Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-05 / 305. szám

1977. november 5., szombat Dunántúlt napló 3 Orosz és szovjet művek • • Ünnepi hangverseny Filmjegyzet A remekművöknek nincs egy­értelmű, tiszta és világos képle­tük. önálló életet élnek, össze- téveszthetetlenek, ugyanakkor lényegüket tekintve azonosak egymással. A velük való talál­kozás katartikus élménye mara­dandó nyomokat hagy a befo­gadóban. A remekművek gaz­dagabbá teszik az életet, az egyént az emberi nem legma­gasabb rendű értékeinek köze­lébe emelve az emberi létezés, az emberi nemhez való tartozás nagyszerű érzésének átélésével ajándékozzák meg. A definiál­hatóság nehézségei azonban egyáltalán nem jelentik azt, hogy ne volna a remekmű felis­merhető, megismerhető. Sőt, vannak remekművek, amelyek azon nyomban, az első találko­záskor minősítik magukat. Ilyen a Fehér hajó című színes, szov­jet film, amelyet Csingiz Ajtma- tov kisregénye alapján Bolot- bek Samsijev rendező örökített meg a filmszalagon — Ma- kaszbek Muszajev kamerájával. A Fehér hajó tágabb érte­lemben sok más hasonló témá­jú filmmel rokonítható. Hazai filmgyártásunkból ilyen például A magyar könyvkiadás a NOSZF 60. évfordulója al­kalmából 35 politikai, szép- irodalmi, képzőművészeti ki­adványt jelentetett meg, így kapcsolódva az ünnephez. A Magvetőnél látott napvi­lágot Lukács György Lenin-ta- nulmánya, Majakovszkij Rosz- ta kötete és a 77 vers Lenin­ről című világirodalmi antoló­gia. Az összeállítást alkalom szülte és a korábbi Lenin vers- antológiáknál tágabb körű válogatást nyújt. Az ungvári Kárpáti Kiadó a Kossuth Ki­adóval közös gondozásban jelentette meg a Lenin-élet- rajzot. Ugyancsak a Kossuth Könyvkiadó adta ki Lenin Ok­tóberi Forradalomról szóló gyűjteményét, valamint Lenin összes műveinek 50. és 51. kö­tetét. Fehér hajó az Árvácska, és ilyen a Sarka- d/'-novellából készült Dúvad. A gyermek, a környezet kiszolgál­tatottsága az emberi mivoltá­ból kivetkőzött fenegyereknek itt mégis alapvetően más meg­világításba kerül. Pedagógusok gyakorta vitáznak még ma is a makarenkói pofonról, annál ke­vesebb szó esik viszont egy má­sik makarenkói példázatról, a fehér abrosz és a szép, tiszta ruha példázatáról. Arról, hogy a gyermeket a tiszta teríték és a tiszta ruházat — annak rend­szeres cseréjével, megóvásával, és természetesen sok egyébbel együtt — önbecsülésre neveli, önmaga és környezete, önmaga és embertársai megbecsülésére. Ahhoz, hogy egy generáció el­érhesse az önbecsülésnek a szo­cializmusban kívánatos fokát, óriási befektetésre van szükség. Természetesen nem mindenek­előtt anyagira. Az emberi érté­kek előhívását csak emberi ér­tékek befektetésével érhetjük el. Ajtmatov gondolatvilágából egyértelműen kiderül, hogy ilyen értelmű történelmi távlatú, tör­A Gondolat Kiadó ünnepi kiadványai közül megemlítjük a Lenin nemzedéke című an­tológiát, a Lunacsanszkijról írt monográfiát és a Szovjetunió földrajzót. A Világirodalom gyöngyszemei sorozatban szov­jet versantológiát jelentetett meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Végtelenség szom- ja címmel. Ugyancsak innen került ki a Leninért elnevezé­sű versösszeállítás. Kádár Já­nos Internacionalizmus —szo­lidaritás — szocialista hazafi- ság című gyűjteményes köte­tét is az évfordulóra adták ki csakúgy, mint az Életrajz so­rozatban az így élt Lenin cí­mű könyvet, melyet az általá­nos iskolások részére állítottak össze. ténelmi arányokban kibontako­zó értékteremtésre, „értékbefek­tetésre” a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom előtti kor­szakok nem nyújtottak lehetősé­get az emberiségnek. A lehető­ség az új társadalmi renddel egyidőben teremtődött meg. Az új társadalmi rend felépítménye azonban még nem mentes ma­radéktalanul a régebbi korok tudati elemeitől. Ezek az elemek föl is erősödhetnek, és megiz­mosodva, áldozatokat szedve fi­gyelmeztetnek arra, hogy a tár­sadalomban végbement alapve­tő változások nem járnak együtt dátumszerűen a társadalom tagjainak megváltozásával is. A forradalomnak, mint szükség- szerű első lépésnek a fejekben kell folytatódnia, annak az em­lített befektetésnek az irányá­ban, amely az emberségben gazdagabb, az emberi nem ezerarcú lehetőségeit sohanem- volt távlataiban önmagában ki­bontakoztató generációk meg­születéséhez, fölnevelkedéséhez vezet. Aitmatov tüzes izzású jel- képrendszere, nagyvonalú meg­közelítésben értelmezett alap- gondolatai erre figyelmeztet­nek. Azt tudatosítják bennünk, hogy a szocializmus keretei kö­zött az egyes ember károsodá­sát az emberi nem, az egyete­mes emberi értékrend károsodá­sának kell tekinteni, végleg ki­űzve a társadalomból, az em­berek tudatából a kizsákmányo­ló rendszerek emberre is érvé­nyesített „kicsire nem adunk” gondolkodásmódját. A filmben szereplő kisfiú meg­rendítő története mindenek­előtt ezeken a pontokon tor­kollik az általános érvényű igaz­ságok ősi tengereibe, amelye­ken ott úszik valamennyiönk el­érhetetlennek látszó fehér ha­jója. A kisfiúnak elérhetetlen hajó azonban egyre közelebb kerül a parthoz, és amihez egy gyermek vágya kevésnek bizo­nyult, az a jóakaratú emberek sokaságában, a társadalom egészében megvalósítható. Ah­hoz az időponthoz, amikor vég­leg partközeibe hozhatjuk, ki­köthetjük ezt a hajót, karnyúj­tásnyi közelségbe kerültünk. — Bebesi Károly — Bérleti hangversenyei sorá­ban az Országos Filharmónia ünnepi koncerttel emlékezett meg a Nagy Októberi Szoci­alista Forradalom 60. évfor­dulójáról. Az alkalomra nem csupán a Csajkovszkij és Sosz- takovics egy-egy művéből álló műsor, valamint a hangver­seny ajánlása emlékeztetett; igazi ünneppé Onczay Csaba, Kóródi András és a Pécsi Filharmonikus Zenekar magas színvonalú előadása tette. Sok vihart megélt zeneka­runk mintha újjászületett vol­na. Egyöntetűen, tisztán, szép hangon szólt, az igényes mű­veket kidolgozotton, pontosan adta elő. Hibátlan kürtszó­lókban és kiegyensúlyozott, telt vonóshangzásban gyö­nyörködhettünk. Pedig Sosztakovics Gordon­kaversenye a szólista és a zenekar számára egyaránt ne­héz, és nem is túl hálás fel­adat. Onczay Csaba hatalma­san zengő, gyönyörű gordon- kahangjót, biztos technikai tu­dását, érzékeny muzikalitását állította a nagy feladat szol­gálatába. Játékát a lírai ka­rakterű középső tételben érez­tem különösen ihletettnek. A fináléhoz átvezető kadencia nagyszerű megoldása nem­csak ragyogó technikájáról, de egyéniségének légkörteremtő erejéről is tanúskodott. Sajná­Több mint 200 festmény, plakát, grafika, szobor, gobe­lin, újonnan készült, valamint a felszabadulás utáni időszak­ban született alkotások sora­koznak a műcsarnok három kiállító termében a pénteken megnyitott ünnepi képzőművé­szeti kiállításon. Valamennyi a nagy októbernek állít emléket. A kulturális minisztérium a Ma­gyar-Szovjet Baráti Társaság, a Magyar Képző- és Iparmű­vészek Szövetsége, a fővárosi tanács és a kiállítási intézmé­nyek által rendezett tárlat a magyar művésztársadalom tisztelgő megemlékezése októ­ber ünnepén. Erről szólt Kornidesz Mihály, az MSZMP Központi Bizottsá­gának osztályvezetője a meg­nyitó ünnepségen, mikor ki­emelte: a vörös október szel­lemét vállaló művészek élmény­világa és munkássága, az al­kotásokban testet öltő elköte­lezettség is maradandóan do­kumentálja. hogy az első győz­tes szocialista forradalom tör­ténelmi öröksége elszakíthatat- lanul fonta és fonja össze a Szovjetunió és a többi szocia­lista ország, az egész világ dolgozó millióinak a sorsát. E világtörténelmi jelentőségű esemény máig ható elevensé­gét, ihlető erejét hitelesen bizo­nyítják a Műcsarnokban bemu­tatott alkotások, amelyekkel a művészek személyesen vallanak latos, hogy a Gordonkaver­seny ilyen remek előadásban is csak mérsékelt tetszésnyil­vánításra késztette a pécsi kö­zönséget. Csajkovszkij IV. szimfóniája viszont, mint 1878-as bemuta­tója óta mindig és minden­hol a világon, ezúttal is si­kerdarabnak bizonyult. Kóró­di András nem engedett a mű, különösen az első két té­tel érzelgősségre csábító le­hetőségeinek. A zenei forma arányos felépítésére, a hang­zó anyag maradéktalan meg­valósítására törekedett. Mes­terien indította, zárta, kap­csolta egymáshoz a formai egységeket. Vezénylése nem volt látványos, csak annyit jel­zett, amennyire a zenekarnak feltétlenül szüksége volt. Bel­ső lobogásának se adott lát­ható kifejezést. A pontosan megszólaltatott zenei hangok mégis, saját törvényük szerint megteltek feszültséggel, gaz­dag érzelmi tartalommal. Ez a fegyelmezettség, belső rend tette széppé a vonóspizzicató- ra épített harmadik tételt, és a diadalmas, népi ihletésű fi­nálét is. Magas színvonalú, valóban ünnepi hangversenyt hallot­tunk. Hasonlóra, reméljük, nem kell egy újabb évfordulóig várni. Dobos L. e történelmi sorsfordulóról, a nagy október örökségéről. Al­kotásaik, munkásságuk azt ta­núsítja, hogy az igazi művé­szek valóságfeltáró, embert for­máló esztétikai hatásukkal ki­fejezői, tudatosítói és ösztön­zői a történelmi-társadalmi fej­lődésnek. Az ünnep rangjához méltó tárlat egyúttal szakmai bemutatkozás is, amely a mű­vészek társadalmi érzékenysé­gén, a világ dolgai felé irá­nyuló figyelmén túl jól doku­mentálja mesterségbeli felké­szültségüket is. 1917 októberének sorsfordító eseményeit, valamint hat évti­zed alatt kibontakozott, társa­dalmi és embert formáló ha­tását tükrözik a bemutatott al­kotások, amelyek között ott vannak a Kulturális Miniszté­rium, az MSZBT és a fővárosi tanács által meghirdetett pá­lyázat legsikerültebb munkái. Jó néhány olyan alkotás is sze­repel a bemutatón, amelyeket az alkotók a Kulturális Minisz­térium megbízásából készítet­tek október ünnepére. A pályázati díjakat és a minisztérium megbízására ké­szült legjobb művekért oda­ítélt kilenc nívó-jutalmat a megnyitó ünnepségen Pozsgay Imre kulturális miniszter adta át. Könyvek a NOSZF 60. évfordulója alkalmából Képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban Labancz Borbála előadóestje „Honnan jöttem én...” Sokfajta élménnyel gazda­gon tértek haza mindazok, akik látták Labancz Borbála előadói estjét a Spotszínház- ban. (Doktor Sándor Művelő­dési Központ.) Meghitt házi­ünnepségként indult az est, hiszen a bemutatón megjelen­tek a színház vezetői, a szí­nészkollégák. Labancz Borbá­la lllyés-estjével ugyanis min­den protokolláris nyitóbeszéd nélkül a Spotszínház előlépett a Pécsi Nemzeti Színház stú­diójává. A különféle amatőr és hivatásos előadók mellett ezután pódiumot kapnak itt a pécsi színház művészeinek egyre gyarapodó estjei is. Újabb színfolttal gazdagodik így a város színházi élete, új, sajátságos színpadot kapnak mindazok a színészek, akik túl a Pécsett bemutatott darabok kínálta szereplehetőségeken, a ritkán adódó film- vagy tévé­szereplések mellett önálló est­jeiken tágítják az önkifejezés lehetőségeit. A szakmai közönség mellett számos érdeklődő töltötte meg a Spotszínházat, s ez alka­lommal szűknek bizonyult az 50 személyes nézőtér. A feke­tébe borított terem, a jó akusztika, az előadó közelsé­ge minden zavaró körülményt kizárt, s a néző maradéktala­nul élvezhette az elhangzó verseket s a zenét. Labancz Borbála nagyszerű lllyés-válogatással lépett kö­zönség elé. Produkciója méltó tiszteletadást jelentett a 75. születésnapját ünneplő Illyés Gyula költői életműve előtt, s nagyszerű nyitánya volt a stú­diószínház új programjának. Elébe vágva az esetleges fenntartásoknak, a Kevesebb több lett volna című költe­ménnyel diktált mértéktartást önmaga műsorösszeállításá­nak s a néző várakozásának egyaránt. Majd Illyés hitval­lása következett a szülőföld­ről, a honi, a pusztai gyöke­rekről, a „Nem feledhetem soha, honnan jöttem én” je­gyében. Labancz Borbála az első pillanattól kezdve megta­lálta a pódiumhoz és a ka­marateremhez illő tónust, s a költői hitvallás megrendült, magasztos hangjaitól a bő­ven áradó familiáris humorig ezernyi színt villantott fel szí­nészi eszköztárából. A pódi­umra lépő előadóművészből a versek sorjázásával egyre gaz­dagabban tárult elénk egy sokarcú, sokhangú színésznő egyénisége, árnyalatok iránti érzékenysége, humora, mér­téktartása. A családi környe­zet, a puszta ihlette versek után a nagyobb közösséghez, a nemzethez tartozás gondo­latköre következett a magyar­ság helyéről, sorsáról töpren­gő lllyés-művekkel. Aztán újra visszatért a családi motívum, de immár éteribb, filozofiku- sabb megközelítésben. Itt megtört az előadás eddig harmonikus íve az Apám ha­lálára című verssel, majd a hangulatot feloldó csípős, in­tellektuális epigrammákkal. A műsor végén egy grandiózus lllyés-vers exponálta újból a magayrság sorsproblémáit. A költői jubileumhoz, stúdió­színháznyitáshoz méltó, él- ménytadó műsort azonban mégsem ezzel, hanem egy utolsó nyájas, emberi gesz­tussal zárta Labancz Borbála, búcsúzóul még elénk villantva színészi, emberi, ünnepi és hétköznapi arcát. Az esten Barth István fuvo­laművész ihletett népdal- és Kodály-interpretációi kapcsol­ták össze az egyes versciklu­sokat Varga Márta zongora­kíséretével. Gállos Orsolya Naponta két vonat Gorkij Unalmukban cí­mű novellájából készítette Gaál István a semlege­sebb című, Naponta két vonat-ot. Gorkij keserű és lázadó sötét színei átko- morlottak a tévéjáték el- beszélőbb képein, és Ko­csis Sándor operatőr ka­merájának elidőző líráján is. A távolba elúszó sín­pár, a fölvillanó szalonko­csi sejtelmes fényei, a végtelenséget érzékeltető „orosz táj” látványa mind „alap" volt, amire a tra­gédia ráépülhetett. Nem­csak kontrasztként, hanem Arina béklyókba szorított lelkének kisugárzásaként is. Arinát, ezt a csúnyács­ka, már nem fiatal, ma­gányos és elesett nőala­kot nemcsak úgy láthat­tuk, mint áldozatot. Ö hordozza Gorkij komor vi­lágában azt a pislákoló mécsest, ami ebben az el­torzult, saját levében fő­lő környezetben az egyet­len emberi. Az unalmas állomás banális kisvilágá- ban más nem is okozhat­na igazi tragédiát, csak az a tény, hogy ebben a mindenki által megvetett és kinevetett emberben van valami méltóság, ön­érzet. Ami a többiekből teljességgel hiányzik. Egy olyan társadalom tagjai ők, ahol az alá- és fölé­rendeltség megingathatat­lan állapot, ahol az ér­dekek jelentik az egyet­len hajtóerőt a minimális cselekvésre is, ahol az unalom főfoglalkozássá dagadt. Régi ismerőseink, a hajdani orosz hivatal­nokok, az enervált orosz értelmiség, a szolgasors­ba belebutult kisemberek tűnnek fel itt egy-egy na­gyon karakteres pillanat­ra. Gaál István híven adta vissza ezt a miliőt, hozzá­téve — vagy kibontva? — egy olyan általános ta­nulságot is, ami az em- ~beri közömbösségre és kisszerű gonoszságra vo­natkozik. A színészek va­lamennyien segítőtársai voltak ebben a munká­ban. Arinát Pásztor Erzsi alakította, s ha eddig is Tudtuk róla, hogy kitűnő színésznő, most még in­kább meggyőződhettünk erről. Arina alakjában — úgy tűnt — ismét új szí­neket tett fel saját színé­szi palettájára. Pásztor Erzsi mellett még két pécsi színészt láthattunk, Huszár László az állomásfőnök jól meg­oldott szerepében joviális, szellemi nagyságnak ép­penséggel nem nevezhető, kissé esetlen figurát ala­kított, akinek elnyomoro- dott jelleme, érzéketlensé­ge, hogy ne mondjuk go­noszsága azután ebből a mackós esetlenségből an­nál durvábban törhessen elő. A meghasonlott fél­ember állomásfőnök-he- _ lyettest Kertész Péter ala­kította, hitelesen mutatva meg annak az embernek az üres gőgjét, aki úgy véli, nem képességeinek megfelelő helyen él, de aki csak képzeli, hogy eredeti, gondolkodó lény, valójában az intelligen­ciának csupán a külsősé­geiig tudott eljutni. A gyilkos komédiában az ostoba kis váltókezelővel (Fekete András, a harmo- dik pécsi színész) már egy szintre süllyedve vesz részt. Bujtor Istvánt kell még említenünk, aki kü­lönösen abban a jelenet­ben volt kitűnő, amelyben végül is együtt nevet a „falkával” öngyilkosságba menekült szeretőjén. H. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom