartva a Napot. De szemem már nyitva! Forgatom nyakam: mi ez az ismeretlen táj, miféle cukorsüvegek mögöttem: e tengerszél-formálta sziklák? Igen, majd azokon túl, valahol, bogyót szedek éhemre, és tüzet kell csiholnom: ne dideregjek alkonyaikor! Tápászkodom, rogyó térdekkel indulok szigetem fölfedezni, ahonnan végül hazaérek a fűszálat is üdvözölve. szeti krónikája a Kassel-„d6" címmel rendezett kiállítást ismerteti és értékeli, V. Kiss Margit írása pedig Kondor Béla grafikáit elemzi. — Fu- taky Majna pécsi, Bécsy Tamás fővárosi színházi bemutatókról számol be. A kritikai rovat élén Kenyeres Zoltán esszéjének befejező részét találjuk Weöres Sándor irodalomszemléletéről. Rónay György új verseskötetét Rába György, Kárpáti Kamiiét pedig Allöldy Jenő ismerteti. Figyelmet érdemel Béládi Miklós esszéje Mészöly Miklós regényeiről és Pomogáts Béla írása Kardos G. György új művéről. R elment az első emeletre, és a szobája elé ért. Odabent égett a villany, Elek elcsodálkozott. Protekciós beteg volt, kérte, hogy egyedül legyen egy kétágyas szobában. Benyitott: a másik ágyon mindenféle holmi volt kiterítve. Schmütz pedig otthonosan rendezkedett a szekrényben. — Á, megjöttél — emelkedett fel. — Elintéztem, hogy én legyek a szobatársad. A villanymérnök nyelt egyet. De, mielőtt bármit is mondott volna, Schmütz tovább beszélt. — Jóbarátom az igazgató. És holnap mindenképpen kaptál volna valakit. Egy idegent. Akkor már inkább én. Nem zavarlak ám, hidd el, olyan lesz, mintha itt sem lennék. Elek vállat vont. Jó. Igaz. — Igyunk erre egy homályost. Még ideraktak volna egy németet. Hogy itt kaffogjon egész nap a fülembe.- Natürlich - mondta Schmütz.- Mit nockerln - bólintott rá Elek. - Hót akkor? — Hozom — emelte a kezét fel Schmütz. — Délutánra ígértem, el is intéztem, itt is van. Kinyitotta a frizsider ajtaját. Elek látta, hogy szépen rendben sorakoznak odabent a sörösüvegek. Vaqy hat. De az is lehet, hogy tíz. Schmütz két szempillantás alatt lekapta kettőről a kukapot, s az egyiket már nyújtotta is Eleknek. Az üveg fala homályos volt. A mérnök ugyanúgy tüntette el a sört a bajusz alatt, mint reggel a kis Schmütz. Egyetlen, széles lendülettel hörbölle magába a sört. Pilzeni volt, jólesett. — Áh — mondták mindketten. Elmentek televíziót nézni. Elek levetkőzött, ő is köntösben, papucsban lófrált Schmütz után Megnézték a filmet, aztán visz- szamentek a szobájukba. Újból elővettek két hideg sört. — Altatónak — mondta Elek. Ittak. Aztán befészkelték magukat az ágyba. Schmütz eloltotta a villanyt, a sötétben még beszélgettek. Erről-arról. Elek beszélt a vállalatról is, a férgekről, japán motoros permetezőkről, és egyszer megkérdezte szomszédját: — Mondd ... — nagy levegőt vett -, de nem haragszol meg? — Ugyan — jött a válasz a sötétből —, hogy képzeled? — Mondta már valaki, hogy a füled cipőkanálra emlékeztet? Csönd volt. Elek nagy köny- nyebbséget érzett. Hát megmondta. Ha most nem sértődik meg, belevaló kis fej. — Nem — Schmütz hangja fakónak tűnt -, ezt még nem mondták. De nem is rossz ötlet.- ötlet? - kerekedett el a villanymérnök szeme. — Hogyhogy ötlet? — Én mindent ötletként kezelek — vallotta be Schmütz —, amiből pénzt lehet csinálni. Ez jó. Lecsavarozom, és forintért bérbeadóm a strandon. Percenként négy cipőt is felhúzhatnak, az percenként négy, óránként kétszáznegyven forint. Egy műszakban az nyolcszor- kettő tizenhat, nyolcszornégy aszongya harminckettő, az majdnem kétezer forint. Jó ötlet, kösz.- És a rezsi? - röhögött Elek. Jó fej! Hogy veszi a lapot! — A rezsi, az hol marad? — A rezsit csak sörben tudom elszámolni. — Homályosban — vigyorgott Elek és feltámaszkodott. - Igyunk is, ne csak társalogjunk. Altatónak. — Gut — mondta Schmütz. Lelottyantották a következő két üveg sört is. Elek hosszú ideig lebegett, csak nagysokára aludt el. Utolsó gondolata az volt, hogy egész jó fej ez a kis Schmütz. Az egészen természetes volt, hogy reggel együtt indultak útnak. Iszap, utána medence. A medencefürdőt a masszázs követte, a reggeli, aztán a villamos kezelések valamelyike, egyik nap ultrahang, másik nap hisztamin. Tornára is jártak. Hat órakor már ott feküdtek paprikavörös arccal az iszapo- lóban, jól bebugyolálva. Páco- lódtak. — Az egyetlen — nyilatkozta ünnepélyesen Elek —, ami ér valamit, az a masszirozás. Az igen. Utána mindig könnyebben érzem magam.- [gy van - felelt Schmütz-, el is intéztem, hogy minden nap kaphassak masszirozást. Az egy komoly dolog. Egészen megújulok tőle magam is. Megmosták egymás hátát az iszap után. Elek azon röhögött, hogy piros a seggük, mint a páviánnak. Megcsípte az iszap. Papirost lebélyegezni; tovább. Lustán tottyantak a vízbe. Kiáztak, aztán Schmütz felment három homályosért, hogy Jenőkéhez ne állítsanak be üres kézzel. Mindennapok unalma, jutott eszébe Eleknek, amikor vizes lepedőjükkel a nyakukban kávézni indultak. Egyszercsak eszébe jutott, hogy Schmützről alig tud valamit. A kis Schmütz szegény kis Schmütz. Megállt, megfogta lapátfülü barátjának vállát és mélyen a szemébe nézett. — Tulajdonképpen mi a foglalkozásod? (Részlet) — ügynök vagyok — mondta ijedten Schmütz —, a kereskedelemben dolgozom. Te valami rendőr vagy? Leffler Elek ünnepélyes arcot vágott. — Nem akartalak bántani. Dehogy vagyok rendőr! Elektromérnök a szakmám. — Mert — folytatta Schmütz — úgy kérdezted, ahogy a rendőrök szokták. Elek ránézett. Schmütz kisegér tekintete úgy függött rajta, mint egy gyereké. Feje fölött éppen ott volt a tábla: TAN- GENTOR. Bentről sikolyok hallatszottak. Aztán egy gurgulázó hang: — Es ist wunderbahr... — Mi lehet itt? kérdezte idegesen Elek. Schmütz megbökte a mellét. — Mindjárt megtudom. Menj, rendezd a kávéügyet. S ezzel eltűnt. Elek tovább ment, sorbaállt és megvárta a kávékat. Éppen leülni készült a kis asztalkához, amikor megtalálta a cipőkanál-fület. Schmütz arcán különös tűz lobogott. — Megvan — mondta. Elek felhúzta a szemöldökét. — Vízalalti masszázs — nézett jelentősen Schmütz — öt atmoszférós vízsugárral, merőlegesen. Elgondolkodva kavargatták a kávét. — Az nem lehet rossz - mondta egyszercsak Elek. — De nem ám - buggyant ki a szó Schmützből —, nem óm. Elintézem, ha akarod. Elintézem, elintézem. Elek fejében forogtak a gondolatok. Elintézem. Hát intézze. Ha tudja. Majd én is megpróbálom. A fülek szélsebesen mozogtak, Schmütz lenyelte a kávét és felkelt. - Akkor én megyek. Elment a női osztály irányában. Elek úgy döntött, hogy felmegy Tamás doktorhoz, és kifaggatja tangentor-ügyben. Szerencséje is volt, a főorvosra nem várt senki sem. Kopogtatására hangos „szabad” volt a válasz. Elek benyitott. A hosszúranőtt, szemüveges főorvos kávét kavargatott a reflexkalapács nyelével. — Leffler úr? — Két dolgot szeretnék megkérdezni. — Szabad - jött a rövid válasz, leöblítve egy korty kávéval. — Az egyik: kinél intézte el Schmütz, hogy a szobámba kerüljön? A másik: ki dönti el, hogy diétázhassak? A HARMADIK .. . — Harmadik nem volt — jegyezte meg Tamás doktor. — De most van. A harmadik: kérek tangentort. Nagy csönd volt. Tamás doktor csücsörítve bámult Elekre. Aztán nagysokára megszólalt. — Ami az első kérdését illeti: Schmützöt igazgatói utasításra helyeztük a szobájába. Ami a másodikat: a diétát gyomorpanaszok alapján rendelik el. A gyomorpanaszokat a belgyógyász vizsgálja ki. És ki a belgyógyász? Na ki? Az igazgató. Ami a harmadikat: semmit sem tehetek. Tangentort csak külföldieknek adnak. — Ki adja? — Na ki? Hármat találgathat. De segítek, l-vel kezdődik és gazgatóval végződik. Úgy tudom — fordult hanyagul Elek felé —, per tu van vele. Leffler a földre nézett. — Igen — mondta. Tamás doktor széttárta a karjait. — Hát? — kérdezte vidáman. - Mi akkor a baj? Lesz diéta, ágyszomszéd, tangentor. Bár ebben az utóbbiban nem vagyok egészen bizonyos. Az audienciának vége volt. Elek felállt, s elhatározta, hogy felmegy az igazgatóhoz. Ha már elkezdte ... Papucsa szorgalmasan csattogott végig a folyosókon. Átment az új szárnyba, egy ideig azon tűnődött, hogy liften menjen-e, végül nekieredt gyalogosan. Az igazgatónál várnia kellett. A titkárnő leültette, kezébe nyomott egy angol nyelvű folyóiratot és türelmet kért. Végül nyílt az ajtó. Eleknek intettek, hogy bemehet. Az igazgató irodája két részből állt. Az ajtó egy kis benyílóba vitt, onnan jobbra a rendelőbe, balra pedig a plüs- fotelekkel megrakott irodába lehetett menni. Az igazgató, hatalmas, nagydarab ember, széles mosollyal sietett az iroda mélyéből Elekhez. — öregem, jó, hogy látlak. Miket tudok meg rólad! Nem szép, hogy titkolod. Elek elképedt. Titkok? Miről beszél ez? Az igazgató fojtott hangon kérdezte: — Igaz, hogy apád vöröskatona volt? A villanymérnökben megdermedt a vér. Hát ez meg hogyan kerül ide? — Igaz — nyögte ki —, de én ezzel soha . . — Tudom, tudom — az igazgató óriási tenyere Elek vállára borult. - Nem is azért. De megmondhattad volna, csak úgy, barátilag. Egy kortyot? Jobbkézzel belökte Eleket a plüsfotelba, balkézzel nyitotta a bárszekrényt, s mire Elek elháríthatta volna, a konyakot, már egészségül is kívánták neki. Gépiesen emelte fel a kupicát. — Schmütz - kezdte el végül, de nem tudta folytatni. — Akták, ahogy kívántad öregem. Itt járt tegnap a kisember, és elmondta, hogy összebarátkoztatok, s kéred, hogy helyezzük a te szobádba. És én azonnal intézkedtem. Nem azért, mert elmondta, hogy édesapád ... Nem. Régóta ismerjük egymást, nem igaz? És ennek a szerencsétlennek sem tudok ellentmondani. Tudod, munkaszolgálatos volt.. . Megrokkant. Elek nem kapott levegőt. De nem is levegőt akart. Újbói odanyújtotta a kupicát. Elhúzta a száját, felnevetett és ivott. — Minden el van intézve öregem. Ne legyenek gondjaitok. Érezzétek jól magatokat, ha bármi van, csak gyertek... Széles karjával barátságosan, tuszkolta kifelé Eleket, aki a folyosón találta magát. Rövid ideig álldogált a főnővér szobája előtt, aztán észbe kapott és elszánt képpel elindult. Megyek és vízbeölöm az egeret. Ahogy közeledett a szobája felé, úgy áradt szét benne az indulat. Határozottan nyitott be — Schmütz az ágyon ült és papírokat rendezett. Elek megállt az ágy előtt és megfogta a fém rudat. Ujjpercei elfehéredtek. Arckifejezése egy arénába szabadult bikáéra emlékeztetett. Schmütz vigyorgott. — Hehe — mondta —, megvan. Elintéztem. Elek nem szólt, csak nézett A bajusz mozdult meg egyedül. — Mi van? A fülét téoem ki előbb, gondolta Elek. Gyermekkora bogár- irtásai jutottak eszébe. Előbb a füleit, aztán ... — Hogy jutott eszedbe — szólalt meg lassan Elek -, hogy apám . .. — Ja? - felelte Schmütz köny- nyedén. — Hát ez a baj? Valaminek eszembe kellett jutnia. Ez jutott az eszembe. — Nem is voltál hadifogoly — szegezte mutatóujját Elek Schmützre keményen. — Munka- szolgálatos voltál. Biztosan gyomorbajod sincs. Csak egész egyszerűen hazugságokból élsz. Schmütz ábrándosán nézett Elekre. — Munkaszolqólatos sem voltam — válaszolta, de ha már itt tartunk, hát hadd kérdezzem meg: ha nem tudok felmutatni semmit, vajon mi a fenét érek el bárhol is? Én nem vagyok senkinek a gyereke, nekem nincs kincset érő múltam. Veszek kölcsön. Mindig akad valaki, akinek parlagon heverő kincsei vannak. Neked vöröskatona volt a papád. Ha te nem használod, miért ne használjam én? Aztán beválik a hadifogság, meg a munkaszolgálat is, ha más nincs éppen kéznél. Nekem ehhez az egészhez az égvilágon semmi közöm sincsen. De élni akarok. És jól akarok élni. Tangentort is akarok. Divtát is. Szeretem a kompótot, ez az egész. — Miért nem veszel? — kérdezte Elek, akinek semmi más nem jutott hirtelen az eszébe, — Nem kerül sokba. — Miért adjak érte pénzt? Egyetlen ártalmatlan hazugságért annyi kompótot kapok, hogy Dunát lehet vele rekesz- teni. Meglátom én mindjárt, hogy kivel állok szemben. Ha azt látom, hogy a vörös külső egy dragonyos nagypapát takar, jön a hadifogság. Szibéria, meg minden. Ha azt látom, hogy a származásban nagy jelentősége volt egy rő- fösüzletnek, jön a munkaszolgálat. Bevált, eddig mindig bevált. Én, kisfiam, harminc éve kompóton élek. És az finom, elegáns dolog, a kompót. Kampis Péter Tangentor
