Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)

1977-12-11 / 340. szám

1977. DECEMBER II. ELMÉLET-TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. A tudományos technikai forradalom O „ ... a kommunizmus, mint kiteljesedett naturalizmus — humanizmus, mint ki- teljesedett humanizmus — naturalizmus, ez az ember­nek a természettel és az emberrel való ellentmondá­sos harcának igazi felol­dása ...” (Marx) A munka történelmi típusai Ebben a mottóként idézett megfogalmazásban Marx a kommunizmus legelvontabb meghatározását nyújtja, amely azonban talán a legtömöreb­ben fogalmazza meg a tudo­mányos-technikai forradalom és az ember viszonyának vég­ső eredményét. Korunk jellemzéseként egyre gyakrabban hangzik el, hogy a tudományos-technikai forra­dalom, a TTF korában élünk. A tárgyhoz filozófiai néző­pontból való közelítés elen­gedhetetlenné teszi a TTF-nek az emberi lét totalitásán, még­hozzá történelmi totalitásán belüli vizsgálatát, önmagában már ez tartalmazza a kommu­nizmusnak a kifejtésbe való bevonását. Ennek szükségessé­gét még nyomatékosabbá te­szi az a körülmény, hogy a szocializmusnak a fejlődésten­denciáit hordozó vonásaihoz a megértés kulcsát csak a kom­munizmus meghatározásai nyújthatják. Hogyan helyezhető el a TTF az emberi lét történelmi tota­litásában? A TTF az alapvető emberi életnyilvánítást, az embernek a természettel folytatott anyag­cseréjét érintő és azt minősé­gében megváltoztató folyamat. A munka történelmi fejlődésé­ben három olyan típust rög­zíthetünk, amelyek az ember természettel folytatott anyag­cseréjének minőségére nézve meghatározóak. fl kézi szerszámokkal végzett munka A munka történelmi fejlődé­sében az egyes időszakokat meghatározó típusban a mun­ka más típusai eltűnő mozza­natként vannak csak jelen. Kü­lönösen áll ez az alkotó mun­ka típusára. A munka első típusa, a ké­zi szerszámokkal végzett ter­melő tevékenység a prekapi- talista társadalmi formák meg­határozója. Jellemzője, hogy a munka eredményessége a mun­kálkodó ember partikuláris adottságain (kézügyesség, a fi­zikai erő nagysága, vagy akár a furfangos észjárás stb.), ezek mértékén múlik. Ahogy Marx jellemzi: „Itt maga a munka még félig mű­vészi, félig öncél stb. Mesteri tudás... A munka még mint sajátja van, egyoldalú képes­ségek meghatározott magával beérő kifejlesztés stb.” Ezzel máris láthatjuk, hogy a mun­kának ez a típusa nem teszi lehetővé az egyén szabad és mindenekelőtt teljes fejlődé­sét. Bár egy meghatározott munkába véletlenül beleszüle­tő egyén, akinek partikuláris adottságai adekvátak, az ál­tala végzett munkához (gon­doljunk csak a céhekre) — ki­teljesedhet, de csak egyolda­lúan és mindenképpen vélet­lenszerűen. Marx szavaival ez csak bornirt beteljesedettség, azaz korlátolt, lehatárolt érté­ke van, elérése önmaga meg­őrzésére összpontosít. Ennek az az oka, hogy — „mindezekben a (prekapitalis- ta) formákban a fejlődés alap­zata az egyes ember és kö­zössége között előfeltételezett (!) - többé-kevésbé természet­adta vagy akár történelmileg lett, de hagyományosan (!) lett — viszonyok újratermelése és egy meghatározott, az egyes ember számára előre-meghatá- rozott (I) objektív létezés ... a fejlődés ezért eleve korlá­tozott (!) ...Az egyének nagy­nak jelenhetnek meg. De szó se lehet itt sem az egyén, sem a társadalom szabad és tel­jes fejlődéséről, mert az ilyen fejlődés ellentmondásban van az eredeti viszonnyal.” Már­mint az előfeltételezett, meg­határozott objektív létezéssel.) A mechanikus munka A kapitalizmus alapvető vál­tozást idéz elő a termelés cél­jában. Amíg a prekapitalista formák termelésének célja az ember és amelynek — Marx szavaival élve — a földesúr gyomorfala szab határt és ahol az ezen túli többletmunkát tu­lajdonképpen elpazarolják (gondoljunk csak az ázsiai ter­melési mód országainak me­sékbe illő pompájára, kincsei­re, vagy az egyiptomi pirami­sokra stb.), addig a tőke vi­szonyában a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés célja­ként. Itt jegyzem meg, hogy ez vezet el a pazarlás új formá­jához a TTF időszakának ka­pitalizmusában. De itt a do­log természetéből fakadóan nem a többletmunkát pazarol­ják (ezt soha, hiszen a tőke viszonya éppen ennek elsajá­tításával valósul meg), hanem a fogyasztást öncéllá téve a természet kincseit (gondoljunk csak az energiaválságra). A tőkés termelés teremti meg tömegméretekben a mun­ka második történelmileg meg­határozó típusát, a mechani­kus munkát, amelynek lényegi vonásai a gépi nagyiparban és ezen belül a szalagrendszerű termelésben mutatkoznak meg a legvilógosabban. Ebben a folyamatban bontakoznak ki az ember szinte végtelen, a fenn­állót mindig túllépő képessé­gei: az emberi világ gazdag­sága mint egyetemesség. Ez az egyetemesség azon­ban az életnyilvánítás totalitá­sában van csak jelen. A gépi nagyipar a maga fejlődése so­rán ugyanis ezt az egyetemes­séget úgy éri el, hogy a mun­kát állandóan újra és újra megosztja, részeire bontja, így Marxot idézve — „a munkás mindinkább merőben a mun­kától, mégpedig egy meghatá­rozott, nagyon egyoldalú (I) gépszerű munkától válik füg­gővé ... tehát szellemileg és testileg géppé szorítják le és emberből egy elvont tevékeny­séggé és hassá válik... A gyárrendszerben éri el a mun­kásnak ez a helyzete a tető­pontját. A munkás mind egy- oldalúbbá válik, partikuláris adottságaiból a szalagon sok­szor csak egyetlen mozdulat az, ami szükséges, és az egy­oldalúsággal egyenes arány­ban nő a géptől való függé­se, géppé süllyed le, maga is fogaskerékké válik. Gondol­junk csak Chaplin filmjére, a „Modern idők"-re, amely a mechanikus munka elemberte- lenítő, fizikumot sanyargató, szellemet tönkretevő voltát va­lóban a realista művészet kri­tériumát megvalósítva, intenzív totalitásában ábrázolja. A munkának ebből a típu­sából még az az emberi is eltű­nik, ami megvolt az elsőben (félig művészi, félig öncél, a munka mint az ember sajátja stb.). Ismét Marxot idézve: „a munka a munkás számára kül­sőleges, azaz nem tartozik lé­nyegéhez, hogy tehát munká­jában nem igenli, hanem ta­gadja, nem jól, hanem bol­dogtalannak érzi magát... Munkája ennél fogva nem ön­kéntes, hanem kényszerű, kény­szermunka. Ezért nem szükség­let kielégítése, hanem csak eszköz, a rajta kívül lévő szük­ségletek kielégítésére. A mun­ka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem eg­zisztál fizikai vagy egyéb kény­szer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől... Az lesz tehát az eredmény, hogy az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban — evés, ivás és nemzés, legfel­jebb még lakás, ékesség stb. — érzi magát szabadon tevé­kenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak. Az állati lesz az emberivé és az emberi az állativá." De vajon hova vezet mind­ez: A tőke „...úgy tételezi magának a gazdagságnak a termelését és ezért a termelő­erők egyetemes fejlődését, meglévő előfeltételeinek állan­dó forradalmasítását, (!) mint újratermelésének előfeltételét,- ahol - ... a társadalmi ter­melőerők, az érintkezés, a tu­dás stb. fejlődésének minden foka úgy jelenik meg neki, mint korlát, amelyet leküzdeni törekszik." Az alkotó munka Ez a folyamat vezet el a TTF-hez, amelyben az ember természettel folytatott anyag­cseréjének minőségét megha­tározóvá a munka harmadik típusa — az alkotó munka vá­lik. Ugyanis: .......abban a mérté kben, ahogy a nagyipar kifejlődik, a valóságos gaz­dagság megteremtése kevésbé függ a munkaidőtől és az al­kalmazott munka mennyiségé­től, mint azoknak a hatóerők­nek a hatalmától (I), melye­ket a munkaidő alatt mozgás­ba hoznak és amely maga — ezeknek az erőteljes hatékony­sága — megint nem áll sem­milyen arányban a, közvetlen munkaidővel, amelybe terme­lésük kerül, hanem éppenség­gel a tudomány állásától és a technológia haladásától, va­gyis a tudománynak a terme­lésre való alkalmazásától függ." Ez a folyamat — mint meny- nyiségi változások felhalmozó­dása csap át minőségi válto­zásba a TTF időszakában, amelynek eredménye, mint új minőség az automatizált ter­melés lesz. Ez ma már min­denki számára közismert. En­nek valóságos körvonalai ma már kibontakozóban vannak a legfejlettebb országokban. Miért új minősége a munká­nak az automatizált termelő- tevékenység? Mert: „A munka többé nem annyira a termelési folyamat­ba bezártként jelenik meg, mint inkább az ember őrző­ként és szabályozóként viszo­nyul magához a termelési fo­lyamathoz... Többé a mun­kás nem iktat be módosított természeti tárgyat középtag­ként az objektum és maga kö­zé: hanem a természeti folya­matot, amelyet ő iparivá vál­toztat át, iktatja eszközként maga és a szervetlen termé­szet közé, amelyet hatalmába kerít. A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne. Ebben az átváltozásban nem a köz­vetlen munka, amelyet az em­ber magp végez, nem is az idő, amelyet dolgozik, hanem a saját, általános termelőerő­jének elsajátítása, az, hogy megérti a természetet és ural­kodik felette társadalomtest­ként való létezése révén — egy­szóval a társadalmi egyén ki­fejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappil­léreként jelenik meg.” Ez az az állapot az ember­nek természettel folyó anyag­cseréjében, amelyben a szó teljes értelmében megszűnik az embernek a prekapitalista for­mákban meglevő természet­adottságából eredő korlátozott­sága, amelyben a természet­hez való viszonyában a „törté­nelmileg lett” válik a meghatá­rozóvá, amely, hogy mottónk fogalmazását használjuk, mint kiteljesedett naturalizmus-hu­manizmus, azaz az ember a természetet humanizálva ural­kodik felette. Ezen a ponton kell most már feltennünk azt a kérdést, hogy a természettel folytatott anyag­cserének ez az új minősége, az embernek a természettel fo­lyó ellentmondásos harcának feloldása önmagától, mintegy automatikusan feloldja-e az embernek emberrel való har­cát is? Az MSZMP Baranya megyei Bizottsága Oktatási Igazgató­ságának a NOSZF 60. évfordu­lója tiszteletére rendezett tudo­mányos ülésszakán elhangzott előadás második részét jövő va­sárnapi számunkban közöljük. Dr. Jóri János kandidátus, a PTE docense A munka új minősége az automatizált termelés lesz. Az ÉGSZI pécsi tagozatán R 20 számitógép szerelését végzik. Egyedül, magányosan Öregek Szégyelljük az érzelmeinket? S zenilis, vén hülye. 01, egy hokedlin, csomós, kérges kezét össze­fonva ejti ölébe. Tűnődik nap­hosszat, amikor még saját fogaival harapott — félig- sült bélszínt, hófehér női nya­kat . .. vagy izmos férfivál- lat... — rettegve gondol a késő délutánra, amikor haza­érnek a „fiatalok”, nem lesz-e veszekedés, skandalum, hogy „mama már megint hova a fenébe tette az ollót, mama miért szedte széjjel a kávé­főzőt, miért hozta ezt, miért tette azt”. És amikor reszke- teg hangon menti magát, tö­mören osztják ki: szenilis vén hülye. Ezt, persze, nem szem­be mondják, hanem csak úgy hallja a fia meg a menye foj­tott hangú disputájából a für­dőszobából, vagy odabentről. Nyugdíjas. Van pénze, de esetleg nincs lakása. Volt, de eladták... „Mama drága, higgyen nekünk. Jobb lesz magának velünk. Egyedül, ma­gányosan a legrosszabb. Jöj­jön ide hozzánk, szépen meg­leszünk..." A lakás, ház árá­ból lett garázs, meg Skoda, új ruha a családi estre, még egy arany fülbevalóra is fu­totta. Meg a konyhában egy elrekesztett zúg, ott kell meg­várnia, míg meghal, lehetőleg csöndben, mozdulatlanul. Van néhány csöndes óra, az az övé. Akkor eltűnődhet, miért van az, hogy egyszeri­ben fölöslegessé vált. Akkor eltűnődhet, miért felejtették el abban a pillanatban, amint letette munkaeszközét, eltűnt munkahelyéről, nyugdíjba vo­nult . . . Persze, az a vonulás sem volt igazi, A vonulásban van valami méltóságteljes. De ő nem vonult. Ment. Hivata­los levélben értesítették, idő­pontok és paragrafusok szere­peltek rajta, járandóságok, meg miszösz, nem is tudta pontosan olvasni, mert elfu­totta szemét egy könnyű fá­tyol. Megsiratta magát már ott, a hivatalos papírral a ke­zében. „Nincs rám szükség.” Három szó. Nincs rám szük­ség. Sem a munkahelyemen, sem a családomban. Mórt azonnal kiderül, hogy zava­rok. Nincs helye a fogpohár- nak, amelybe esténként a fog­sor kerül. „Mi ez a disznóság, mama kérem?” A szekrényben is kevés a hely a matyónak. Az imakönyve a konyhaasztal sarkán hever ........Vigye ezt a v acakot, még a gyerekek ke­zébe kerülhet...” A horgász­bot a folyosóra kerül. Aprán­ként lökdösik kifelé a közös helyiségekből, az életből. Majd a temetésen könnye­zünk. Utána lelkizünk. Meg- küzdünk a bűntudatunkkal. Ha meg tudunk vele küzdeni. Sok az öregünk. Telve von­nak a szociális otthonok, ke­vés is a hely bennük. Nem törődünk velük érdemeik sze­rint, öregeink elmagányosod- nak. Gondolataik is elöreged­nek, összeráncosodnak, egyre szűkebb körben kerengenék. E kör középpontjában a feles­legesség érzése áll, amely az emberi érzések közül talán a legiszonyúob. És senki sem veszi ezt tudomásul. Legfeljebb ő maga. Esetleg egy másik öreg. Beszélgetnek. És akkor jön a manír, jönnek a típusos „öregkori” gon­dok . . . Ál-problémák. Az iga­ziakat nem merik elmondani. Félnek a kegyetlen megtorlás­tól. Igazuk is van. De képte­lenek szembeállítani gondjaik okozóit önmagukkal. Arra ke­vés a lehetőség, hiányos az eszköztár. Maradnak a lélek mélyén hurcolt átkok. Marad a hosszú haj a legégetőbb problémának. Marad a ron­gyos farmer a felháborodás okának. Marad a szabados szex a megbotránkozás meleg­ágyának. Marad a vonaglás a táncparketten a gúnyos megjegyzések céltáblájának. És marad ez az örök, tel­jesen fölösleges háború. Fel­háborodottan csattant fel egy öreg Komlón, az „Idős embe­rek hete” alkalmával rende­zett gyűlésen: szemtelenek, nem köszönnek vissza . .. Több tiszteletet... Ez volna vajon a legna­gyobb gond? Ezek szerint, ha minden fiatal óriásit köszönne ezüst hajú elődeinek, rendben is volna minden? Aligha. Nem a fiatalok védelmében írok most, én, aki épp az ingatag középkorba kerültem, hanem az öregeknek szeretnék egy kis elégtételt szolgáltatni. Higgyék el, a fiatalok igenis tisztelik és szeretik az örege­ket. De ezeket az érzelmeket szégyellik. Szeretni és tisztelni manapság nem sikk, A düh­kitörés, az ordítozás, a cirkusz nyilvánul meg a legkönnyeb­ben. Abban semmi hiba nincs. Repül és törik a tányér, váza, válogatott káromkodások özö­ne árad a torokból. Megy az, prímán. Hanem ki az, aki egy gyön­géd pillanatát bevallja? Oda­megy a mamához és közli ve­le, hogy milyen jó, hogy együtt vannak, mennyire szeretik? Ki az, aki egy szerda délután gondol egyet, s ellátogat nyugdíjas kollégájához? El­mondandó, hogy mennyire hiányzik, s időnként nézzen be az irodába, műhelybe? Robogunk a nap minden pillanatában. Nincs rá időnk, hogy pozitív érzelmei nket meg­nyilatkoztassuk. Meg aztán ... A többiek sem teszik. Engem nézzenek hülyének? Marad tehát a szeretet és tisztelet valahol odabent a mélyben. El raktározódik, felhalmozódik, hadd legyen jó sok. De arra valakiknek szüksé­gük van. Az öregeknek. Oda kellene juttatni hozzájuk. Ez az égető gond, ez az, ami nem megy sehogysem. Állan­dó fáziskülönbség a megnyil­vánulások között. Az öregnek röstellik bevallani a szerete­ted ez a tehetetlenség aztán különféle indulatokat szül a fiatalban. Ingerült lesz a sa­ját magatartásától, ezt az in­gerültséget aztán már sokkal könnyebb megmutatni. Az öreg védekezik: eleve bás­tyákkal veszi körbe magát, ahonnét lepattognak az inge­rültség nyilai, s bástyája lő- résein át küldi kifelé dühödt és elkeseredett lövedékeit. „Hosszú hajú, büdös, ápolat­lan." „Ócska, rongyos ancug, ilyet az én koromban... „Mosdallan szájúak.” „Mos- datlanok." „Már az utcán is szeretkeznek.” „Ez tánc? A valcer, az tánc volt. . .” A zoknak kellene erőt venni magukon, akik képesek rá. Akik tud­ják, hogy mennyit bírnak elvi­selni a többiekből? Akik pon­tosan ismerik, hogy az érde­kek hol sértik egymás hatá­rait. Akik ismerik önmagukat. Legyen az fiatal, vagy öreg. Tökéletesen mindegy. De an­nak kellene közelíteni egy­máshoz a még távol álló fá­zisokat. Csak ő tudja. Kampis Péter #

Next

/
Oldalképek
Tartalom