Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-12 / 311. szám

1977. november 12., szombat Dunántúlt napló 3 A Moszkvai Trió hangversenye Hírük megelőzte őket. Ti­zenhárom zenei verseny meg­nyerése nem lehet véletlen, bár nem ez az egyetlen mér­ce a muzsikában. De 10-én este a Liszt-terem közönsége bizonyságot szerezhetett erről a nem hétköznapi diadalútról. Alekszander Bondurjanszkij (zongora), Vlagyimir Ivanov (hegedű) és Mihail Utkin (gordonka) muzsikálása való­ban ünnep volt a hangver­senyéletben. A zongoratrió tulajdonkép­pen „veszélyes" műfaj, nehéz a három hangszer egyensúlyát megtalálni. Az elnevezés még most is a zongora uralmát hir­deti, pedig ez csak a Beetho­ven op. 97-es B-dúr trió előtt keletkezett művekre illik in­kább rá. A gordonka ezekben a triókban, a barokk-korból hozott szokásként inkább csak a basszust játszotta, átenged­ve a szólózást két társának. Beethoven is persze végigjárja ezt az utat, és az általa ,,Nagy”-triónak nevezett mű­ben jut el igazán a gordonka egyenrangú használatához. így viszont a zongora vesz át bi­zonyos funkciókat, néha egy­szerre szólista is és az alapot is adja. Alekszander Bondur­janszkij egészen kiemelkedően oldotta meg ezt a feladatot. Csodálatos egyensúlyt hoztak létre a zenei anyag megfor­málásában is, mindezt olyan mértéktartással, finomsággal, hogy szinte elrepült a majd egyórás időtartam. Különösen nagy élmény volt az Andante­tétel végtelenül egyszerű és felemelő dallama, az ebből kibomló variációk sora, hogy aztán mosolyogjunk szívből a tisztán zenei humorú Rondo pompás ötletein. Szünet után Sosztakovics e-moll trióját adta elő a Moszkvai Trió. Megrendítő a kezdés. A gordonka üveghan­gokon szólózik, alatta a hege­dű mély kísérete, az alatt még a zongora legmélyebb hang­jai körül — mindez számomra egy távoli, idealizált harmó­niát idézett fel, s nem kell erős fantázia, hogy megérez- zük az 1944-es Leningrád lég­körét. Persze Sosztakovics nem naturalista, tudja, hogy az er­kölcsi erő léte fontosabb, mint az egyszerű utánzás. Tudta, hogy nehéz időkben is az iga­zi művészetet várják a művész­től, mert saját fegyverével har­col jól mindenki. És mind­annyiunknak összeszorult a szí­ve, amikor a műfaj szabályai szerint a mókás, szarkasztikus Scherzo, a súlyos akkordokkal induló, majd bensőségesen feloldódó Largo, a változó rit­musú, keleties IV. tétel végén — csakúgy, mint a nemrég hallott Gordonkaversenyben — ismét felidéződik az első tétel. A rend, amely összetart egy kompozíciót, a rend, amely békés életet jelent. Talán nem véletlen a két mű egy műsorban. Mindkettő az emberről szói — az embe­riségnek. A Moszkvai Trió két ráadás­sal, Dvorzsák: Dumky-trió és Ravel: a-moll fr/ójának egy- egy tételével köszönte meg a nagy tapsot. Szkladányi Péter A Pécsi Központi Amatőrszínpad előadása Antigoné vagy Kreón?,,. Antigoné !,ök„íS: sóg elleni kiállás jelképe: a ki„ állásé örök emberi törvények szolgálatában akkor is, ha egyedül maradunk az elbukás, a megtorlás bizonyosságában. A Pécsi Központi Amatőr Szín­pad előadása Bagossy László rendezésében Szophoklész mű­vét merőben ellentétes megvi­lágításba helyezi. Voltaképp nem kisebbítve, csupán kevés­bé hangsúlyossá igazítva Anti­goné hőstettét, mellyel a hazá­jára támadó, testvérharcban el­esett fivérének Polüneikésznek, a királyi parancs ellenében is megadta a végtisztességet. Eb­ben a koncepcióban Kreon, a király áll a tragédia középpont­jában, aki az adott helyzetben- politikai okokból - vét az em­beriség törvényei elleni ezért el kell buknia neki is. Emberileg, mivel uralkodóként továbbra is helyén marad hazája, népe sor­sának irányításában. Az elő­adás tehát nem az eredetileg ugyancsak jelképerejű zsarnok, hanem a felelős uralkodó alak­ját próbálja építeni, aki — mi­vel kitűnő előadásról van szó — rossz döntése tragikumát hor­dozván legalább annyi (ha nem több) szánalmat képes le­het ébreszteni a maga katar­zisával önmaga iránt, ameny- nyit Antigoné iránt érezhetünk. Természetesen a Szophoklész- mű ismerete nélkül... A ren­dező imponáló dramaturgiai ér­zékkel bontja ki, illeszti egy­más mellé a koncepció med­rében ható szövegrészeket, s gondosan elhagy mindent, ami nem segíti azt. Figurákat, azaz drámai személyeket kontaminál (a Karvezető és Theireziász, a jós alakját összevonja: a kó­rustól szövegrészeket Kreón szá­jába ad), s a célnak megfele­lően változik Antigoné tettének nyomatéka is. A rendezői szabadságot és az önálló koncepció jogát az elviselhető legmesszebb hatá­rokig tisztelem. Ezúttal sem azt kérem számon, ami nincs ben­ne a darabból az előadásban. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a drámai szöveg, ha a világ, az élet, a történelem alapigazságait mondja ki, tíz­szeresen fejreállítva is ellenáll az ellentétes rendezői akarat­nak, és fontos kérdések kihúz­va, illetve hangsúlytalanul is fülünkbe harsognak. Kreón, akit sorsa csupán funkcióval vert meg, mást nem adott hozzá, így, rokonszenvessé igazítva sem vált emberibbé vagy böl­csebbé ... Sajnos katarzisa tel­jében sem tudom szánni őt. Nem tudott meggyőzni. Arról nem szólván, hogy a néző szá­mára ezen a ponton kihúzva is jelen van, jelen lehet egy kulcskérdés: A részvétkeltő kon­cepcióból egyenesen követke­zik, hogy Kreón úgy vélte, he­lyesen cselekszik Antigoné el­lenében. Mondjuk „államér­dekbőr ... (A Szophoklész-da- rabban így kiált fel: „Balsors­ra szánt szegény fejem! Hát jós vagyok? Hát láthatok a jö­vőbe én?...”) Keserves tanul­ságokat szolgáltat erről az el­múlt két és félezer év, főleg a közeli múlt történelme, akár így nézem Kreón sorsát, akár az előadás felfogásában. „Át­hallásai” messzire vezetnek, ne merüljünk bele ... Nemrég egy hivatásos színhá­zi produkció egészét kérdő­jeleztük meg a felfogása miatt, amikor az megkísérelte bebizo­nyítani a feketéről, hogy az nem is olyan fekete, sőt. (Aisz- khülosz: Perzsák.) Egy kicsit hasonló a mostani helyzet is. Ha nem tudnám, hogy a vélet­len műve, e kettő egymás után, divatjelenséget szimatolnék. Egy közös vonása azért van a két produkciónak. A „másképp mint — ahogyan — eddig” ren­dezői igénye. Másképpen, min­den áron... A miért így?: mi­lyen célból?: mit akarunk vele mondani és kinek? kérdéseire azonban ez az előadás sem adott választ. A|y%i4- különösképp azért nllllt, fájlalhatunk, mivel ez a produkció önmagában vé­ve magas színvonalú, összefo­gott; a legapróbb részletéig kidolgozott és egységes, rende­zői leleményekben gazdag kom­pozíció. Díszlete jó szerével egyetlen hatalmas bíborszínű lepel, számos funkcióval, jelzés­sel és szimbolikus töltéssel. A hatalmas lepel — fények bizarr ötvözetében — a szereplők di­namikus mozgásával egyidejű­leg szinte önálló életre kél, hatásaiban az expresszionista színház legjobb hagyományait tükrözve. Nagyon tetszett vala­mennyi szereplő szép, kifejező szövegmondása; a zenei ele­mek beiktatása. A díszlet Pin- czehelyi Sándor, a zene Kiresi László betanítása, Kertész Attila munkája. W. E. C sendes hétközi dél­előtt. A Színház téri kiállitóterem szinte zsúfo­lásig telve látogatókkal. Páratlanul nagy érdeklődés annak a 336 fotónak szól, amely a nagyvilág fotó­művészetéről ad áttekintést, a nő-témakör szemszögé­ből, egy nemzetközi pályá­zat ürügyén. Mire e sorok az olvasó kezébe kerül­nek, a Nő '77 nemzetközi fotókiállítás látogatottsága már messze túlhaladja majd az eddigi (25 ezer fő) re­kordot. Milyen képet mutat ma a vi­lág fotóművészete? Erre a kér­désre, ha nem is a teljesség igényével, de kellő választ ad a kiállítás. A téma megközelí­tésében és műfaji-technikai megoldásaiban szerteágazó fo­tóanyag bepillantást endeg a legdivatosabb irányzatok műhe­lyébe, bemutatja a hagyomá­nyos fotózás mellett az úttörő törekvéseket, de a formalizmus zsákutcáit és tévútjait is. A hagyományos fotóstílus világviszonylatban egyik legje­lesebb képviselője T. Augsin (Fülöp-szigetek), aki az USA statisztikája szerint 1976-ban a világ legeredményesebb fotósa volt. A színes fotózás nagy mes­tere dr. KK. Wong Leo (Hong­kong), akinek nevét rendkívül magas színvonalú technikai tu­dásával méltán említjük a vi­lág legjobbjai közt. A modern stílusok kialakulását a technikai adottságok is segítették. A nagylátószögű és szuper-nagy- láfoszögű optikák alkalma­zásával olyan torzításokat lehet létrehozni, amelyek már bonyo­lult gondolatsorok kifejezésére is lehetőséget nyújtanak. A nagydíjas Andrzej Krynicki (Lengyelország) Stonhenge cí­mű fotóján az ősi robosztus kő­építmény és a törékeny női test kontrasztja teremti meg a fe­szültséget. A formabontók, az útkeresők újszerűségükkel hökkentik meg a nézőt. A fantasztikumot rejtő valószerűtlen tájba komponált, szuper-nagylátószögű lencsével torzított csavart figurák drámai montázsa korunkról, a század emberéről vallanak. Oleg Ma- liovany (Szovjetunió) kollekció­díjas képanyaga ennek a szür- realisztikus törekvésnek jó pél­dája. Említhetnénk még Petr Si- kula (Csehszlovákia) és Gilles Boinet (Franciaország) képeit is, de mindenképp itt kell szót ej­tenünk Vitaly Butyrin (Szovjet­unió) Emlékezés és Juan Car­los Villarreal (Argentina) Elha­gyatva c. képéről, amelyek gon­dolatgazdagságukkal és foko­zott érzelmi töltésükkel ragad­ják meg a nézőt. A mozgást, az időbeliséget látványos fotótech­nikával érzékelteti Miloslav Stibor (Csehszlovákia) négy képből álló — egyébként nagy­díjat nyert - sorozata. Külön figyelmet érdemelnek a riportképek, a munkaábrázolá­sok és a szociofotók. Karel Va- la (Csehszlovákia) Versenygyőz­tes c. fotója a világbajnok Monspart Saaroltát ábrázolja célbaérkezése után. Gép és em­ber együtt él V. Kapocianus (Szovjetunió) Szövőnő c. ké­pén. Az átszellemült alkotó pil­lanatot, az ihlet állapotát rög­zíti Leon Balodis (Szovjetunió) Inspiráció c. fotója. A szocifo- tók kérlelhetetlen realizmussal tartanak tükröt a század embe­rének. A változó Portugália pa­raszti életét dokumentálja Ani- bal Sequeira (Portugália) ké­peivel. Queral Pedro Marrun- gat (Spanyolország) és Joseph A. Vella (Málta) az elmaradott­ságról és nyomorról mesél. Nem hiányzik a humor sem a kiállításról. Valdis Brauns (Szovjetunió) Boldogságeső c. fotója kedves humorral szó! a bőrig ázott esküvői párról. Ez a rangos nemzetközi se­regszemle egyben rávilágította a figyelmet a magyar fotómű­vészek gyengeségeire is. Szám­szerűségében és eredményei­ben egyaránt jóval alulmaradt a nemzetközi mezőnyben, ahol egyébként a szocialista orszá­gok, főként a Szovjetunió, Len­gyelország és Csehszlovájáa fo­tóművészei jeleskedtek. A Mecseki Fotóklub - amely a hazai fotózásban egyre in­kább élre tör - eredményes szereplése ennek ellenére emlí­tésre méltó. Cseri László (Pla­kett-díjas), Kálmándy Pap Fe­renc és Harnóczy Örs városun­kat képviseli a kiállításon, amely kellő kitekintést nyújt, összehasonlítási alapot teremt hazai fotóművészetünk alkotó­erejének felméréséhez, és min­den bizonnyal ösztönzést ad annak kibontakozásához. Proksza László Péchy Blanka Amikor jól ismert, finom vonású, figyelmes arca fel­tűnt a képernyőn, azon töprengtem, nincs-e vala­mi anakronizmus Péchy Blanka alakjában, abban a képben, ami róla ma már hazánk minden, ki­csit is érdeklődő polgá­rában kialakult. Erre val- lana közismert szigorúsá­ga anyanyelvűnk tiszta megőrzése ügyében, puri­tánsága, alapítványai, tü­relmes szívóssága, amely- lyel dolgozik és mindenütt jelen van. De nem, kor­szerű ember ő, ha kor­szerűségen nem a felüle­tességet, nem a rohanó tempót, nem a divatokat értjük. Hogy mennyire az, kiderült abból a portré­filmből is, amelyet a hé­ten róla láthattunk. Talán — ha egyáltalán van értelme a rangsoro­lásnak — elpusztíthatat­lan fiatalossága volt a legszembetűnőbb. Nem volt könnyű élete, de a derűje, hite, emberszere- tete töretlen. Sőt, töretlen az a kecses báj is, amit bajosan nevezhetnénk „színésznősnek", s ami mégis összefügg talán a hosszú évek színpadi ta­pasztalataival, mozgás- és — legfőképpen! — be­szédkultúrájával. Péchy Blankát ma is kellemes nézni, kellemes hallgatni. Jó dolog volt, hogy tőle magától hallhattuk élet- történetét, véleményeit a világ különféle dolgairól, még olyan — látszólag — apró dolgokról is, mint pl. a takarékosság. Kedves egyszerűsége és közvet­lensége lebilincselt vala­mennyiünket. Rapcsányi László, ez­úttal mindvégig teljesen a háttérben maradva, jó partnere volt Péchy Blan­kának ebben a beszélge­tésben. Lehet, hogy első hallásra kicsit illetlenség­nek hatott, hogy a köz- tiszteletben álló idős mű­vésznőt így kifaggatta a színészi karrierről, tehet­ségről, érvényesülésről. De mindavval együtt, amit Péchy Blanka e kérdé­sekre elmondott, ponto­sabban avval a derűs nyugalommal együtt, aho­gyan színpadi karrierje „hiányosságairól” vallott, végül is így kaptunk egy kerek, okos, érdekes in­terjút. H. E. HOtfT

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom