Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-15 / 15. szám
1978. JANUÁR 15. \ TÁRSADALOMPOLITIKA-ELMÉLET DN HÉTVÉGE 5. Főiskolás fiatalok csaiádideálja Humanizált emberi kapcsolat „Amit tehát már manapság sejthetünk a nemi viszonyoknak a tőkés termelés előttünk álló elsöprése után kialakuló rendjéről, az túlnyomóan negatív jellegű, jobbára arra korlátozódik, ami eltűnik majd. De mi lép a helyébe? Ez majd eldől, amikor felnőtt egy új nemzedék: olyan férfiaké, akik soha életükben nem kerültek abba a helyzetbe, hogy a nő odaadását pénzzel vagy más társadalmi hatalmi eszközökkel megvásárolják, és olyan nőké, akik soha nem kerültek abba a helyzetbe, hogy a valódi szerelmen kivül bármiféle más tekintetből odaadják magukat egy férfinak, sem abba, hogy c gazdasági következményektől való félelmükben visszautasitsák azt, akit szeretnek. Ha ezek az emberek itt lesznek, kutyába sem veszik majd, hogy ma mit hiszünk arról, amit tenniük kellene; ők maguk fogják saját gyakorlatukat is ehhez mérten a mindegyik egyes ember gyakorlatát illető közvéleményüket kialaktrani — punktum." (Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete.) A történelemnek ahhoz a korszakához érkeztünk, amikor az Engels által említett új nemzedék felnövőben van. Ennek a nemzedéknek az elképzeléseit szerettük volna megtudni arról a családról, amelynek majd ők is alapító tagjai lesznek. Felmérést végeztünk a Pollack Mihály Műszaki Főiskola egyik évfolyamán. Megkérdeztük, hogy mi a véleményük a mai magyar csalódmo- dellről. Két-három gyermek A majdnem 200 válaszadó közül egy akadt, aki a család intézményével szemben a teljes szexuális felszabadítást tartotta elfogadhatónak, tagadva bármiféle — akár törvény vagy erkölcs által szabályozott kapcsolatot. Vannak, akik elvetik a ma funkcionáló családmodellt, de nem javasolnak helyette semmit. Ezek általában a családot az egyén önkibontakozása gátjának tekintik. Úgy érzik, hogy a családban a mindennapi gondokban való elmerülés az egyént egyoldalúvá teszi, a partikularitásba süllyeszti. A válaszolók többsége nem lép túl a ma is meglevő monogámia keretein, mégha jogi formáját megkérdőjelezi is. A mai családformát megfelelőnek tartják úgy, ahogy van, A ma családjában is megtalálható jellemzők közül azokat a tartalmi jegyeket akarják erősíteni, amelyek a családi köteléket humanizált emberi kapcsolattá alakítják. Nézzük meg, hogy azok, akik a mai családot megfelelőnek tekintik, milyen pozitív vonósait emelik ki? Elsősorban azokat, amelyeket a monogám család mint pozitív értékeket a történelem során létrehozott. Ezek: a család gyermeknevelő funkciója és — ahogy Engels megfogalmazza — nemi szerelem. A gyermek és a gyermek- nevelő funkció mintegy központi problémája az általuk elképzelt házasságnak. Olyat5 válasz egyáltalán nem akadt, amely tagadná a gyermek szükségességét a családban. A család fő feladatának a gyermeknevelést tartják. Azt is körvonalazzák, hogy milyennek kell lenni a gyermek—szülőkapcsolatnak ahhoz, hogy ez családi közösség kialakulásához vezessen. Válaszaikból a legtöbb esetben egyértelműen kitűnik, hogy mintául szüleikhez való’ kapcsolatukat alkalmazzák, tehát egyéni problémáikon keresztül fogalmazzák meg elképzeléseiket. „A gyermekek nevelésében elterjedt nézet szerintem nem jó. Több önállóságot, kevesebb vasfegyelmet, vasszigort kellene alkalmazni." „A szülők és a gyermekek kevésbé tartozzanak egymásnak felelősséggel. Természetesen ez a gyermek korától is függ." A szülő—gyermek-viszonyt általában oldottabbnak, közvetlenebbnek, barátibbnak képzelik el a jó családban. Néhányon kifogásolják a helyenként meglévő túlzott gyermek- centrikusságot. A társadalmi segítség szükségessége a gyermeknevelésben néhány válaszban fordul elő kimondva, implicite a válaszok többségében jelen van. Csak egy olyan vélemény akadt, amely a gyermeknevelést kizárólag a nő feladatának tekinti. A többiek szinte természetesnek veszik, hogy a nő is dolgozik, és a gyermekek családi nevelése a munkaidőn túl folyik. Viszonylag kevés válaszadó fogalmaz konkrétan a szerelemre. Helyette inkább más fogalmakat használnak: szeretet, kölcsönös megbecsülés, érzelmi alap, egymás elfogadása. Mindegy, milyen fogalmat alkalmaznak, a válaszokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a házasság elengedhetetlen alapjánok tekintik az egymás iránti érzelmi vonzódást. Kölcsönös megbecsülés A férfi és nő viszony családon belüli humanizáltabb kapcsolattá tételére irányuló törekvést hordozzák magukban az alábbi problémafelvetések. A férfi és nő szerepének megváltozásáról a családban viszonylag kevés szó esik, és az is elsősorban a nőre fogalmazva. Csak elvétve és burkolt formában, a következő generáció nevelésével kapcsolatban merül fel a férfi családon 'belüli szerepkörének bővülése. Pedig ez a területe a családi együttélésnek, amely a legnagyobb változáson kellene hogy keresztülmenjen ahhoz, hogy a férfi és nő viszonyát valóban humanizálttá tegye. A válaszolók által általában jónak tartott családmodellben fontos a válás megkönnyítése, amely a megromlott emberi viszonyok megszűnését eredményezné. Ma a válást a jogi megkötöttségen kívül komoly anyagi problémák nehezítik — főleg a gyermekekkel rendelkező családokban —, és ezek sok esetben szinte megoldhatatlanná teszik a válást anélkül, hogy az egyik vagy a másik felet lehetetlen anyagi körülményekbe ne taszítanák és a gyermek felnevelésének szükséges anyagi feltételeit ne tennék kérdésessé. A házasságban az anyagi kérdéseket kettősen ítélik meg. Vannak, akik — helyesen — elítélik az anyagiasságot, mint a házasságkötés motivációját. Ez feltétlenül pozitív, nem veszik azonban emellett figyelembe, hogy a házasságnak anyagi feltételei is vannak. Csak kevesen jelölik meg a házasság gazdasági alapját, mint elengedhetetlen feltételt. Az anyagi megalapozatlanság pedig igen sok esetben házasság megromlásához vezethet. A férfi és nő családon belüli emberi kapcsolatainak elsődlegességét az anyagiakkal szemben a válaszadók többsége a házasság lényeges velejárójának tekinti. A társak egymás iránti megbecsülése, az őszinte légkör kialakulása, a kölcsönös bizalom, egymás segítése, támogatása, azok a pozitív vonások, amelyek erősítése egy humanizáltabb együttélést eredményezhet a családban. Idézzünk egy-két megfogalmazást: „Az emberek egymás közti viszonyát kell javítani. Amíg lesznek érdekházasságok és olyanok, amelyekben nem a kölcsönös megbecsülés és a szerelem köti ősszé a férfit és nőt, addig lesznek rossz házasságok. Fontos a megértés." „A családnak kölcsönös megértésen, egymás elfogadásán, a gyermekek szeretetén kell alapulnia. Az embernek meg kell tartani a házasságban is céljait, felfogását is." „A család ^lete nem a formától függ, hanem az egyén felfogásától, az élettől, a társa m eg becsű lésétől.’' Szabadon választható közösség A válaszokat értékelve megállapíthatjuk, hogy bizonyos zelése előremutató, sokszor még türelmetlen is, meghaladja a mát bizonyos kérdésekben, másokban pedig elmaradott. Azok a vonások, amelyek a családot, mint szabadon választható és újraválasztható közösséget vázolják fel, a moi társadalmi körülmények között sok esetben csak törekvést és nem valóságos lehetőséget fejeznek ki. Az ember ma még kénytelen sok esetben egyéni törekvéseit a család mindennapi élete reprodukciójának alárendelni, önmagát családja létfenntartási eszközékérdésekben hallgatóink elkép- vé tenni. A közösség újraválasztása sem olyan egyszerű. Az embernek ezt a törekvését legtöbbször az új generáció felnevelésének kell alárendelnie. Volt olyan válasz is, amely egy magasabb erkölcsi alapról elítéli azokat a házasságokat, amelyeket a gyermekek és az anyagiak tartanak össze, pedig ma még — mivel a következő generáció felnevelése ezt követeli meg az embertől — ez az erkölcsös magatartás. Pozitív elképzelések A diákok pozitív elképzeléseiből össze lehetne állítani egy olyan monogám családmodellt, amely egy férfi és egy nő kölcsönös érzelmi vonzalma alapján jön létre. Házasságukban — anyagi helyzetüknek megfelelően — 2-3, ritkább esetben több gyermek születne. A gyermekeket a családban, de társadalmi segítséggel nevelnék, mivel mindkét fél dolgozik, de nem kényeztetnék el és hamar önállóságra szoktatnák. A család tagjai között kölcsönös bizalmon és egymás kölcsönös segítésén alapuló baráti viszony jönne létre. A család olyan közösséget alkotna, amelyben mindenki megőrizné egyéni céljait, de úgy, hogy azok ne keresztezzék a család érdekeit. Amennyiben az alapvető egyetértés a szülők között felbömlana, elválr nának minden további nélkül. Arra azonban nem fordítanak figyelmet, hogy a szülők elválása után mi lesz a gyermekekkel, ami még sokáig megoldatlan társadalmi és egyéni probléma marad. * Kiss Magdolna Szabó Ferenc és felesége, Horváth Margit, mind ketten a műszaki tanár-szak hallgatói, a kollégiumi szobában készülnek esedékes vizsgáikra. Erb János felvétele A jelenkori kapitalizmus és a személyiség erkölcsi válsága Q Megalázás a munkában Az MSZMP Baranya megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságának a NOSZF 60. évfordulója tiszteletére rendezett tudományos ülésszakán elhangzott előadás. A jelenkori kapitalizmus a társadalmi viszonyokat torzítva, magát az embert torzítja. Valóságos és eredendő leglényegesebb elemében, a munkában alázza meg. A dologtalanság és a pazarlás ezt egyértelműen és kirívóan bizonyítja. A dologtalanság rangot jelent, a pazarlás jó hirnevet. Még ha van is viszonylagos pozitív érték e jelenségben, alapvetően iszonyú megalázása ez a munka humanizáló funkciójának. A személyiség, amely a munkáról leválasztott — élősködő. A pazarlás, sőt luxusszinten való hivalkodás pedig, amely a tényleges emberi szükségletet űzi ki vagy szorítja vissza a fogyasztásból — a munka és a munkás arcul ütése. A mai kapitalizmusban a megalázás, a munka és a munkás méltóságának a semmibe vevése nem egyszerűen motívum, hanem teljességbe átcsapó kegyetlen realitás. Nemcsak a pozitív dologtalanság (az uralkodó osztályé) és ennek negatív megfelelője, a munkanélküliségnek (az elnyomottak esetében) van de- humanizáló jellege, hanem a munkában részvevő milliók is dehumanizálódnak, mert munkájuk történelmi célja torz és embertelen, munkájuk a va- gyonfelhalmozás céljából lesz hasznos, saját emberi lényegük kibontakoztatása szempontjából pedig haszontalan, sőt, személyiségüket eszközzé degradáló tevékenység. A munka elembertelenedése elsősorban nem azt sújtja, aki a hasznát fölözi le, hanem aki a munkát végzi. Sőt, azokat is, akik könyveikben okosan kitalálják, hogy a roppant tech- nikai-automotizált rendszerekben hogyan kell vagy kellene az elvesztett személyiséget a munka lélektelen jeljegének a visszaszorításával vagy kompenzálásával visszavenni. A „Human relations”, az „Emberi viszonyok" elméletei ma már az ipari rendszerek majd mindegyikébe bevonultak. Ezekre az elméletekre gondolunk, de még sokkal jobban konkrét javaslataikra: azokra a tudományos módszerekkel kidolgozott megállapításokra, amelyek tanácsokat, módszereket adnak arra, hogy a magányt a munkásban hogyan lehet föloldani, fölöslegességének, kicsiségének technikai érzetét és tudatát hogyan kell mássá manipulálni, hogy kedve legyen a munkához. Azért mondjuk, hogy ez az elember- telenedés ezeket a teoretikusokat is sújtja, mert „technológiai és' szociometriái forradalommal” akarnak megoldani olyan állapotot, amely társa- -dalmi forradalomért kiált. Erkölcsi szempontból a dolog lényege több rétegű. A munkában való elidegenedés a kicsivé és fölöslegessé válás tényével és érzésével dezinteg- rál, a közösséget atomizálja, a privatizálódás irányába sodor, s ez rendkívül megnehezíti a dolgozók szolidaritását, összefogását a személyiségük ellen irányuló tendenciákkal szemben. Ma Nyugat-Európában az összefogás kétségtelen eredményei mellett föllelhető nehézségekben egyik nagyon lényeges mozzanat a munkában való elidegenedés és a tőke azt kompenzáló manővereinek szerepe. De itt is érvényes a marxi tanítás: a munkában való elidegenedés úgy szüntethető meg, ha előbb megszüntetjük a munkától való elidegenedést, azaz, ha a „kisajátítókat kisajátítják". A pazarlás elemzése is ide .vezetne. Egy dolgot emelnénk ki az erkölcs szempontjából: a javakkal való pazarlás — az emberekkel való pazarlás. És most nem is elsősorban a luxusban való pazarlás hivalkodó kommercizálódására gondolunk, hanem újból az ember legalapvetőbb funkciójának, a munkának dehumanizációjára. Itt ismét felmerül a munkanélküliség, mint az emberrel való pazarlás ténye. Gondolunk továbbá a gépi és — tegyük hozzá — a szellemi és a szociális szervezeti kapacitás nagymérvű kihasználatlanságára. És gondolunk a munkának a felhasználására a hadiiparban. E területek egyértelműen bizonyítják az emberi munka elfecsérelődését, benne az eleven és holt munkával szembeni társadalmi felelőtlenséget és garázdaságot. K ét dologról részletesebben szólnánk: Az ember eszközvoltúsága a személyiség erkölcsi szférájában a legbénítóbb tényező. A kapitalizmus korábbi szakaszában olyan területeken, mint a tudomány és a művészet, a személyiség alkotó szuverenitása, a tevékenységnek az uralkodó osztály érdeke alá rendelésével szemben, jobbára még létezhetett. Úgy is, hogy kiépíthetett magának témát és megoldást, s megvalósulása önmegvalósulás volt. Kötelességét többnyire szélesebb kollektív érdekhez kötötten, meggyőződésből cselekedte. Mára a művész és a tudós képességének és individumának a kibontakozása — kévésekétől eltekintve — a termelésen, az oktatáson, a művészeteken keresztül az elnyomó hatalom szolgálatában áll. Még ha nem is szolgai módon. De a szolga nem teheti meg, hogy ne járjon gazdája kedvében. Ha az ostoba, neki is azzá kell válnia. Ezt a felemásságot, ezt a kettősséget ma már nagyon sokan látják „a szituációban" élők közül is. Leo Kofler ilyen megállapításokhoz jut el: „Az államot kiszolgáló bürokrácián belül a technológiai tudományos réteg... célszerűen racionális alapelve: mindennek, még az eleven emberi erőnek is a piac, valamint a profit irányában történő maximális kvanti- fikálása." A társadalom érvényt is szerez a fentieknek- C. Wright Mills, aki az amerikai szociális struktúrát, benne az értelmiség helyét talán legmélyebben tárja fel. ezeket írja: „Bár a nagyobb egyetemek általában még a legszabadabb munkahelyek, itt sem hiányoznak azok az irányzatok, amelyek korlátozzák a tudós függetlenségét. Végül is a professzor a törvény szerint alkalmazott, s ki van téve mindennek, ami ezzel jár. Az intézményi tényezők egyrészt szelektáló hatással vannak ezekre az egyetemekre kerülő emberekre és befolyásolják azt, hogy miképpen, mikor és min dolgoznak, és miről írjanak. Mégis a tanár legsúlyosabb problémája nem egy-egy professzor alkalmankénti kiválasztása, hanem egy határozatlan általános félelem, amit néha finoman „diszkréció", „jó Ízlés" vagy „kiegyensúlyozott ítélőképesség" néven emlegetnek. Ez olyan félelem, amely önmegfélemlitéshez vezet, és végül annyira habitussá válik, hogy a tudás már nincs is tudatában." A művészeti munkának az alkotó személyiségét érintő vizsgálata is a fentiekhez hasonló állapotokhoz vezet. Újból Millst idéznénk: „Ha az író az .információs ipar' alkalmazottja, akkor általános céljait természetesen nem saját integritása, hanem mások döntései határozzák meg. De az úgynevezett szabadúszó szabadsága is minimálisra csökken, ha piacra megy. Ha pedig nem megy, szabadságra nyilvános (public) érték nélkül való". (Jövő vasárnap: A haszon- talanság neurózisa). Dr. Pintér Zoltán főiskolai docens
