Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-15 / 15. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JANUÁR 15. Rétfalvi Sándor szobrászművész MŰYÉSZPORTRÉK Kőibe Mihály festőművész Erdős János festőművész Kelle Sándor festőművész Szekulity Péter: Barátságsirató Integettünk egymásnak, és lépteinket sem lassítva tovább mentünk. A sarkon a gesztenyefánál megálltam, s percekig néztem Imre távolodó alakját. Megőszült, mégis jól tartja magát, és tulajdonképpen sokra vitte. Valami szíven ütött, Egy városban, kis városban élünk, mégis az utóbbi években valósággal elhideI gültünk egymástól, pedig valamikor alig vártuk az esti sétákat, az éjszakába nyúló „holnap folytatjuk” dumapartikat. Hol vagytok mézízű beszélgetések, örömmel várt találkozások? Annak idején formaságok nélkül találtunk egymásra. Megszerettük és hosszú évekig kiegészítettük egymást, lehettünk nyolcan- tízen kivétel nélkül huszonévesek. Imre hiányzott nekem, én Gézának, Géza Ferkó- nak, Ferkó Ernőnek, Ernő Jenőnek, János Vincének, szóval mindenki hiányzott mindenkinek. Világunk észrevétlenül tágult, ismereteink egymás által bővültek, élményeink sokasodtak, ami nem csoda, elvégre tízen egymástól tíz felé messzieső foglalkozást képviseltünk, és ebből is ragadt ránk valami, meg abból is. Emlékszem, amikor Imre hónapokig betegeskedett, egymásnak adtuk a kilincset. Vigyáztunk egymásra. Álmainkat, vágyainkat, terveinket megosztottuk, serkentettük, biztattuk baráti körünk olykor elbizonytalanodó tagjait. Valamennyiünknek része van abban, hogy történetesen Ferkó, aki fiatal szakemberként kerüli közénk a hetvenes években országos hírű vezető, kitüntetett gyár élén. Mennyi ideje is, hogy jól megvagyunk egymás nélkül? Hirtelenében megmondani sem tudom. Úgy kezdődött, mint a kopaszodás: észrevétlenül. Találkozásaink megritkultak, pedig hányszor megbeszéltük, hogy majd holnap, majd legközelebb, aztán szépen megfeledkeztünk az egészről. Valami mindig közbe jött, később már a fogadkozások is elmaradtak. Mi történt? Új barátok jöttek, vagy talán az autó, a televízió, a hét végi ház, a hobby-kert szól közbe. Nem tudom. Még mindig ott állok a sarkon a vastag törzsű gesztenyefánál, s barátságsirató hangulatban nézek Imre távolodó alakja után. B egányi operaénekeshangra, megjelenésre egyaránt elragadó ember. Muszorgszkij és Wagner, Borisz, igen, Borisz Godunov az ő igazi szerepe! így mondják, legalább is. Mert az énekes Begányit én sajnos nem ismerem, azaz, hogy személyesen nem. Az én Begá- nyim, akiről beszélni akarok, tulajdonképpen nem is Begányi, hanem Borbély. Borbély Lajos. Csak gyanítom, hogy Borbély megtisztelő második neve és egykori énekes szenvedélye valamilyen módon összefügg egymással. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Borbély hangja - annakidején, mikor a Rózsavölgyi-bői, Kék Balaton-ból hazafelé bandukolva átszakította az éjszaka csöndjét — se szép, se szárnyaló nem volt, szenvedélyességét és átütő erejét azonban senki el nem vitatta volna. így történt, hogy egy különösen zajos éjszaka után, valószínűleg, egy álmából fölvert egyén Borbélyt a nagy Begá- nyihoz hasonlította. És Borbély Begányi lelt, kétségkívül, most már örökre. Tíz éve ennek is! Tíz éve, hogy éjszakánként, a kollégiumban Begányi hangjára ébredtünk, és hogy hűséges kísérőjét, Virágh Lacikát, talán éppen ezeknek az éjszakai sétáknak következményeként beperelték gyerektartásért. Most, tíz év után itt ülök volt évfolyamtársaimmal egy cifra kocsmában, és bort iszunk. Mellettem Begányi és Virágh, szemben velünk Robicsek, Kinsi. És még vagy tízen. Iszom a zöld- szilvánit, és olyan bátran hallgatok közöttük, mintha otthon lennék. Pedig ritkán találkozom velük, néha, egy-egy összejövetelen, de buszon, villamoson, üzletben soha. Talán három éve is már, hogy egy orvosi rendelőben Fodor Mártával adtuk egymásnak a kilincset. Köszönni is alig volt idő, de Márta odasúgta: a zománcgyárban dolgozom, ha edényre van szükséged, gyere. Egyszer, az aluljáróban, Bartos szólt utánam. Ugye, te nem építkezel? Nem. Gondoltam. Miért? Nem kértél még csempét. Aztán jött egy telefon, hogy Fülöp a tervhivatalba került, és hogy kínai visszapillantó tükröket tud szerezni, Sass téglát, Robicsek porcelánt, így hát, valami módon, tíz év után is összetartozunk. Azok is, akik látják egymást, azok is, akik nem.- Begányi, te hol ültél az előadóban. Iszik, zsebkendővel megtörli a homlokát. — Sehol. Nem jártam előadásra. Nem járt. Persze, hogy nem járt. Miért nem jutott eszembe? Begányi és a jegyzetelés! Kerek feje kártyaasztalok mellől rémlik föl, sörösüvegek közül. A futballpálya, kézilabdapálya, a kosárlabdapálya széléről, a teniszpálya lelátójáról. Fű és vörös salak, lábhoz tett sörösüveg, tökmag. Éneklés, vegyészinduló, mámoros vonulás. Begányi elém teszi a névjegyét. Borbély Lajos, főmérnök. Lakás, telefon. Munkahelyi teA KS 1977. évi novellapályázatának II. helyezettje. lefon. Begányi főmérnök! Ezt sem tudtam. Miért nem tudom, ki lett közülünk főmérnök? Bűntudatosan nézem, mintha ezzel akarnám jóvátenni tudatlanságomat. Feje teteje erősen kopaszodik, ritkás haja, mint a szépen gereblyézett föld. Tekintete szelíd, túlságosan engedékeny. Talán ilyen volt tíz évvel ezelőtt is. Talán nem. — Begányi — mondom. — Kiket szerettél legjobban az előadók közül? Sorolja a neveket. Szekeres Béla, Török Antal, Béres Pici. Arcok rémlenek föl, vagy föl se rémlenek. Mintha sose láttam volna őket. — Tudod, ezek csöndes, középszerű emberek voltak. De igen rendesek. Ha tehetem, most is meglátogatom őket. — Gorcsevre emlékszel? — Gorcsev. — Az a lófejű. Utolsó éves volt, mikor mi elsősök. Nem köszönt senkinek, a tanároknak sem. Begányi kitölti az üvegből a bort, hitetlenkedve néz. — Gorcsev? Magam se tudom miért, izgatott leszek. Látom magam előtt Gorcsev szomorú lóarcát, amint magányosan baktat az egyetem márvány aulájában. — így hívta mindenki, Gorcsev. Egyszer az a hír járta, hogy Gorcsev három napja fekszik az ágyon, és nézi a plafont. Képzeld, három napig feküdt, és nem szólt senkihez! — Talán azért, mert én nem volnék képes három napig szótlanul feküdni. Te képes volnál? Begányi megfogja a karom, szemében köd és szomorúság. — Most a te nótádat! De én nem akarok énekelni, én Gorcsevről akarok beszélni. Bele akarok merülni Gorcsev fájdalmába. Abba a finom, fennkölt szomorúságba. Begányi elvesz egyet az asztalon sorakozó üvegek közül, mind a kettőnknek tölt, és bandzsít is hozzá.- Miért olyan fontos ez? — Nem is tudom — mondom. A cigány már játssza is. Egye meg a fészkes feketefene. És mi boldogok vagyunk, ütjük az asztalt, és remegnek a falak, ahogy rábömbölünk. Még tart az éneklés, mikor kicsapódik az ajtó, és a nyikorgó lépcsőn ázott társaság jön be. Csurom víz a ruhájuk, friss esőszagot hoznak magukkal. Törzsvendégek lehetnek. A pincérek kapkodva tolják össze az asztalokat, a cigány azonnal hozzájuk pártol. Nincsenek többen mint mi, mégis elfoglalják az egész termet, összezsugorodunk, mintha félretoltak volna bennünket. A társaság nyomában, velük együtt mégis tőlük' leszakadva, két férfi érkezik. Az egyik őszhajú, testes, a másik göndör hajú, vékony. Ez a vékony olyan furcsán simul a másikhoz. Az őszhajú fogja a kezét, húzza maga után, befelé a másik terembe. A zenészeknek mélyen meghajolva köszönnek, a pincérlánynak is. A lány elfordul,-' nem köszön vissza. A két férfi, leül a sötét, belső terembe, karjukat összefűzik. — Híres buzi hely — mondom. Begányi feje fölemelkedik a borosüvegek közül. — Ez buzi hely! — Az. — Ne mondj nekem ilyet! A törzshelyem tíz év óta. Igaz, mostanában ritkán járok jde, de még három-négy évvel ezelőtt is minden hónapban itt voltam. A belső terem felé intek. — Láttad őket? Begányi elnéz a borok fölött, homályos a tekintete. — Egyszer, a Gellért-fürdőben odajött hozzám egy krapek, mindent ígért, csak menjek föl hozzá. Azóta nem megyek a Gellértbe. Brüsszelben, egy éjszaka az utcán szólított meg valaki. Nem is szólított! — Begányi megrázkódik. - Akármit mondasz, ez nem olyan hely! — Jó — mondom. — Nem olyan hely. Az asztal túlsó oldalán, hangos, széles gesztusokkal Kínai, igazi nevén Horácsek Tamás beszél. — A pénz, apukám, csak a pénz érdekel, semmi más. A mani. Azt mondja tavaly az első nejem, nem próbálnánk meg együtt, Tamás? Itt a gyerek. Ne folytasd anyukám! Engem a mani érdekel. A pénz nem boldogít, de megnyugtat. Tudod jól, ha pénzről van szó, nekem se anyám, se apám. Kínai mindig ugyanezt mondja. Akkora a szíve, hogy az egész alak csupa kéz, Jáb, szív, semmi más, és hogy másnak tettesse magát, mindig a pénzről beszél. A pénz, a mani, a dohány. — Te! — Begányi hangja a Kínaié mellett egészen erőtlen. — Ugye, nem igaz, hogy buzi hely? — Me^Togja a karom. — itt ünnepeltem mind a két gyerekem keresztelőjét. Az összes barátom esküvőjét itt tartottuk.- Kezén számol. — Legalább öt esküvő, legalább tíz gyerek. Ha kiderül, bennem összetörik valami. Kopaszodó homlokán veríték, barna, pigmentes bőre furcsán fehér, összeszorul a torkom. — Hagyd már abba. Nem buzi hely. Rosszul tudtam. — Akkor miért mondtad? — Tudom is én. Sokat ittam. A két férfi a belső teremben szótlanul ül, fogják egymás kezét. Pislákoló gyertya mellett ülnek. Szeretném róluk levenni a tekintetemet, de nem tudom. Esettek, ózottak, szomorúak. Begányi is őket nézi. Hallom a kapkodó lélegzésén, érzem mozdulatlan tekintetén. Hirtelen föláll, a szoros székeket lökdösi. Ki akar szabadulni a székek közül. Megfogom a karját belekapaszkodom. Nem szabad kimennie. Begányinak baromi ereje van. Ha Begányi iszik! Érzem, hogy engem is kiver a veríték. Úristen, mit akar? Mit akar Begányi csinálni? De addigra már ott van Robicsek. Barátja háta mögé áll, megfogja a vállát és lenyomja. Észrevétlenül, mintha csak asztalhoz ültetné. Begányi feje félrecsuklik, kabátja furcsán lóg. — Ugye, nem igaz? — kérdezi. Szeme véres, tekintete engem vádol. — Tudom, hogy nem igaz — motyogja. — Csak egy rossz vicc volt. Egy buta rossz vicc. Egy rossz, buta vicc. Galambosi László Regefa Bagolyháton szállni kötőtűben hálni levágott kakasok csőrén fuvolázni ördög-fészket rakni buzogányt aratni vadrózsa-kefével vasbárányt vakarni rajta rege rajta rajta rege rajta Kanászt menyecskével tökben elaltatni csilláros fejekre kristállyal havazni Újév deres szárnyán ludakat hajózni szombat-rúgó péntek combjába harapni rajta rege rajta rajta rege rajta Kostejet szakajtó fülén átcsorgatni gyöngy-csípejű angyalt dión táncoltatni pajtakaput varrni üst-bögyöt kongatni gémlábú bogáncsnak tüske-bugyit szabni rajta rege rajta rajta rege rajta Harangot mosdatni tejfölben forgatni félkegyelmű gúnár nyakára kést csapni kéményben hintázó hurkákat vasalni macskafarkán egér agancsát csavarni rajta rege rajta rajta rege rajta Öreg pók három tót regefáról jöttünk rubint-dézsa könnyünk tíz patakon folyt le tűz-patás szerencse lovagolt előttünk öreg pók három tót regefáról jöttünk Hófehér a regefa cipót rágtunk alatta szakállát rángattuk csipogó fiastyúk csillag-tollát láttuk tündér-tükrös vályút vállunkra emeltünk csizmánkra verettünk holdat-sodró szárnyat holdat-sodró szárnyra tulipános sátrat Rubint-dézsa könnyünk tíz patakon folyt le tűz-patás szerencse lovagolt előttünk öreg pók három tót regefáról jöttünk regefán születtünk Vathy Zsuzsa:
