Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-30 / 30. szám
Bemutatjuk a Természettudományi Múzeum preparátorműhelyét Szobrok Az agyagmodellnek is élethünek kell lennie állatbőrben — Egy kicsit biológus, vadász, szobrász, s persze mindehhez sok-sok szenvedély; ez kell ahhoz, hogy valaki állat- preparátornak vallhassa magát — mondta Eöry Miklós, a Természettudományi Múzeum főpreparátora. Huszonöt éve dolgozik a szakmában, s már kisgyermek korában felfedezte az állatok, madarak mozgásának szépségét. A Természettudományi Múzeum gyűjteményét, amelyet olyan hírességek, mint Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor gazdagítottak, rendszeresen bemutatják a nagyközönségnek. Jelenleg is áll a Nemzeti Múzeum termeiben az Afrika-kiállítás. Az állatok természetes mozdulatainak megragadása — kemény pre- parátori munka. Minden izom, szőrszál a helyén, s egy pillanatra meg is retten a látogató, amikor a kiállításon meglátja a két vizet szürcsölő nőstényoroszlánt. Munkájukat ismerik budapesti és vidéki iskolák is, időnként látogatják őket, biológiai oktatás keretében. Egyik munkatársuk is egy ilyen látogatás folytán került hozzájuk. Valósággal beleszeretett ebbe a munkába és az iskola elvégzése után ide jelentkezett. Eöry Miklós, aki már 25 éve van a múzeumnál, még mindig fiatalos erővel dolgozik. Saját gyűjtéseire a legbüszkébb, melyeket Tanzániából hozott magával. Így a prepa- rátor szemével figyelhette az élő állatok mozgását, szokásait, melyeket hasznosít munkájában. Emlősökből, hüllőkből, madarakból áll a gyűjtemény, melynek 180 darabja az Afrika- kiállítást fogja gazdagítani. Németh Ernő Gipszmintakészités Colobus majom Beszélgetés Kislégi Nagy Dénes professzorral Egy 94 éves tudós gondolatai Emile Dürkheim tanítványa volt II legjobb filmszinésznő: Pásztor Erzsi # Tizenhárom év egy színházban # Pécsi siker a pécsi filmszemle nyomán Hét évvel ezelőtt írt utoljára a Dunántúli Napló Kislégi Nagy Dénes professzorról, amikor 88 éves korában sikerrel védte meg Dürkheim és iskolája című értekezését, és megszerezte a filozófiai tudományok doktora minősítést. Kislégi professzor 94 évesen is szorgalmasan dolgozik, nemrégen olvashattuk cikkeit a Szociológiában, a Filozófiai Szemlében, a Világosságban, verseit pedig az Élet és Irodalomban és a Jelenkorban. Egy színdarabja a televízióban, a Szókrátészről szóló hangjátéka a rádióban várja a bemutatást. — Igen, igyekszem fenntartani magamban a szellem frisseségét — mondta néhány nappal ezelőtt, amikor meglátogattam uránvárosi lakásában. - Nincs szomorúbb, mint amikor az agynál jelentkezik a megrokkanás. Ezt eddig sikerült elkerülnöm, csupán a szemem és a fülem figyelmeztet arra, hogy valahol el kell kezdődnie az elmúlásnak. A munka kultusza — Professzor úr olyan sokféle tudományágban, olyan sokféle műfajban publikált műveket, hogy az ember igazán zavarban van, minek is tekintse önt: közgazdásznak, jogásznak, szociológusnak, költőnek? — Ez a baj, látod, ez a baj! ... Hogy olyan sokfélével foglalkoztam. Sok mindent elkezdtem, aztán abbahagytam. Bergsonnak, a nagy francia filozófusnak van egy igen szép és érdekes mondása: Az út, amelyet befutottunk az időben, tele van szórva azoknak a személyiségeknek a roncsaival, akikké kezdtünk lenni, akik lehettünk volna. Jómagam is, bölcsészeti, jogi, közgazdasági és filozófiai tudományokból szereztem minősítést, verseimet Babits közölte a Nyugatnál, elégedett azonban mégsem lehetek az életemmel; annyit mondhatok csak el, hogy mindig tisztességgel igyekeztem a tőlem telhetőt megtenni. Leginkább pedagógusnak tekintem magam, és életem legnagyobb eredményeinek is azt tartom, hogy sok tanítványomban sikerült fölkeltenem a szépségnek és a munkának a kultuszát. Régi és mai oktatás — Lát-e valami különbséget ön a régi és a mai egyetemi oktatás között? — Annyiban látok különbséget, hogy a humán jellegű tárgyak oktatásánál — csak ezekről nyilatkozhatom — a régi egyetemi szisztéma nagyobb szabadságot engedélyezett a professzori egyéniségnek. A mostaniban talán egy kicsit túlzottan is előírásszerűén kell oktatni. Tehát az előadó nem nagyon, vagy csak kisebb mértékben viheti bele az anyagba a saját nézeteit. Egységes tananyag mellett is van pedig erre lehetőség az interpretációban, a kommentálásban. — ön — neves tanitómestere, Émile Dürkheim hatására — pozitivistának vallja magát. Mit jelent professzor úr számára a pozitivizmus? — A pozitivizmus számomra azt jelenti, hogy azt kutatom, amit az értelem elérni képes; nem csinálok metafizikát. Ez a pozitivizmus, népszerűén mondva. Racionalizmust jelent, az értelem kultuszát, szemben például az intuícióval, amelyik megmagyarázhatatlan „meglátásokból” is eredezteti a szellemi alkotásokat. A pozitivizmus nem párosul föltétlenül materializmussal; én materialista vagyok. — Professzor úr a marxizmus klasszikusainak is több munkáját fordította... — Igen, nyugdíjazásom után kezdtem intenzívebben fordításokkal foglalkozni, ekkor fordítottam le a Kossuth Kiadó munkaközösségében a Gazdasági filozófiai kéziratokat és Marx doktori értekezését is. Marx és Engels munkáival egyébként már korábban megismerkedtem, a Tőke első kötetét az I. világháború előtt tanulmányoztam át, 1945-ben pedig lefordítottam Kolozsvárott Engels művét, a Német ideológiát. Lefordítottam az ifjú Engels leveleit is, szatirikus eposzánck (A híd diadala), továbbá a Schelling ellen írott pamfletjeinek a fordítása most van a kiadónál. — Mennyire értett egyet a lefordított művekkel, hiszen — mint említette — ön pozitivista felfogású? — Nagyobb részt egyetértettem. Marx olyan zseniális koponya volt, hogy ha vele foglalkozik az ember, nem tudja kivonni magát a hatása alól. Úgyhogy aki komolyan foglalkozik Marxszal, az előbb-utóbb marxista lesz. Persze marxi, és nem merev, dogmatikus értelemben. Az ötvenes években megbíztak, hogy tartsak egy referátumot az ifjúság etikai neveléséről. Én akkor egyebek között azt mondtam: az ifjúságot meg kell tanítani kételkedni. Hű, lett erre nagy felzúdulás, hogy lehet ilyet mondani ... A vitát Marx kedvenc jelszavával vágtam el: de omnibus dubitandum, vagyis: mindenben kételkedni kell... Az ember ne fogadjon el semmit megváltoztathatatlannak, gondolkozzék, vitatkozzék — akár önmagával is — és így fejezze be világnézetének kialakítását. Látod, így marad élő egy tanítás a tanítványokban ... Mit kíván önmagának? — Mi tehát egy tudós jellemzője? — A tudós jellemzője az, hogy kérdéseket lát. A kérdésekre keres választ, s ha egyet- kettőt megtalál, újabb kérdéseket tesz fel. Az alkotó tudós ilyen. — Mi az, amit az ember egy ilyen szép kort megérve, ennyire tartalmas élet után még önmagának kívánhat...? — Azt szeretném, hogy a még kéziratban lévő munkáim megjelenjenek. Azt szeretném, hogy ameddig élek, dolgozni tudjak, és élvezhessem az emberi kultúra termékeinek szépségeit. Havasi János Lapozgatunk régi kritikákban, s előkerül a Macskajáték, hét év után. Hetvenegy május 14-én volt a bemutató, s május 23-án jelent meg Pásztor Erzsiről, hogy . .. .. Örkény István nagy lehetőséget adott több pécsi színész számára, elsősorban persze a magyar színműirodalom egyik legjobban megirt alakjával; Orbánnéval, Pásztor Erzsi számára. Fiatalon öntött életet egy mégegyszer olyan idős nőbe, rigolyás volt és reális, szerelmes és a férfitől undorodó, ideges és áldozatkész, eljátszotta a tehetségtelenség kátyújába került ember minden reakcióját. Gonoszkodásai mellett érzéséhez hű, igazi hős maradt, öngyilkossági készülődésében nevetségesen szánalmas, önsajnáltató asszony. Régen láttunk a Pécsi Nemzeti Színházban egy darabon belül eny- nyi színnel tökéletesített, pontosan összerakott embert, mint az ő Orbánnéja. Pásztor Erzsi pályájának mindig emlékezetes alakítása marad — ettől kezdve lett nagy művész.” Az utolsó mellékmondatot hét év után igazolta az idő. Szombaton, a Magyar Sajtó Házában Pásztor Erzsi átvette a legjobb filmszínésznői alakítás díját és most azt mondja: — Orbánnétól, a Macskajáték hősnőjétől számítom én is azt a fordulatot, amikor megértem, kiteljesedtem. — Mi kell egy színész kiteljesedéséhez? — Kapjon szerepet — ez a lényeg. — Hinni minden színészben és sokáig, sok szereppel próbálkozni vele. Én sokáig szerepínségben voltam, s nagyjából ott keltezhető a színészi felszabadultságom, amikor bízni kezdtek bennem. Persze ... a szerepeken kívül sokminden kell még a kiteljesedéshez. Talán legjobban a természetes életkori érés. Hiszen húszévesen másképp látjuk az életet is, a színészmesterséget is, mint harminc- vagy negyvenévesen. — Régi igazság: minden életpályához nemcsak tehetség kell, hanem arra való képesség is, hogy valaki szervezni tudja az életét, a pályáját. — Én azt mondogatom mindig erre, hogy a színészethez három valami kell; szerencse, szerencse és szerencse, s aztán nem árt, ha tehetség is van mellé. Szerintem az én pályám is bizonyíték erre. Sosem voltam elhamarkodó ember, de igazán nem tudtam az életemet, s a pályámat teljesen a vágyaim szerint irányítani. De az alkalmat mindig kihasználtam. — Egyetért azzal a mondással, hogy a színi művészet egy gyönyörű szenvedés? — Igen, teljesen egyetértek. Gyötrelmek, félelmek, kudarcok, sértések váltogatják a sikerélmények gyönyörűségét. — Színház és film. Az egyik a minden este élő kockázatot jelenti, a szemben lélegző közönséggel. Másik: az ismételhe- tőséget, a biztonságot, a legjobb felvétel lehetőségét. Pásztor Erzsi ma már átjár a két művészet között egyikből a másikba. Nem zavarja az alapvető különbség? — Nem, mert a filmet sem érzem könnyűnek és teljesen biztonságosnak. Arra is ugyanúgy napról napra készülök, mint a színpadi szerepre. Aztán ma már mindent utószinkronnal vesznek fel, vagyis előbb a képet, aztán külön a hangot. Bár a kizárólag képi felvétel idején is mondjuk a szöveget, mégis zavar, hogy zúgnak a gépek, matatnak, mozognak körülöttünk, és a rendező be-beszól: „Most menj jobbra!", meg ilyesmit. — Nem babonás? — Miért? — Éppen tizenhárom évet töltött a pécsi színháznál, s most jött a díj. — Hát lehetek ezek után babonás?! — S maga a tizenhárom év? — Ennyi időt töltöttem Pécsett, s ezért ott mérhető le legjobban a művészi teljesítményem. Ez kétségtelen. A filmszínészi? — Köszönettel tartozom a színháznak, hiszen az utóbbi időben mindig egyeztették a színházi munkámat a filmmel, vagyis kiadtak a filmgyárnak. Ezért sok kisebb vagy közepes szerep során ismerkedhettem meg a filmmel, és ott is elérkezett a színészi felsza- badultság és megkaphattam az első abszolút főszerepet, a Veri az ördög a feleségét című filmben. Pénteken Nógrádi Róbert rendezésében játszotta a Makrancos hölgyek két főszerepét, két nagyszerű komika figurát, Siklóson. Utána rohant vissza kocsival Pestre, s másnap átvette a díjat. A színház, film, Pécs, Pest sokszögű mozgalmas élete néki most mégiscsak gyönyörű volt. Földessy Dénes PÉCSI MEGYEI VALLALAT FELVESZ: FIATAL közgazdászt beruházás-ügyintézői munkakörbe és FIATAL gépészmérnököt (üzemmérnököt) beruházások műszaki ellenőrzésére. I Jelentkezéseket: „IPARVALLALAT" jeligére a Hunyadi úti hirdetőbe kérjük leadni.
