Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)

1978-01-28 / 28. szám

6

DunantQlt napló

1978. január 28., szombat

lántoríthatatlaniil az eszméért, a pártért

90 évvel ezelőtt, 1888. január 29-én született Hikádé Aladár

Kevés embernek adatott meg viharos és ellentmondásokkal terhes korunkban, hogy egy nagy eszmét ingadozás nélkül szolgáljon hosszú életén át. A 82 éves korában elhunyt Hikádé Aladár mindhalálig hűséges fia volt népének, osztályának, pártjának.

Kétéves volt, amikor orvos édesapja meghalt. Anyja igen nehéz körülmények között nevelte, hiszen öt testvéréről és tíz mostohatestvéréről is gondoskodnia kellett. Hikádé Aladárt kitűnő tanulónak, egyenes, őszinte, szókimondó, bátor fiatalembernek ismerték tanárai, társai egyaránt. Házitanítóskodással segítette a nagy család szűkös megélhetését. Elvégezte a négy polgárit, majd 13 éves korában asztalosinasnak szegődött. A mester goromba bánásmódja miatt új munkahelyet, egyben új szakmát keresett. Villany- szerelő lett. Nemcsak inastársai, de a segédek között is nyíltan hirdette szocialista meggyőződését. 1903-ban hallotta először Bokányi Dezsőt beszélni eay március 15-i Pe- tőfi-ünnepségen. Ekkor vett részt az első olyan megmozdulásban, amely meghatározta későbbi életútját. Szembeszállt a kardlapozó lovasrendőrökkel. Már inas korában részt vett egy béremelést követelő sikeres sztrájkban is.

1905-től kapcsolódott be a munkásmozgalomba: belépett a vasas szakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba.

Nagyüzemi munkásként többször választották bizalmivá még a háború előtt. A hadiüzemnek számító Lipták-féle gyárba vezényelték, mint hadiszolgálatost. Nyílt kiállása, bátorsága és állhatatossága arra indította a munkásokat, hogy főbizalmijukká válasszák. Hallgattak rá. így tudták megszervezni Fiedler Rezsővel, Chlepko Edével, Szaton Rezsővel az 1918-as januári sztrájkokat ebben a gyárban is. Az országos méretű általános tömegsztrájk egyik bázisa lett ezzel a pestlőrinci lőszergyár.

Hikádé Aladár útja egyenesen, töretlenül vezetett a KMP 1918. november 24-i megalakulásáig. A párt egyik alapító tagja a Tanácsköztársaság idején a Központi Bizottság határozatára lett politikai vádbiztos, majd később fővádbiztos a forradalmi törvényszéken, vagyis a Budapesti Forradalmi Törvényszék vádbiztosságának vezetője.

A Tanácsköztársaság leverése után hamarosan elfogták és a főkapitányságra vitték. Innét augusztus közepén átszállították a Margit körúti fogházba, ahol bíróság elé állították. Halálra ítélték, majd enyhítették a büntetését. Fogolycsere révén került Moszkvába 1922-ben.

Találkozott Leninnel, s ez a találkozás felejthetetlen maradt számára. Kun Béla mutatta be Leninnek és mondta el, hogy Hikádé Aladár a Tanácsköztársaság idején fővádbiztos volt. Lenin megkérdezte:

— Jogot végzett, Hikádé elvtárs?

— Sajnos, nem volt rá módom.

— Akkor hogyan merte vállalni ezt a megbízatást?

— Mindig a szívemre és a becsületemre hallgattam.

— Akkor valóban nem tévedhet az ember! — mondta Lenin.

Lenin javaslatára kinevezték a Kreml komisszárjává. Feladata volt, hogy mint művezető ellenőrizze az ott folyó építkezéseket, igazoltassa a Kreml területére belépő személyeket. A Kremlbe szóló belépési igazolványát féltett

kincsként őrizte haláláig. Később az SZKP Központi Bizottságának apparátusában dolgozott a pártgazdasági osztály egyik alosztályvezető- jeként.

A személyi kultusz idején 1938-ban hamis vádak alapján elítélték. 1955-ben rehabilitálták. Ezt követően tért vissza Magyarországra. Idős kora ellenére pártmunkásként szolgálta a munkásosztály ügyét, munkásőrként és különböző társadalmi tisztségekben dolgozott haláláig.

Vida Sándor

Kiváló zenészeket nevelnek

A Zeneakadémia díszterme délelőttönként a hallgatók gyakorlásának színhelye.

Látogatás a Zeneakadémián

KI yitva a kapu. Közte és a konyha között úgy jár- kel nagyapám, mint az óra ingája. Megáll a ház előtt, kezét összefonja háta mögött. Figyel. Elnéz a központ felé, ahonnan hozzá hallatszik a ringispiles recsegő zenéje és, — bár nagypapa szeme egyre rosszabb — a távolból azért kibogozza a szédítően forgó körhinta vonalait. Gondolkodik.

— Kővári sógor sem jött el, pedig itt volt mindig. Feri unokám is elmaradt, miért? Búcsú ez? Affenét. Ores a házam. Nem ér így ez fabatkát sem. A templom is üres, egy-két vénasszony gubbaszt benne, akik máskor is szoktak. A fiatalság elment célba lőni, vagy ül a presszóban és sörözik . . .

Nagyapa kék kötényt kötött maga elé, papucsba bújtatott lábára fehér gyapjúzoknit húzott, s fekete bársonynadrágjáról időnként lever valamit.

Nagyanyám kijött utána. Ügy tipeg ez az öregasszony, hogy a lányok is irigyelhetnék érte, könnyed, egyenes járásáért, büszke nézéséért, büszke tartásáért.

De múlik már ez is. Az este leleplezi nagyanyámat, mert mikor nagyapa elmegy éjjeliőrködni, ő csak ül a konyha sötét szegletében, s gubbaszt, szótlanul, mintegy fekete árnyék.

Most is, ahogy bő szoknyájában, fejkendővel a fején megáll az öregember mögött - nem szól. Mindketten érzik egymást, lassan gondolatuk sem lehet, hogy a másik ne tudná vagy ne sejtené legalább.

Állnak és néznek.

A konyhában sustorog a tűz, a lábasban kakas fő.

Zsibong, kavarog a nép. Valahonnan Somogybái egy óraárus jött, bőröndben hozta összes holmiját, a mozgó üzletet. Elbaktat a két öreg előtt.

— Jónapot — köszön.

Többet nem szól, tudja,

hogy portékája másoknak való.

Nagyapa szól hozzá:

— Tudom én az időt — mosolyog az öreg —, csak felnézek az égre, aztán a nap, ha delelőn jár, megebédelek, ha meg tűnik, akkor hazaballagok ...

Az óraárus mosolyog . . .

— Nem is magának akarom eladni. ..

— Talán vennék — mondja nagyapa —, ha ez a mostani már nem bírná tovább, de túlél ez. Túlél.

Kiss keresztapám jön a járdán, vigyorog.

— Ez a Gyuri, ez a Gyuri. Ivott.

Nagyapám tudja, csak ránéz, s mindent lát.

— Jössz, Gyuri? Gyere! — szól elé nagyapa és kijjebb lép a járdán.

— Jön a malacbanda.

Ezzel lép oda Gyuri sógor

nagyapám elé, s csak azután kezelnek le.

— De sürgős — neveti nagyanyám.

— De az ám. Tudja, milyen vagyok.

— Tudom, Gyuri.

Az utca másik oldaláról cigányok közelednek.

— Na, ezek hamar itt vannak — jegyzi meg Gyuri sógor.

A cigányok hegedűt fognak egyik kezükben, a másikban meg ütött-kopott szatyrot, abba teszik az egyet-mást, amit kapnak.

— Gyertek ide, morék! — kiált feléjük Kiss keresztapám.

Varga S. József

Búcsú

■van

Jönnek. Be a tornácra. Nagyanyám két széket hoz ki a férfiaknak, a tornác párkányára bort tesz, meg süteményt.

— Egyetek. Igyál, Gyuri — mondja. - Búcsú van. Kiss keresztapám muzsikáltat:

— Kezdjed, hogy: Magasan repül a daru, szépen szól...

Énekelnek. Nagyapám az üveget fogja. Tölt. A cigányoknak is.

— Netek — mondja —, igyatok.

Kiss sógornak hamar megárt. Nem bír magával, leveti a kiskabátját, ingujjra gyűrkőzik. Kiáll a tornác elé, két karját kitárja és dalol.

— Gyuri, Gyuri. Vigyázz, megárt.

Nagyanyám mondta ezt, miközben félreállt a tornácról, röstelkedve, hogy az utcán menők ne láthassák meg.

— Nem való ez délelőtt - motyogja.

Nagyapám azt mondja, hogy a lakodalom, a búcsú, meg a keresztelő fabatkát sem ér bor nélkül. Tölt. Iszik. Int a cigánynak.

— Hát azt tudod-e? Lent a délibábos . ..

— Tudom. Már hogyne tudnám? — mosolyog a cigány, s már játszik is. Barna képéből fogak villognak ki.

Nagyapám pirosodik. Énekel. Nyakán kidagadnak az erek.

— Még csak délelőtt van - mondja később -, mi lesz még itt estig ...

Hirtelen bizakodni kezd.

— Jönnek az unokáim, a lányom, a fiam. Vagy tízen. Mind itt lesznek. Búcsú van.

— Menjetek, menjetek - mondja nagyanyám a cigányoknak. Egy tízest ad nekik.

— Ne annyit, Ilona. Ne annyit. Kevesebb is elég.

A cigányok gyorsan elmennek.

Az ebéd nem ízlik. Inkább a bor.

— Hát még mindig nem

jönnek — sóhajt maga elé* nagyapám. Arca komor, homlokán mély ránc.

Nagyanyám vigasztalja.

— Jönnek. Majd jönnek.

— A félegyes is elment. Vagy tán a kettessel?

— Biztos.

Telik az idő. Csattognak a légpuskák a templom előtti téren, amit egyik oldalról rozzant sátrak határolnak. Köztük nyüzsög, tolong a nép. Apró gyerekek vattacukrot esznek, süldő lányok céllövöldéi papírbabákkal kezükben sétálnak, lopva fiúkat nézve, összekuncognak.

A sátor mélyén piszkos kötényből pénzt szed elő a bazáros.

— Nem megy a bolt —dohog maga elé —, tavaly jobb volt.

Gyűri a pénzt a pult fiókjába.

Kiabál a körhintás és csenget hozzá:

— Indulás.

Forog a hinta.

Jön, lopakodik a délután.

Anyák lányaikat mutatják végig a falu főutcáján. A férfiak hátramaradnak, sört hörpintenek be a ponyvák alatt, s fagylaltot vesznek az apróbbaknak. A presszó felé visz az út. Mindenki befelé nyomakodik. Hely sehol. Hangok keverednek, izzadságszag, zaj, kiáltások ... A presszós egész családja a pult mögött. Teljes kapacitás.

A pap a presszóval szemben lakik. Kis ideig nézi a forgatagot, aztán komoly arccal bemegy, később a szoba ablakára belülről lepedőt akaszt.

Autók állnak az úton. Motorokon fiúk ülnek, úgy beszélnek a lányokkal.

Nagyapám hallgat, ül a tornácon Gyuri sógorával. Előttük bor meg kalács. Nagyanyám mosogat, elhúzódott az ebéd.

— Nem jönnek. Sógor, ezek nem jönnek — sóhajt nagyapám és messzire néz.

— Pedig jó búcsú. Nagyon jó.

— De nem jött hozzánk senki.

Nagyanyám hallgatózik, kezében mozdulatlan a tányér.

— Ilona — szól be nagyapa az öregasszonyhoz —, nyitva a kapu? Nehogy jöjjenek, aztán ne legyen nyitva. Mit szólnának.

— Nyitva hát — szól ki nagyanyám —, persze hogy nyitva.

Nagyapa feláll, elmegy a kapu felé. Sarkig tárja. — Csak jönnének — gondolja közben és megáll a ház előtt.

Fogy, ritkul a nép. Buszok poroznak az úton. — Már elmennek a népek — gondolja nagyapa. — Máskor bezzeg ... — legyint.

Visszamegy. Iszik.

Nagyanya süteményeket hord be a kamrába.

— Majd lassacskán megesszük — mondja.

— Igyál, Gyuri sógor, igyál. Búcsú van.

Isznak. A kapu sarkig tárva, néha a szél mozgatja.

Hazánk kulturális életének központja, a Zeneakadémia világszerte híres pódiumán időről időre neves előadóművészek fordulnak meg, s számtalan emlékezetes előadás öregbítette az akadémia nevét. A Zeneakadémia épületében kapott helyett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, amelynek híre ugyancsak túljutott az ország határain. A főiskola évről évre kiváló zenészek sorát neveli, a nagyszerű pedagógus gárda, s a magyar zeneoktatás sok külföldi hallgatót is vonz.

Egy pedagógus a legkiválóbbak közül: Petrovics Emil zeneszerző órát ad.

A főiskola könyvtárában minden szakirodalmat megtalálnak a hallgatók.

A hangszerjavitó műhely nagy segítséget ad az oktatáshoz.

„Beszél” a Balaton

Az elmúlt napokban tovább „hízott" a Balaton jégtakarója. Ahogy a halászok mondják — már „beszél" a Balaton. Az éjszakák és a nappalok hőmérsékleti különbségeinek hatására összezsugorodó, illetve kitáguló jégpáncél érdekes hang kíséretében több helyen végigrepedt.

Egyik-másik rianás tíz kilométer hosszúságban szeli át a jégmezőt. Néhány partmenti szakaszon már torlódások is keletkeztek.

A jég munkát ad a hajósoknak is. A kőgátakkal védett hajótelelőkben

rendszeres ügyeletet tartanak. Különösen sok munka vár a MAHART siófoki telelőjében ügyeletet tartó hajósokra.