Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-06 / 306. szám

1977. november 6., vasárnap Punantrm nnpiö 11 „Festészetem a látvány gyönyörűségéből táplálkozik” Műteremlátogatás Bélánál Megpróbálom kitalálni, mit láthatnék Simon Béla. Mun- kácsy-dijas festőművész Ko­lozsvár utcai műtermének ab­lakából. Dél felé nézve azt hiszem, semmit — a szem­közti ház homlokzatán kívül. Nyugat felé talán az új to- ronyhózat és a Jakab-hegyet. Nem tudom. Az ablakon ugyanis csupán szűrt fény áramlik a — nem túlságosan nagy — szoba falai közé, az üveget pauszpapir borítja. Bent, az egyik fal mellett könyvespolc, tele könyvekkel. Odébb asztal festőszerszámok­kal megrakva, a műterem kö­zepén pedig színes székely és sokac szőttesek takarnak valami jókora ládafélét. Fest­mények. A másik fal mellett ugyancsak képek sorakoznak, mintha szállításra várnának. Mintha a művész maga is költözőfélben volna ... Erről szó sincs. Igaz ugyan, a sik­lósi Simon Béla gyűjtemény 169 darabjának elszállítása fölért egy kisebbfajta költöz­ködéssel. — Szinte gyerekfejjel néze­lődhettem első Ízben kiállitá- sain itt Pécsett, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Általában négyéven­ként mutatja be újabb mun­káit. Mit jelent Simon Bélá­nak ez a most megnyílt, ál­landó siklósi kiállítás? — Van egy érdekes svéd mondás: eljön az az idő, ami­kor összes aranyunk sem lesz elegendő megálmodni a múlt időnek képét. Semmit nem szabad elveszíteni. Mikor az ajándékozási szerződés Siklós városával létrejött, akkor ez a gondolat is vezetett. 1951- töl egészen 1961-ig éltem Al- sószentmártonon. Ezt az időt visszaforgatni nem lehet. __Szentmárton, Old, Maty, G odisa lakosairól — sokacok- ról, cigányokról, svábokról, magyarokról, Feldenczer Lajos bácsi (szőlőszomszédja) műhe­lyéről, szerszámairól, a népvi­seletek színpompájáról, a ci­gánytemetésről beszél. Csak­nem harminc év fűzi a Siklós­környéki tájhoz. Életművét azonban, mint Hárs Éva írja róla; „gyermekkori élményei határozzák meg: a fogarasi havasok monumentális szép­sége, a pásztoremberek szem­lélődő, derűs élete, az egy­szerű földművesek napi mun­kája, a szántás-vetés, az ara­tás visszatérő ünnepei”. — Arra kérem, idézze fel ezt a korszakot, a pályavá­lasztás, a pályakezdés idejét. — Nem voltam csodagye­rek. Négyen voltunk testvérek — négy fiú. Ha a gimná­ziumban házi feladatot kap­tak, rajzolniok kellett, én csi­náltam meg helyettük ezeket a rajzokat, festményeket. 12 éves koromban kértem elő­ször a szüleimtől festőszerszó- mokat. . . Később Kolozsvárra kerültem — Kós Károly ajánló-' levelével indultam el a pá­lyámon. Kolozsvár utón Buda­pest következett... Az indulás o mostani fiataloknak is ne­héz. de nekünk talán még nehezebb volt. — Pesten, a főiskolán 5zó- nyi tanítványaként folytattam a tanulást. Megnősültem, jött a Simon háború. Behívtak katonának. A frontot elkerültem, az ost­romot azonban nem. Sohasem felejtem el. 1945. február 12- én jöttünk ki a pincéből. Első dolgom volt, hogy fölkeressem Szőnyi mestert __ — Nyilván nehéz évek kö­vetkeztek ismét. Miként ke­rült Baranyába? — Ajánlatot kaptam az ak­kori művelődésügyi osztálytól: — románul tudó pedagógus­házaspárt keresünk Alsószent- mártonba, nem akartok lejön­ni? — kérdezték. Nem sokat tétováztam. Eleinte persze ne­héz volt. Az iskolaigazgatóság, a tanítás, a tanácstagság, a Hazafias Népfront — szinte az egész időmet lekötötték. Tulajdonképpen éjjel festet­tem. Megismertem az ottani életet. így születtek meg az­után szentmártoni képeim, so­rozataim. Megragadott ennek a környéknek a természeti, emberi sokszínűsége, egyre közelebb kerülve ezekhez az emberekhez — úgy érzem, hogy mint festő — tulajdon­képpen ott, közöttük találtam igazán magamra. Róluk be­szélek a munkáimban, hozzá­juk köt az élet ezernyi szála. Mert mit tehet az író vagy a festő? A környezetéből él, belőle merít. — Simon Béla képeit első látásra meg lehet különböz­tetni minden más alkotástól. Egyéni ecseikezelés, színvilág, kompozíció, diszharmónia a harmóniában, harmónia a diszharmóniában — számomra nagyvonalúan ezek a Simon- képek legfőbb ismérvei. A ro­bosztus felületi hatások kez­detben nyilván halkabbak vol­tak ... — Az én festészetem — mondhatnám így — a látvány gyönyörűségéből táplálkozik. A látványból aztán látomás lesz. A látvány jelenség, a lá­tomás már tulajdonképpen maga a lényeg. Világos, hogy nem tudom megváltani a vilá­got, de föl akarom ébreszteni az emberekben a szépet, a jót, az igazat. Képeket tesz elém. Az első egy portré. A színei finomak, halványak. A következőn Kós Károly látható — jól érvénye­sítve a későbbi jellegzetes „simonbélai" vöröset. A har­madik kép pedig már a tel­jesen kibontakozott saját szín­világot, technikát érzékelteti. Munkácsy, Goya, Rembrandt alapszíneiről beszél, kifejti a régi nagymesterek munkás­ságának tanulmányozásából leszűrt tapasztalatokat. — Az én vörös alapszínű világomat tulajdonképpen a szőlőhegy, a szőlőhegyi táj alakította ki. Ügy gondolom, szenvedélyességemet is kifeje­zi ez. Én szenvedéllyel dolgo­zom, nem tudok semmit fél szívvel csinálni... Az ecset­kezelés? Ez olyan valami, amit nem lehet tanítani, ez belső adottság, belső fűtött­ség dolga. Itt van például az első feleségem portréja. Már ezen is láthatók a vörösek, de milyen bátortalanul, nem tisz­ta színekkel festem ezt a ké­pet .. . Hanem félve. Halk ez a kép. Érződik, nem merek még hangosan beszélhi, da­dogok . — Fejlődésem közbe­eső fázisát jelenti ez a Kós- portré. Itt már mertem hasz­nálni a színeket, a vöröset. Az igazi szín- és formavilág kialakulásáról már beszéltem. Amikor idekerültem vidékre, mint festő, már kész ember voltam, A Megindultak című képem egy akkoriban igen erő­sen bennünk élő gondolatot fejez ki. Az ötvenes évek kö­zepén, amikor a gyarmatok is „megindultak", egymás után szabadultak fel, ott Alsószent- mártonban is megmozdult va­lami. A kép a cigányság tu­lajdonképpeni felszabadulásá­val, a kulturált világ iránti igénye megszületésével foglal­kozik. Ügy gondolom, ez ben­ne van a képben. Aztán itt van a Göntér és a Csukma, a két híres szőlőhegy ... vagy a Vasárnap, a Cigánylány ... Micsoda színpompás látvány volt az, amikor a sokacok va­sárnap fölvették a népvisele­tüket. A cigánylányról sokan azt mondják, nem szép. De­hogynem szép! Épp a csú­nyaságában szép, az igazsá­gában. Egyetértek Illyés Gyu­lával, aki azt mondja, hogy a művészet tulajdonképpen igazság. Erdélyi magyar és román, budapesti és pécsi barátok, tanítványok, a szőlőhegyi em­berek, a siklósiak kerülnek szóba. Szeretettel, a közéjük tartozás meleg érzésével be­szél róluk. Mostanában „tí- zek"-ként emlegetik a művé­szettörténészek azt a magyar expresszionista festői csopor­tosulást, amelynek Simon Béla is tagja. A közeljövőben az ő munkásságukból nyújt ízelítőt egy, — a Budavári Palotá­ban, a Magyar Nemzeti Ga­lériában megnyíló — kiállí­tás. Jelenleg erre készül, és a siklósi gyűjteményt is sze­retné rendszeresen bővíteni. — Egyetemes művészet. Érdekes és gyakori beszédté­ma ez a fogalom. Úgy érzem, Simon Béla festészete úgy egyetemes, hogy gyökérzetét, lényegét tekintve minden izé­ben a miénk. Mi erről a véle­ménye? — Ismervén a népművésze­tet, úgy látom, hogy a Kárpá­tok medencéjében a magyar­ság és a többi nép kultúrája egymással állandó kölcsönha­tásban fejlődött. Ez a nép­művészet aztán szinte minden területen átment az úgyneve­zett „nagy művészetbe”. Csak a sajátunkéból, a saját kultú­ránkból indulhatunk ki. Amíg magyar szó lesz és magyar dal, addig a művészetnek is a miénknek kell lennie. Ide­gen toliakkal mi nem ékes­kedhetünk. — Történelmi vidéken él, munkáiban mégis viszonylag kis teret kap a múlt.' Vélet­len vagy tudatos vonása ez? — A jelen érdekel, a jelen­ről beszélek, és talán mégin- kább a jövőről. Bebesi Károly Bányászati gyűjtemény létesült Pécsett Európai ritkaságok a kiállított tárgyak között A régi márványtábla, melyet ma Pécs legújabb kulturális lé­tesítményében, a Bányászati Gyűjtemény egyik termében lát­hatunk, aranybetűkkel hirdeti: „A Szent István aknát létesítet­te az Első Dunagőzhajózási Tár­saság — Wien — az 1915-25. évi időszakban . ..” A múzeum létrehozásának gondolata kilenc évvel ezelőtt vetődött föl és azóta folyik a gyűjtő- kutatómunka. A Mecse­ki Szénbányák és a Mecseki Ércbányászati Vállalat összefo­gásával született meg ez a gyűjtemény, és így Pécs is föl- sorakozolt Sopron, Rudabónya, Salgótarján, Ajka. Várpalota, Zalaegerszeg után a bányászati múzeummal rendelkező városok közé. A gyűjtemény helyét a hajda­ni Első Dunagőzhajózási Társa­ság központjában, a Déryné ut­ca 9. számú épületben jelölték ki. Az állandó kiállítást az eme­leten 265 négyzetméteren ren­dezték meg. Egy-egy terem vagy sarok különíti el a bánya- művelés, a bányamérés, a bá- nyavilágitás, a bányamentés, geológia, munkásmozgalom és bányászkultúra területét. Tár­gyak, dokumentumok sokasága mutatja be az elmúlt századok és a XX. század bányászati tör­ténetét, eseményeit, az 1782-es első pécsi bányanyitástól nap­jaink modern technikájáig. A gyűjtés során a kiállított — kö­zel ezer — darabnál jóval több­re bukkantak, de mivel még ez a hat terem is szűknek bizo­nyult, jórészük a raktárban ma­radt. Az anyag többsége kilenc év alatt gyűlt össze, de az új múzeum kapott különféle emlé­keket a soproni Központi Bá­nyászati Múzeumtól, a Janus Pannonius Múzeumtól, a Levél­tártól, a Munkásmozgalmi Mú­zeumtól és a Központi Földtani Hivataltól is. A kiállítás egyik legértéke­sebb darabja meglepő módon került a gyűjteménybe. Egy mecseki kertben szokatlan kerti- törpére lettek figyelmesek a szakemberek; a bányászok egy­kori védőszentjének, Borbálá­nak szobrára. A szobor már év­tizedek óta a hagyományos törpét helyettesítette az udvar­ban. A cserélhető hegyű fejtő­csákányt, melyet ma már egye­di értékként tartanak számon, a gyűjtemény vezetőjének, Far­kas János bányatechnikusnak egyik ismerőse hozta be az ott­honi kocátok közül. A pécsbó- nyai bányászzászlót (ma a Bu­dapesti Munkásmozgalmi Mú­zeumban van kitéve) pedig püspöki engedéllyel kérték visz- sza a templomtól. Láthatók a kiállításon az el­ső birtokvásárlási iratok, az 1804-es bányaművelési térkép, a kézihajtású bányaszellőztető gép, olajmécsesek tucatjai, két­százéves szintmérő készülékek - sok közülük európai ritkaság. Megemlékeznek az 1937-es csertetői csendőrsortűz áldo­zataira és az első pécsi (1873- as) bányászsztrájkra is. A folyo­sót Georgius Agricola XVI. szá­zadi bányászati metszeteinek másolatai díszítik, a két és fél mázsás siklósi márványból fa­ragott bányászfej mellett. A pécsi bányászati gyűjte­mény méltó emléket állít a vá­ros felvirágoztatását elősegítő, nehéz fizikai munkát kívánó iparág hajdani művelőinek és tiszteletet ad a ma és a jövő bányászainak. Barlahidai Andrea T iszta kezű embert már láttam, tiszta óvodát, utcát, udvart, házat, ügyet, eget és nőt, de be­tonkeverő gépet csak ezt az egyet. Derűs hangulat kapott el, mint amikor meleg szobá­ból néz az ember első havat, turistaúton szálerdőt. Gondolom, a betonkeverő gép tisztaságának kritériuma is épp úgy rögzítést nyert az ép. ip. normakönyvek renge­tegében, ahogy minden korok törvénye szerint beíródtak a tiszta ember kritériumai a jo­gok és kötelességek könyvei­be. És gondolom, ahogy a Nagykönyvbe beírt törvények ellenére sem volt minden ko­rok minden emberének tiszta a keze, úgy bizony akadnak még nagyon is koszos beton­keverő gépek. Elannyira, hogy ezerig menő építkezésen lát­hattam mór ezerig menő effé­le funkciójú masinát, de azok mind nagyon szomorúak vol­tak. Természetesen a haszná­lattól. A gép azért van, hogy használják! Hanem mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy a gépet tisztán is lehet tartani! Vagy nincs időnk nagy lendületű építkezéseink közben efféle apróságokkal foglalkozni? Ezt már így szoktuk meg. A népi ellenőr, a főmérnök, a művezető, de maga a gép­kezelő is. Csak akkor tűnik fel és válik el a megszokottól, ha egyszer tiszta gépet lát az ember. Szemet szúr, hogy ilyen is lehet a betonkeverő gép. Vagy netalán ilyennek kellene lennie mindnek. De nem ilyenek. Most dőljön ösz- sze a világ? Valószínű nem jó a tisztítás normája, vagy olyan nincs is, vagy nincs eszköz hozzá, nincs ambíció, igény! A „nincs” az nagy úr! A „van" mór engedelmesebb jelenség, csak tudni kell a billentyűjét. A tisztaságával feltűnt gé­pet figyelni kezdtem. Meg­szerettem. A hangját is szebb­nek találtam, s keverő dobját értelmes kerek fejnek véltem, amelyen védőolaj csillogott a hajnali derengésben, és a hordkerekek topa küllői is di­csekedtek jól ápoltságukkal. Kicsi, szinte jelentéktelen em­berke buzgólkodott körülötte. Adagolókarral mérte a vizet a dobba, zsáknyi cementet öntött utána, sok lapát só­dert dobott az egészre, majd óvatosan, szinte félve elindí­totta a szerkentyűt. Sokájg, mintha ez lenne a dolgom, néztem az embert, s a szép, tiszta gépét. Kérdezni kellene az illetőt. Parancsol­ják neki, hogy a gép pedig tiszta legyen? Ha igen, a töb­binek miért nem? Ha nem pa­rancsolják, akkor... Ha arra vitt utam, naponta megnéztem emberemet. Tar­totta a formát és a rendet. Nagyon kérdezni kellene a titkát, de nem szeretek várat­lan, oktalan kérdésekkel nor­mális embereket háborítani. Ácsorgók messzebbről, félóva- tosdn leskelödöm közelről. Ha nem kever a gép, s a kezelő­nek akad ideje, nem ül le, még nedves állapotban letö- rölgeti a betont. Lassacskán matat, úgy tű­nik, oda sem figyel. A keze tud mindent. Aki uralt már szerszámokat, kaszát, kapát, ásót, gyalut, fűrészt, fándlit, traktort vagy esztergapadot, az érzi hogy miképpen, ízzel, vagy anélkül megy-e a mun­ka. S az ízt a körülmények állítják össze. Ügy nézem ízét érző, nyugodt tempójú ember az én tisztagépesem. Miért nem kérdezem? Félek, nem azt mondja, amit gondolok. Hogy veleszületett, hogy be­csület is van, öntudat is van, meg hasonlók, amik bizonyá­ra vannak, csak nehezen mondja ki az ember, mivel annyiszor kimondtuk a becsü­letet olyan ügyben is, ahol a becstelenség dominált, az ön­tudatot ott, ahol a tudatlan­ság igazgatta ügyeinket. De most már odamegyek embe­remhez, mondom: — Szép, tiszta gép ez a ma­gáé. — Az — válaszol ő, — tiszta. — Mi okból tiszta? —• Annak kell neki lennie! — Elhiszem, de mivégről? — Mert ez a rend. — Rend, rend, de a rend valahonnan jön, valahová tart! — No, lát­ja, így még nem kérdezte tő­lem senki. Ha szóltak róla, csak ingereltek vele, hogy mit simogatom, akár az asz­szonyt, pusziljam is meg vagy talán háljak is vele. De hogy hová tart a rend, ezt nem kérdezte senki. Hanem magának is minek mondanám, csak kinevet érte. De nézze, csak kacagjon. Az igazság akkor se fordul a visszájára. Én nem tartozom sehová. Csak valahogy ide. De erre nem kíváncsi senki. Ha el­mennék is, csak egy napig maradna lyuk utánam. Aztán ideállna más. Nem vagyok iz­galmas ember. Itt élek, itt él­hetek. Valahogy hálós va­gyok. De ki kíváncsi az én há­lámra. Éljent se divatos ma­napság kiáltani. A gépnek kellek, ahogy ő kell nekem. Tudja meg a gép, hogy egy­másból élünk. Akarom, hogy érezze, hogy sokáig tartson, hogy sokáig kelljek neki. El ne pusztuljunk. A gép érez, ahogy én. Látszik is rajta. Hát ezért. Most aztán kacagjon, kacagjon a világ, csúfoljon meg maga is, mondja, hogy öleljem a gépem. Tóth Béla Tiszta gép

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom