Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-01 / 330. szám
e Dunántúli napló 1977. december 1., csütörtök Tájvédelmi körzet a Keieti-Mecsek A gárdi Ede, Pécsváradon élt, országos hírű ornitológus kutatásaiból tudjuk, hogy a hazánkban élő több mint háromszáz madárfaj egyharmada rendszeresen költ, vagy alkalmanként meglátogatja a Keleti-Mecse- ket, ahol táplálékban bővelkedő, változatos élőhelyű vidékekre talál. Bár vizsgálatai több évtizeddel ezelőtt megfigyelt madárvilágról tanúskodnak, az újabb kutatások — elsősorban dr. Keve András — európai hírű ornitológusunk elmondása szerint, szinte mindenben igazolják Agárdi szorgos, kitartó munkáját. Az „ősi", természetes kelet- mecse-i táj megőrzésének, fenntartásának egyik legfontosabb feladata a madárvilág megismerése és még részletesebb feltérképezése. Ha végigtekintjük a hazai természetvédelem történetét, jól kitűnik, hogy talán a madárvédelem tekint vissza a leghosszabb múltra, hiszen a madarak szépsége és gazdasági jelentősége mór az elmúlt századokban számos tanulmány tárgya volt. Különös jelentőséggel bír a madártan a rovar- kártevőkben igen bővelkedő Keleti-Mecsekben, hiszen a biológiai védekezés felmérhetetlen lehetőségét jelenti ma, s fogja a következő századokban. Semmiféle vegyszeres eljárás nem helyettesítheti utóhatás nélkül azt a rovarpusztítást, amelyet főleg a kistermetű énekesmadarak végeznek. Számos időszakban, egy napon, több mint ezer különféle fejlődési állapotú rovart képes utódaival megetetni. Mindez súlyban mérve eléri az évi 30 kg-ot is. A Keieti-Mecsek minden növénytársulásának megvan a jellegzetes fajokból álló madárvilága, amely pótolhatatlan a tájvédelmi körzet ökológiai egyensúlyának (régebben biológiai egyensúlynak nevezték), táplálékláncának fenntartásában. Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a fajok csak az erdők meghatározott szintjeiben fordulnak elő rendszeresen. Mindennek az okát az évezredek során rögződött táplálék- konkurrenciát kerülő tulajdon- i ságukban kell keresnünk. A kis őrgébics és a meggyvágó Madárvilág A búbosbanka és a léprigó Bármerre járjuk a Keieti- Mecsek erdei útjait, mindenütt halk nesszel kutató rigókra, parányi, szinte alig látható ökörszemekre, s az erdőszéleken a pompás megjelenésű búbos- bankára lehetünk figyelmesek. Kitartó szorgalommal bújják az avart, fatövek, gyökerek rejtett zugait. Ma még felbecsülni sem tudjuk azt a sok férget, csiga- és rovarfajt, amely „mindennapi kenyerükül” szolgál. Munkájuk egyik legfőbb haszna, hogy megtalálják az ott rejtőzködő lepkepetéket, hernyókat és bábokat. E nélkülözhetetlen fehérjeforrás különösen utódaik felnevelésekor nagy jelentőségű. Még elgondolni is borzasztó, hogy mi történne az erdő lombsátrával, ha az időszakonként óriási tömegben elszaporodó lombpusztító rovarok madárzajtól távol, kedvükre lakmározhat- nának. A fakopácsok, a rendkívül találó nevű véső alakú csőrükkel nap mint nap végiglátogatják a beteg fatörzseket, összeszedve a rajtuk mozgó, rejtőzködő, bennük élősködő kártevők tömegét. Hasznos tevékenységük ellenére sokáig nem volt egyértelmű az erdészeti szakemberek körében a harkályok gazdasági jelentősége. Sokan a fák kilyuggatásá- val vádolták őket és hasznukat elenyészőnek tartották. Ezt az egyoldalú szemléletet olyan természetes állományú erdőségek, mint a Keleti-Mecseké is, egyértelműen megcáfolják. Ugyanis a harkályok több mint 90 százaléka odúit száraz, belül már korhadt fába készíti. Számos fajuk közül nálunk szinte kuriózum a Zengő környéki bükkösök táján néha feltűnő, legnagyobb európai fakopács, a fekete harkály (Dryocopus martius). Ez a varjú nagyságúra megnövő, fekete tollazatú, vérvörös sapkát viselő, messze halló dobo- lású ritkaság igen szórványosan fordul elő vidékünkön. Elsősorban a messzi észak és a környező magashegységek lakója. Az utóbbi években nincs tudomásunk ismételt megjelenéséről. A cserjék, fák lombkoronája a cinkék, légykapók, füzikék, fülemülék, kakukkok, kereszt- csőrűek kedvelt tartózkodási helye, mégis egymástól jól elhatárolt élettérrel. A légykapó például az ágvégeket csupán pihenésre keresi fel, egyébként a fák közül gazdagon hullámzó rovarfelhőből csípi el a táplálékát. Nem így a füzikék, amelyek a légykapó pihenőhelyén lesnek eleség után, a cinege fajok pedig szinte az egész lombsátrat felkutatják. Azt mondhatjuk, hogy minden fajnak megvan a maga asztala és terítéke, s amelyet a többi faj tiszteletben tart. Némileg, sőt teljesen felbomlik az élettérfelosztás ott, ahol az erdőket vegyszeres rovarirtással „védik” ... A táplálék minőségi felosztására kitűnő példa az oly közismert kakukk. Ez a hírhedt fészekparazita olyan rendkívül szőrös lepkehernyókat fogyaszt elsősorban, amelyet más madarak bélcsatornája képtelen befogadni, s ezzel a tevékenységével szinte feledteti a dajkamadarak fészkében okozott pusztítását. Itt most nem áll módunkban, hogy az egyes fajokat részletesen elemezzük. Célunk csupán az volt, hogy némileg bepillantsunk abba a biológiailag és gazdaságilag jelentős világba, amelynek érdekében az egyre közelgő zord, téli napokig minden természet- barát sokat tehet. Különösen fontos feladatot jelent a téli madárvédelem a Keieti-Mecsek tájvédelmi körzeti peremén élő hosszúhetényi, pécsváradi, magyaregregyi stb. iskolák diákjainak, akik rendkívül sokat tehetnek természetvédelmi területünk madarainak etetésében. így remélhetjük, hogy nekünk a Mecsek vidékén soha sem kell az amerikai biológusnő. R. Carson „néma tavaszával” szembenéznünk, aki az elmúlt évtized elején megrázóan vázolta az USA állatvilágának pusztulását, s azóta világhírűvé vált könyve a néhai Kennedy elnököt is mélyen megrendítette. Fazekas Imre tanár, tudományos kutató Koraliszirtek között Mozgalmas élet a tenger mélyén Különös világ a trópusi tengerek mélyén rejtőző élőlényeké. Hihetetlen szín- és forma- gazdagságban alakult ki a ko- rallok, tengeri rózsák, liliomok és halak ezernyi faja. Az utóbbi évtizedekben — a köny- nyűbúvársport elterjedése óta — ismerhette meg az ember ezt a csodálatos világot, tanulmányozhatta saját szemével, illetve örökíthette meg a vízalatti fényképezőgépek, kamerák segítségével. A korallok az óceánok valamennyi trópusi részén megtalálhatók, s szabálytalan alakjuk és hatalmas felületük a legkülönfélébb életlehetőségeket nyújtják. Számos halfaj alakult ki, amelyek csak a korallok környezetében élnek. E kis halakon markáns, rikító és egymástól elütő színű csíkok és foltok vannak, amelyek jelentőségét még csak most kezdjük megismerni. Minthogy mindannyian egy-egy területet védelmeznek, jogos a feltételezés, hogy ezek valószínűleg jelzőszínek, amelyek célja, hogy feltűnjenek a társaiknak. Az is biztos azonban, hogy a tarkaságot védőöltözetnek is kell tekintenünk, amely a halat észrevehetetlenné teszi. A trópusi tengerek halainak az egyik csoportját bohókás külsejű és ficánkoló mozdulataik miatt bohóchalaknak, igen különös életmódjuk miatt viszont rózsalakó halaknak nevezik. A halak kis rajokban a nyílt vízben és a korallok közelében élnek, amelyek közé veszély esetén bemenekülnek. Többségüknek egy üreg vagy sziklamélyedés formájában A trópusi tenger pompás élővilága — ahogy a könnyűbúvár látja meghatározott „lakása” van, amelyet védelmez. A legérdekesebbek közülük azok a fajok, amelyek óriási tengeri rózsával élnek együtt. A fehérsárga csíkos bohóchalakról közismert, hogy csak a tengeri rózsa közelében érzi magát biztonságban, ezért sohasem távolodik el messzire „testőrétől”, s a szabad vízben tett rövid kiruccanása után mindig visszatér tengeri rózsája védő tapogatói közé. És amíg ezek a tapogatók minden más halfajt nyomban megragadnak, csalánmérgükkel megölnek és elnyelnek, a bohóchalnak semmi baja sem történik. A köny- nyűbúvárok azt is megfigyelték, hogy ezek a halak táplálékot szállítanak a tengeri rózsához, s azt behelyezik a tapogatókoszorújába. Megfigyelték, hogy a hal kitisztítja partnerének a szájlemezeit, s leszedi róla a félig megemésztett ürülékanyagot. A közös élet tehát a legújabb megfigyelések szerint mindkét fél számára előnyös. Magyar internacionalisták nyomában (IV.) Évtizedek óta nem hallott magyar szót Márkus Elek — középütt Kossuth-nóta Irkutszkban A z irkutszki repülőtéren zömök, középkorú férfi vár bennünket. Először azt hittem, rosszul hallok: - Kolozsvári — mutatkozik be, aztán oroszul folytatja. Igen, Vologya Kolozsvári kollégánk, a néhai Kolozsvári Lajos magyar internacionalista fia, a helyi televízió információs osztályának vezetője. Irkutszk egyik főútvonalán, modern épületek között kis parktól övezve, jellegzetes pirostéglás, régi ház emelkedik. Talán csak annyi változhatott az épületen, hogy a hagyományos ablakokat tükör-ablakokra cserélték. A kapuban régi barátom. Gerold Konsztantyinov, a Baráti Társaság elnöke üdvözöl. Míq az első mondatok után kollégáimmal ismerkedik, jóleső elgondolkodni azon, hogy Irkutszkban csakúgy, mint más szovjet nagyvárosban, otthona van a barátságnak. A kényelmes fogadóterem vitrinieiben különböző delegációk ajándékai, A falakat a Szovjetunióban járt szocialista országok párt- és kormányküldöttségeinek látogatásairól készült kének díszítik. Ebben a szinte otthonos környezetben beszélgetünk a Szovjet—Maavar Baráti Társasán munkájáról, miközben tekintetünk qyakran téved az aitó felé: idevárunk eay maavar internacionalistát is. Kisvártatva hanaok hallatszanak a léocsőházból. Idős, alacsony ember jelenik meq az ajtóban — három fia kíséretében. Eliksz Alexand- rovics Márkus, azaz ahogy itthon mondanánk, Márkus Elek. A 89. életévében lévő Elek bácsi szemei ma is fiatalosan csillognak — s mint fiai mondiák, előző nao egymaga 30 zsák krumplit szedett ki a földből. Márkus Elek Budapest környékén született. Apja vasúti munkás voll. Ö pedig a cipész mesterséget tanulta. 1915-ben Baranovicsi környékén esett foaságba és mint hadifogoly Csitába került. 1917-ig van ott, maid beáll Lazó egységébe, azután cse- kista lesz. Még 1919-ben szerveznek egy kommunát, később ő lesz a kolhoz elnöke, majd a szakmájában dolgozik. Tagoltan és Icssan magyarul kérdezem, mit tudott annak idején családjáról. A kérdést megérti, de oroszul válaszol: tudja, hogy szülei meghaltak és három bátyja elesett az első világháborúban. Évtizedek óta nem hallott magyar szót, és már a leg- eavszerűbb, leghasználatosabb magyar szavakra sem emlékszik. Majd kézről kézre jár egy megsárgult fénykép, amelyről szembenéz velünk a fiatal Márkus Elek, a Burját Nemzeti Terület pártkonferenciáján. 1922-ben nősült, orosz lányt vett feleségül, aki négy fiút szült neki. Elek bácsinak 9 unokája és 4 dédunokája van. Irkutszk- tól mintegy 200 kilométerre, Bajandajban, egy kis burját településen él. Mellette ülnek fiai, az 51 éves Alexander, az 52 esztendős Vili és az 50 éves Vlagyimir — magyarul ők sem beszélnek. Szeretettel hallgatják apjuk szavait ezek a javakorabeli férfiak, akik szintén megjárták a háború poklát Az emlékezés, anekdotá- zás vacsora közben is folyik. Nem remeg az öreg keze, amikor Szibériára és Magyar- országra üríti vodkával színültig telt poharát. Mint az egyszerű szibériai emberek, nyíltszívűek, vidámak, ha úgy illik tartózkodóak, mind a négyen. Megfigyeltem természetes intelligenciájukat, nem ették végig a vacsorát Mindegyikük hagyott a tányérjában valamit — bizonyára azért, nehogy azt higy- gyék, hogy mohók. A szibériai nép ilyen jellegű magatartásformái mind a mai napig megmaradtak. Étkezés közben gyakoriak a tósztok. Különös ez a szertartás. A mondanivaló „koreográfiája”, az elmés fordulatok és csattanók, az érzelmekre ható mély gondolatok az érdekes és élvezetes ízek mellett szellemi táplálékot is jelentenek. A késő estébe nyúlt a vacsora és mint ilyenkor szokott lenni, a vidámsáq nótát fakasztott, felcsendültek a népdalok. Ekkor Márkus Elek emlékezetének mélyéről felszínre került a Kossuth-nóta. B árhol jártam, meggyőződhettem Szibéria lendületes fejlődéséről, van itt olaj, gáz, színes- és nemesfémek, az erdők fát és nemes prémeket adnak, kimeríthetetlen a hatalmas folyók energiája. S ott vannak a legnagyobb kincset jelentő szibériai emberek, a régiek és az újak, akik két kezük munkájával azon fáradoznak, hogy még jobb, még szebb életet teremtsenek hazájukban. Jó arra gondolnunk, hogy az októberi forradalom idején magyar internacionalisták is harcoltak itt, felismerve, hogy saját hazájukért, saját szabadságukért is küzdenek. Jó tudni azt is, hogy barátaink élnek ezen a vidéken, akik kedves egyéniségükkel — egyszerűségükkel, nyíltságukkal —, emberségükkel bevésték magukat emlékezetünkbe. Boros Béla
