Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-03 / 332. szám
© Dunámul i napló 1977. december 3., szombat Szombati beszélgetés Pálinkás György A korong alakú és barna számlapos órát ujjnyi vastag kötéldarab fogja körül, gondolom a tengerjáró hajók kapitányi kajüttjé- nek falán található ilyesmi és ez emlékeztet is engem a tengerre, ahol ugyan nem nagyon jártam, de ez nem számít, mert Pálinkás Gyuri sem kapitány, hanem újságíró, azt megelőzően meg esztergályoskodott a Sopianában, annak előtte pedig élte a mecsekaljai srácok külvárosi hétköznapjait, fociztak a füves grundon, vagy egymást csapdosták a földhöz, esetleg bemerészkedtek a Ró- kusdomb környékére, ahol a helybéli fiúkkal pofozkodtak össze, többnyire vélt sérelmekből kifolyólag. — Jól jár ez a szerkezet? — Nem. Három óra alatt siet egyet és csak akkor húzzuk föl, ha unalmas vendégünk érkezik és siettetjük a búcsúzkodást . . . Kíváncsi vagyok, Pálinkásék fölhúzták-e az órát — számítva látogatásomra —, de aztán mégsem kérdezem meg, különben is Lujza asszony behozza a kávét és később húst is sütött, amit mindjárt el is égetett a serpenyőben, pedig megesküdött, hogy a natúrszeletet soha életében nem tudta rendesen elkészíteni. A lakás itt van a Jókai utca végén egy bérház második emeletén, mondjuk hogy kétszobás, hivatalosan persze, mert azonos méretű két szobát új bérházakban soha nem láttam, egyik mindig kisebb a másiknál, így akár másfelesnek is tarthatom. — Furcsán hangzik, ha leírom, nyugdíjas újságíró vagy, még akkor is, ha te vagy nálunk az első, aki reális körülmények folytán érted el ezt a pillanatot... — ... Igen, mert az újságíró akkor is írhat, dolgozhat, ha éppen nyugdíjazták. Nem kell ehhez semmi más, csak papír és írószerszám s ez otthon mindig akad. Persze egy mozdonyvezető már nehezebb helyzetbe kerülne . . . — Milyen utat jártál be? — Ami az újságírást illeti, arra ráment huszonhat évem. Jó negyedszázad. Előtte sok mindenbe belevágtam, mint akkoriban többi hasonló korú társam. Cséplőgép mellett is dolgoztam. A Sopianában tanultam ki az esztergályos szakmát és ezt folytattam a komlói villanytelepen. Napi dátumra nem tudnám megmondani — a munkakönyvemet kellene megnézni — szóval ötvenegyben behoztak a laphoz és rövid idő alatt felelős szerkesztőnek kineveztek. Amikor a Pécsi Rádió beindult, odakerültem, majd az ötvenes évek végén vissza a Dunántúli Naplóhoz. — így mondtad, hogy „hoztak" a laphoz, tehát te sem jelentkeztél, hanem hoztak .. . — Akkor még úgy volt. Igaz, előtte írogattam a lapnak, komlói, de inkább munkahelyi tapasztalatokról, történtekről és hát úgy látszik, ennek alapján kerültem a szerkesztőségbe. — Tudnál még esztergálni? — Nem mernék versenyre kiállni'. A „drehus" szakma is sokat fejlődött, én attól lemaradtam. Csak egyet nem felejt el az ember: azt, hogy honnét jött. Azóta is szívesen megfordulok ipari üzemekben és egyáltalán nem valamiféle „könnyfakasztó" nosztalgia miatt, hanem mert egyszerűen szeretem a gyárkapun belüli világot. Manapság is — amikor rendszeresen összefutok régi melós- haverommal, Újvári Jóskával — legszívesebben elhülyéskednénk, mint inaskorunkban. Ismered te is, tudod milyen nagyszájú, mégis valami megfoghatatlan nyugalom árad belőle. — Szereted te az újságírást? — Persze, annak ellenére, hogy az ember tudja: maradandót ritkán sikerül alkotnia az újságírónak. Vissza lehet lapozni az archivált példányokat, beleolvas egy-egy sikerültebb riportba, tárcába és mindjárt kiderül, hogy poros. A stílus is elavulttá válhat, a tartalomról nem is beszélve, bár ez utóbbi éppen az újságszerűséget jelzi az adott időszakban: azért volt jó, mert friss volt — ... akkor. A közéletben mindig új és új gondok-örömök váltják egymást, s ezt a folyamatot az újságírónak figyelemmel kell kísérnie, sőt beavatkoznia sajátos eszközeivel. — Tehát közvetve ugyan, de valami maradandóan mégiscsak ott hagyhatja kézjegyét.. . — Igen. Lehet. ♦ Kiengedjük a füstöt a járdára, a fák tetejéről pedig bekúszik az esős, tiszta levegő, szótlanul figyelem kollégámat, zömök, erős férfi (hajával nem nagyon dicsekedhet) szóval nincs rajta egy felesleges kiló sem, ennyit tesz a sport, amit Pálinkás Gyuri űzött valamikor, mesélte egyszer, nyert több birkózóbajnokságot is, de ezt nem hittük el, mert csak bolondoztunk és egymást húztuk. — ... Annak örülök — folytatja —, hogy egy új generáció felnőtt mellettünk a lapnál. — Tapasztalataiddal egyengetted az útjukat — szólok közbe. — A stílus, valamilyen mértékben az egyéniséget is tükrözi. Ez kialakul előbb-utóbb a fiataloknál, csak attól függ, hogyan realizálják. Ha az én véleményemet meghallgatták, soha nem mondtam mást, mint azt, hogy bármit leírtok, abból érezni lehessen az emberi melegséget, pártosságot, elkötelezettséget. — Pályakezdő korodban kik álltak körülötted? — Gál Pali például, aki most a Népszabadságnál dolgozik, aztán Koppányi Gyuri, aki ma a rádió egyik dramaturgja, nagyon szerettem Szántó Tibort, aki sajnos már nincs közöttünk, de hát itt vannak még a lapnál azok a barátaim, akikkel együtt kezdtük az újságírást, Ragon- csa János, Kászon József, később lépett be Báling József, Bocz József vagy például He- tényi Marika, akivel a levelezési rovatban dolgoztam. Folytathatnám, de akkor fel kellene sorolni az egész jelenlegi „együttest", csak hogy ez már egy harmadik generáció. — A levelezési rovatot vezetted legutóbb. Mit jelentett neked ez a munkaterület? — Hallatlanul nagy élettapasztalatot. A naponta érkező ievelekből számtalan gond, baj, öröm, óhaj zúdult a rovatra és azt nyugodtan mondhatom, hogy ha csak egy hajszálnyi lehetőség nyílt, már segítettünk. Gyermekrajztól kezdve a dilettáns versekig mindent kaptunk, de persze a levelek zöme azért mégis közéletünk problémáira hívta fel a figyelmet. Néha úgy elmosolyogtam magam, amikor így kezdték a levelet, hogy: ,,Kedves Gyuri bácsi". Mégiscsak a bizalom jele, nem? Érdekes, hogy huszonvalahány éves koromban is „bácsiztak" az üzemben, ha valamit el kellett intézni. Mit nevetsz? — Azt, hogy azért nem mindig örültél annak, ha „öregítettek". Húsz éve is van már, hogy egyszer Komlón valami üzemi ünnepségen voltunk, táncoltunk és az Erb Jancsi mögéd állt, hogy lekérje a lányt és ezt mondta: „Szabad, fater?!" Úgy emlékszem, akkor nem mosolyogtál . . . Először rám, aztán a tengeri órára néz a falra: — Igaz volt ez? — Na jó, beszéljünk másról. Van neked Alig-várom-dűlőben egy kis telked. Egyszer jártam ott veled, nem terem ott semmi. Egy furán görbült fa áll a közepén, azt bizonygattad, hogy az oldalt kikönyöklő vastag ágon szeretsz üldögélni és akkor nem gondolsz semmire. Ahogy most elképzelem, amint vén fejjel ülsz a fán és lógatod a lábodat... — Az egy nagyon jó telek. Már be is van kerítve ... — Tudom, de akkor még kerítésnek nyoma sem volt, csupán a kapu állt és bőrig áztunk, mig a kulcsot elővetted, pedig igazán beléphettünk volna ... — Tényleg nem volt kerítés? Mindegy, nagyon szép fekvésű kertecske, eldolgozgatok benne. — Értesz hozzá? — Eleinte nem nagyon. Egyszer tavaszon fölástam egy darabot, a szomszéd gráner kérdezi, Gyuri, jó-e a föld? Mondom neki nem kóstoltam, szóval ennyire nem értettem hozzá. De azért most már alakulgat, fűmagot is szórtunk szét és szeretnék még vetni bele .. . Kertészkedünk, hogy ez, meg az kell bele, meg hogy „savanyú" ott a talaj az erdő alján, de majd ilyen-olyan talajjavító tápokkal . .. Megkockáztatunk néhány szakkifejezést is, ami a mi szánkból sem kelt kisebb meglepetést, akár a tehénen a gatya, mivel nem értünk hozzá. Közben az idő jól elszaladt, riadtan nézek a tengerjáró faliórára, esti tíz órát mutat, kikísér, szalodok le a 30-as buszhoz, most jött be egy vonat, kiderül, fél nyolc lesz tíz perc múlva .. . Rab Ferenc Fotó: Erb János Kell-e falun iskolatej? Az iskolák nem csatlakoztak a MECSEKTEJ felhívásához A kacsótai MECSEKTEJ üzem februárban egy rendkívül előnyös ajánlatot tett a pécsi járás iskoláinak: vállalták, hogy az iskolába szállítják a tejtermékeket, még a nagyszünetig. Két, két és fél deciliteres tej, illetve kakaó között lehetett választani. Az el nem fogyasztott termékeket az üzem másnap visszavitte volna. A tárolás gondjain szándékoztak segíteni hűtőszekrények, hűtőpultok kölcsönzésével. Az akció nem valósult meg, azonban ez nem a kacsótai MECSEKTEJ-üzemen múlt. — Hivatkozhatnánk arra, hogy a falusi gyerekek amúgy is rengeteg tejet ihatnak, de nem mindenütt jellemző a háztáji tehéntartás: Bükkös- dön például összesen kettő található, Királyegyházán és a környező falvakban is alig- alig van tehén. Nem megalapozatlan az újpetrei vöröskeresztes nevelők következtetése: „Hamarabb jutnak a gyerekek alkoholhoz, mint tejhez". Meglátogattunk néhány, a pécsi járásban levő iskolát, tudakolva, miért nem csatlakoztak a tejüzem felhívásához. Bükkösdön személyi változásokra hivatkoztak, az eltávozott vezetők nem tájékoztatták iskolájukat, az újak nem tudtak az egészről. A bük- kösdi általános iskolában háromszáz kisdiákot tanítanak. Mindenki magát látja el tízóraival, persze rendszertelenül. A mostani úttörőcsapatvezetőtől ígéretet kaptunk, hogy megszervezik az iskolában a tej, kakaó árusítását. A királyegyházi iskola tanulóinak fele napközis, ők az óvoda kicsinyeivel együtt rendszeresen étkeznek, de a többieknek nem szervezték meg. Görcsönyben nagy lelkesedéssel láttak az akció megvalósításához. Egy kis szertárból büfét alakítottak ki, polcokat szereltek fel és az eladói szakmához vonzódó nyolcadikosok vállalták az árusítást. Azonban a KÖJÁL alkalmatlannak minősítette a helyiséget, melyből jobb híján irattár lett. Végeredményben sehol sem sikerült megszervezni a rendszeres árusítást. Egyelőre tehát a pécsi járás iskoláiban sem jutnak a gyerekek tejes tízóraihoz. Ká r. A kacsótai MECSEKTEJ- üzem továbbra is tartja a februári ajánlatát. Gáldonyi Magdolna A siketnéma gyerekek oktatása a kaposvári intézetben — Mondd utánam: baba, baba „Mondd utánam: ba... ba...V Legtöbbjük életvidám felnőtt lesz I ocean ° kaposvári utLaa^all cazaj is elviselhetetlen. Jóleső érzés a csendes épületbe lépni. Csakhogy itt meg túl nagy a csend! A Kaposvári Siketek Általános Iskolájának és Nevelőotthonának igazgatója Galambos Sándor. Meghívóleveléből értesültem, hogy nyolcvan éves jubileumát ünnepli az intézet. — Aligha lenne érdemes csupán a jubileumot ünnepelni, sokkal inkább az elért eredményeket. Afféle menhely- nek vagy magániskolának indult ez az intézet még a múlt század nyolcvanas éveiben, amit rövid idő után betiltottak. Jóllehet már Comenius is felhívta a figyelmet a fogyatékosok nevelésére. Több művében leírta: a fogyatékosok nem eleve esettjei a társadalomnak, csupán speciális nevelésben kell részesíteni őket. A siketnémák oktatása egyébként hivatalosan, Vác után másodikként, 1897-ben itt indult meg kilenc fővel. Beszélgetésünk rövid szüneteiben felülről jövő tompa zajra leszek figyelmes. — Osztályterem van fölöttünk, a gyerekek nem hallják a maguk okozta zajt, nem is zavar senkit. ♦ Schwarcz Istvánná igazgató- helyettes kalauzol a legkis- sebbekhez. Az óvoda bejáratánál megragadóan szép szobor áll: egy tanítónő gyengéd mozdulattal fordítja maga felé a gyermek fejét, és szinte hallani, amint tagoltan kiejti a hangokat.. . A nagycsoportosok termébe megyünk. Valamennyi gyerek fején hallgatókészülék; hangos utasítások és feliratos táblácskák közlik teendőiket. Igen, nem félreértés: a nagy- csoportosok már felismerik a szavak írott alakját és azok jelentését. Amíg tart a foglalkozás, az igazgatóhelyettesnő igen komoly gondokról beszél: — Rendszerint nagyon későn hozzák a szülők a gyerekeket az intézetbe. Sok esetben szégyenük, és még saját maguknak sem merik bevallani gyermekeik fogyatékosságát, pedig erről az állapotról nem tehet senki, hiszen lehet veleszületett, de betegség is okozhatja: agyhártyagyulladás, skarlát, de többek között még az influenza is. Jobb lenne, ha a felismerés után azonnal hozzánk küldenék a hallássérülteket és a némákat, mert ez elsősorban az intézetünkre tartozik. Már két, két és féléves korukban kaphatnak hallókészüléket a gyerekek és tanácsaink, útmutatásunk alapján otthon is megkezdődhetne a foglalkozás. Véget ért a foglalkozás, a kicsik vidáman futnak szét, és gyors mozdulatokkal magyaráznak egymásnak. A csopoiV vezető Borsos Istvánnéval beszélgetünk: — Mindenek előtt ezt a kézzel való mutogatást kellene megakadályozni, mert később leszoktatja a beszédről a használóját. Egyébként a nagycsoportból a hagyományos formától eltérően nem az iskolába kerülnek a gyerekek, hanem egy kétéves előkészítőbe. Ez indokolt is, hiszen fogalmi és beszédtechnikai ismereteik még jócskán elmaradnak a kívánatostól. Az elért eredményt azonban nem szabad lekicsinyelni, mert legtöbbjük már sok hangot felismer és vissza is mondja. Csak ez alapján képzelhető el az írás és az olvasás későbbi elsajátítása. A Siketek Általános Iskolájában tizenhatéves korukra végeznek a tanulók. Ki számolja a perceket és órákat, amelyek a tanár mérhetetlen türelmével, magyarázatával telnek, a néha kilátástalannak látszó küzdelmet, hogy az eredmény évekkel később egy jól kiejtett hang formájában jelentkezzen. Király Károly a nyolcadik osztályban tanít, itt mutatkozik meg minden fáradozás értelme. — Mire végeznek a gyerekek, ugyanazzal az ismeret- anyaggal kell rendelkezniök, mint a másik iskolákban és ugyanúgy pályát választanak. Legtöbbjük szakmunkásképző intézetekben tanul tovább, de a középiskolák is nyitottak számukra, főiskolákra és egyetemekre azonban nem jutnak el. Ebben azonban nem értelmi képességeik gátolják, sokkal inkább valami rossz társadalmi beidegződés. Nekem, a vendégnek ekkor jött a legnagyobb meglepetés. Egy tizenhat éves fiatalember mutatkozott be a tanulók közül: — Orsós Jánosnak hívnak, most végzem a nyolcadik osztályt — úgy beszél, hogy a kiejtése alig különbözik a miénktől. — Karosszérialakatos leszek, Pécsre megyek vissza, ott lakom a Kertvárosban. Amikor az igazgatónál búcsúzkodunk és a látottakról beszélgetünk, tudom, hogy a legtöbb gyerek nem jut el Orsós János beszédszintjére. Rögtön kérdezem is, hogy miként találják meg helyüket kint az életben? — Kitűnően. Legtöbbjük életvidám felnőtt lesz, komoly szakmával, legalább is az eddig végzett csaknem ezerötszáz tanuló ezt bizonyította. Az iskolának több mint ötven üzemmel van kapcsolata, s ezek az iskola után is szívesen fogadják gyerekeinket. Nagyon jó lenne, ha mindenki megértené, hogy ezek a fiatalok nem sajnálatra szorulnak hanem segítségre, mert csakis a közös munka vezet eredményre. Füzes János
