Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-25 / 354. szám
1977. december 25., vasárnap Dunántúli napló 5 A társadalmi mozgás alapvetően pozitív jellegű Átrétegződés. Nem szeretem ezt a szót, pedig így mondják. így mondják azt, amikor a bányászfiúból jogász lesz, az orvosfiúból géplakatos. Társadalmunk nyílt, a kategóriák családon belül keverednek, az apa munkás, az anya értelmiségi, a fiú paraszt... Előfordulhat. Az egyik testvér gyári munkás, a másik tanár. Az átrétegződés gondot, örömöt, gyönyört szül ... o Porcelánok, üvegek között, színes világban dolgozik Kramm János. A bólyiak szerint vérbeli kereskedő. Alig ültünk a fonott székre, alig váltottunk néhány szót, máris két csésze forró tea került a kisasztalra: tulajdonképpen észre sem vettem, honnan ... Négy gyermeket neveltek fel. A fiú. Gyurka, tudományos munkotárs Budapesten a Műszaki Egyetemen. A legnagyobb lány tanárnő Pécsett, a középső óvónő Szederkényben, a legkisebb hatodéves orvos- tanhallgató. Mindhárom lány férjhezment. György tartja magát, most szerzi a második diplomát. — Jó fejű gyerekek voltak — kortyolgatja a teát Kramm János. — Nagyon büszke vagyok ráiuk. Én nem tanulhattam. Édesapám is kereskedő volt, örökül kaptam a szakmát, s igyekeztem becsülettel ellátni. — Mikor voltak idehaza? Gondolkozik. — Mindegyiknek meqvan a maga elfoglaltsága. Mind a néqyüket egyszerre, már régen láttuk. Tudja, amikor az idejük engedi. Gyuri talán karácsonyra hazajön. Nem akarom megbántani Kramm Jánost, mégis kicsúszik a számon: — A diploma átka: szétszéled a család . .. Rázza a fejét. — öröm is. üröm is a szülőnek ez. Mindenkinek az a vágya, hogy gyerekeit elindítsa, a tőle telhetőt megadja nekik. Igazán boldog vagyok, ha látom: teljesülnek álmaik, céljaik, s tudom, így van vele mindenki. S bizony, boldog vagyok akkor is, ha jön egy levél, ha bekopog valamelyik gyerek az ajtón . . . e A szülő azt szeretné, ha a gyerekének könnyebb, felhőtlenebb élete lenne. Pályákról, karrierről álmodik, s így van ez rendjén. A szülői vágyakat-álmokat próbálta meg H. Sas Judit többek között megfogni egy Békés megyei felmérés nyomán, hozzátéve; a békési felmérés or- száqos tendenciákat mutat. Ezek szerint hazánkban a családok felében diplomát váay- nak a gyereknek, hivatalt, íróasztalt . . . Ezek a gyerekekkel kapcsolatos szükséglet termékei, nem ilÁtrétegződés leszkednek a társadalmi szükséglet „tervszámaihoz'’. Ma még nem ... © Ulbert Ádámné, Szederkény mindenese. Talán nem haragszik meg érte, de ez jutott eszembe, amikor elsorolta funkcióit. „Főállásban" a szociális otthon vezetője, de vöröskeresztes titkár is, tanácstag is, nőbizottsági tag is az ÁFÉSZ-nél. s közben utolsó éves a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. — ön most tanul... — Igen. „öreg” fejjel ültem be az iskolapadba. Mire a fiaim, meg a lányom pályát választ, értelmiségi szülők gyermekei lesznek. Az én szüleim munkások voltak. Egy kör bezárult. Fiam ide szeretne jönni a szederkényi termelőszövetkezethez gépkocsivezetőnek. Kezdődik az új kör... Arról kérdezem: elszakadnak-e a gyerekek otthonról? Hogy értékeli a saját életét végignézve, a szüleivel, rokonokkal kialakult kapcsolatot? Nehezen válaszol. — Férjem szülei Pakson laknak. ö agrármérnök, tsz-elnök. Mi, ha úgy tetszik, mások lettünk .. . Hogy is mondjam? Egy példát. Ha hazamegyünk disznóölésre, akkor nekem semmihez sem szabad nyúlnom — lányom, ez nem neked való —, ülhetek a tisztaszobában. Eleinte otthon rá sem mertem gyújtani, mert az nem illik, hogy egy nő cigarettázzon ... Más lett a kapcsolatuk. Ezt bizonyítja, ezt próbálja valahogy megfogalmazni. Nehéz szavakba önteni, talán nem is lehet. A falusi értelmiség? — Aki tovább tanul, szinte kivétel nélkül otthagyja környezetét. Legutóbb valaki azt mondta: nézzünk szét itt Szederkényben! A vezetők között helybelit nem találunk, csak elvétve. Miért van ez? o A társadalmi mozgás alapvetően pozitív jellegű, de esetenként negatív következményei is vannak. Nem kétséges ugyanis, hogy az emberi kapcsolatok alakulását, megszakadását is jelentik. A megváltozott környezet újraalkalmazko- dást kíván, ami nem teljesíthető egykönnyen. Akadnak olyan emberek is, akik nem tudnak megfelelni az új követelményeknek, de már a régi életformájuktól is elszakadtak. ök légüres térben élnek, vegetálnak. Talajvesztettek. o Gyerekkoromban már ültem itt, ebben a szobában, innen futottunk át a derítőre focizni vagy bámulni a relétorony tetejét ... A meszesi bányászlakásban sokminden megváltozott: a bútorokat lecserélték, a gyerekek elmentek, a szülők nyugdíjasok. Húsz-huszonöt év sokat rombol... Glász János ugyanaz a jókedvű ember marcdt. Pedig nehezen veszi a levegőt beszéd közben, s nehezen hiszem: száz százalékos szilikózissal tervezi a jövőt. A falon fényképek: mosolygó unokák. Felesége kávét főz, s hirtelenjében mindent kivesz a kredencből, amivel vendéget kínálhat. Janika, a fiuk, 8 évig osztálytársam volt. — Mikor az általánost befejezte — mondja Glász János —, a gépipariba szeretett volna menni. Itt ült kint az udvaron, akkor kérdeztem tőle: hova mennél dolgozni fiú? Erre azt feleli, hogy nem akar, még tanulni akar. .. De nem a gépipariba ment. Az igazgató nem javasolta. Glász János azt mondta akkor a fiának: Tanulhatsz! De ha már belevágsz, nehogy félúton megállj! — Mikor Janika gimnazista volt, ha lehetett négy vasárnapot dolgozni, én négyet dolgoztam . . . Az ablak párkányán a gyógyszerek. Diaphyllin meg a többi... Érettségi után a fiú a jogra ment, az apát leszázalékolták. Glász néni odateszi az asztalra a kávét. — Büszkék vagyunk a fiunkra, büszkék, hogy nem vallottunk szégyent vele. Végigcsinálta. Dr. Glász János, a fiú, ma Tamásiban tanácstitkár. Éppen a héten jártak idehaza, hozták az unokát is. Autót vettek: Tamási közelebb lett. Kérdem, mikor jön legközelebb. Majd jön. Ha ideje, munkája engedi. © Sok örömteli, jó példa akad. Akikkel beszélgettem, akik „nevüket" adták a riporthoz, ehhez az oldalhoz tartoznak. Glász Jánosné, a rokkantnyugdíjas bányász felesége fogalmazta meg talán a legszebben o mondatot: „Tudja, valamikor az én szüleim ezt el sem képzelhették volna. A fiam jófejű gyerek volt mindig; mindig tudja mit, miért tesz. Kimondhatatlanul boldog voltam, amikor a diplomát átvehette, ö elfelejtheti azt a pillanatot, én nem, soha." A hazai felsőfokú oktatási intézményekben 1976-ban 25 996 diplomát osztottak ki. E diplomások jórésze már másnap egy újabb „egyetemet” kezdett. Kozma Ferenc Fotó: Jávori Béla A kétszázötvenedik Toliseprű után Kedves Barátom! Köszönöm kedves, üdvözlő soraidat, jókívánataidat, amelyekkel megtiszteltél annak örömére, hogy az Édes anyanyelvűnk épségben elérkezett fennállásának huszonötödik évéhez. Biztatóbb fogalmazásban: az első negyedszázad végéhez - ahogy az én megyém lapja írta köszöntő — és a második negyedszázadra buzdító — cikkében. A köszöntést s a jókívánságokat illik, s a mi esetünkben lehet is viszonozni, hiszen igazán nem sok év választja el a Toll- seprű-1 az évfordulótól: szűk másfél év múlva két évtizedet tudhat maga mögött. De — ahogy nézem — találok ennél alkalmasabb ürügyet is a köszöntésre: amikor minket huszonötöltek, a Toliseprű éppen abban az időben érte el és haladta túl a kétszázötvenedik megjelenést! Szívből gratulálok, s a további — hosszú évekig tartó — söprögetéshez erőt, egészséget, bátorságot és jó kedvet kívánok! Ha jól emlékszem, már indulásakor is örömmel köszöntöttem kezdeményezésedet; 1959 őszén, amikor Pécsett (vagy Pécsen?) voltunk, országos nyelvművelő konferencián. Néhány hónappal előbb indult a rovat, s a tanácskozások idején már vagy kéttucat cikk megjelent. Friss, ötletes írások voltak, hosszú életet ígértek a „csecsemőnek". Igen ötletesnek, találónak tartottam a rovatcímet is. (Nagyon nehéz ma már új nyelvművelő könyvnek, rovatnak, sorozatnak megfelelő, jó címet adni I) A toliseprű finomabb eszköz, mint — mondjuk - az ágseprű, mert hát esetenként finomabb „tárgyak” söprö- getésére, tisztogatására, portalanítására való. De azért csak seprű! S aztán — ami még fontosabb — többféleképpen is lehet értelmezni ezt a szót. (A jó címadásnak ez szinte a legfontosabb követelménye!) A toll- seprű nemcsak toliból való seprű (lásd: tolipárna), hanem a tolinak, más tollának a sepregetője is, olyan eszköz, amely toliseprő (= tollat seprő) munkát végez (lásd: tollfosztó); de olyan is, amely tollal, (írótollal!) végzi a tisztogatást (lásd: toliharc). Lehet persze, hogy Te már mindezt megírtad valamelyik tollsepregetésben; nem jutott kezembe mindegyik. No persze nemcsak a sorozatcím érdemel dicséretet: példás a Toliseprű több más szempontból is. A nyelvi valóság tükrözéseként: változatos, sokszínű a sorozat „tematikája": a szükséghez képest váltogatják egymást helyi és országos nyelvi problémák: a helyesírás, a kiejtés, a fogalmazás kérdései, az irodalom nyelve, a szaknyelvek és az argó; a hivatali nyelv, az idegen szavak gondjai stb., stb.. Ha valamit tanácsolni lehetne: országos (és három évtizedes) tapasztalataim alapján úgy gondolom, valamivel többet kellene, lehetne foglalkozni a még mindig frissen élő (sa nyelvművelő munkát bénító) nyelvhelyességi babonákkal. Tele van velük az ország: soha nem létezett vagy már rég elavult szabályokkal riogatják egymást az emberek — a nyelv valódi megismerése helyett. Lehet persze, hogy a Dunántúli Napló olvasóközönsége nem szenved ebben a betegségben(?). Néhány pécsi levelem mindenesetre azt mutatja, hogy ott sincs minden a legnagyobb rendben. Egyszer például valaki Pécsről azt kifogásolta, hogy az Édes anyanyelvűnkben én egy megírandó könyvről beszéltem, pedig ez már „nyelvi lomtárba helyezett” kifejezés. Hadd idézzem akkori válaszom néhány sorát: „Az említett előadásban valóban elhangzott ez a jelzős szerkezet: a megírandó könyv. Olyan könyv, amelyet ezután kell megírni. Most már csak az a kérdés, hogy valóban kerülendő-e, üldözendő-e az ilyen -andó, -en- dő. Mi a teendő, mi a követendő szabály a jövendőre nézve? Először persze tisztázandó volna, ki és mikor helyezte lomtárba ezeket a nyelvi formákat. Meggondolandó ugyanis, hogy nemcsak én szegtem meg e szigorú törvényt, hanem velem együtt mások is vétkeztek és vétkeznek ellene. Sőt, aligha tévedek, ha azt _állí- tom, hogy levélírónk is állandóan vét saját szabálya ellen. És valószínűleg az ő matematikatanára is gátlás nélkül mondott ilyeneket: kisebbítendő, kivonandó, szor- zandó, osztandó, levonandó stb. Meg talán a tisztelendő úrtól is hallott illendőéi maradandó tanításokat a múlandó világról, szánandó halandókról, esendő, veszendő lelkekről, esetleg arra is emlékszik, hogy a templomban kihirdették a házasulandókat. És hát akik forgandó szerencséről, romlandó vagy kelendő áruról beszélnek, azokat megvetendőnek tartja. vagy hajlandó elnézni esendő voltukat?” Megismétlem: érdemes volna, szükséges volna az ilyen téveszmék ellen szervezettebben, rendszeresebben harcolni. Egyrészt azzal, hogy az ilyen eseteket sorba vesszük, bebizonyítjuk nyelvünk történetéből, klasz- szikus és mai íróink nyelv- használatából, hogy mennyire nem állják meg a helyüket bizonyos „szabályok". De ami még fontosabb: nyelvünk életének, történetének megfelelő módon, a helyhez illő stílusban való rendszeres tárgyalásával, a nyelv életének, változásainak bemutatásával tudnánk elérni az anyanyelvi műveltség igazi emelését: olyan nyelvérzék, nyelvi tudat kialakítását, amely biztos alapot nyújthat a nyelv, a nyelv- használat kérdéseiben való eligazodásban. Volna még egy két gondolatom, javaslatom, de már úgyis hosszúra sikerült ez az üdvözlésre, köszöntésre szánt levél. Szeretettel köszönt, s hatvanötödik életéved elérése „okán” is minden jót kíván: Lőrincié Lajos
