Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-06 / 306. szám
Apáti Miklós: Egy mondat a forradalomról megváltaná újra és újra a régi Forradalmat, de a mondat új legyen igazán, hogy a régi, a szent, a „Szép beszélgetéssé” nemesedett, az aszúvá érett, az ébentestű megmaradjon, vérre, ó mindig vérre gondol a polgár, az úr, talán a csatakürt is, a zászló is, igen, a magát csodáló zúduló vérre, a dübörgő vérre, a Bárány szent vérére, de nem a vér a forradalom, és nem is nagy, közös éneklés, csupán egy mozdulat, ahogy az ember mindenkoron kilép a szegények erdejéből, a tisztásra jut, egy pillantással körbetekint, harmat üti bokáját, s nem az elérhető kudarc, kilép a szegények erdejéből, az évszázadokig biztos menedékből, a kelő Nap előtt föltiszteleg, az idő rétegeivel hősen szembenéz, különválaszt napokat, éveket, évszázadokat, korokat, társadalmakat, mondván: „eddig: ez, ezután az”, feltűri ingujját, kaszáját leszúrja a földbe, megfeni, s elindul, harmatban áztatva magát, azután verítékben, és eszébe jut az egyetlen forradalmi mondat: „délre végezni kell”, délre végezni kell, különben bebüdösíti a hőség, a hétágra sütő Nap, az asszony ebédje, a gyerekzsivaj, hát elindul, kaszáját, magát, életét lengeti már, s tudja: délre végezni fog napokkal, évekkel, évszázadokkal, és nem rendeletet hagy maga után, de rendet, Rendet. A történet 1941 augusztusában kezdődik, amikor a tizenkilenc esztendős Dániel Mihály Pálmonostoráról Budapestre jön és kalauznak szegődik a BSZKRT-hoz — betöltve a június 26-i kassai provokáció után hadba vonultak által üresen hagyott helyek egyikét. Ha nem lenne háború, talán sokkal jobban örülne annak, hogy sikerült belülre kerülnie az elit vállalat kapuján, hogy sikerült a meglehetős anyagiak, a létbiztonság közelébe jutnia. De a háború épp ezt az utóbbit veszélyeztette. És hamarosan számolatlanul kell az ember. Nyolc nappal a doni vereség után Dániel Mihályt is elviszik katonának. A futószalaggá gyorsult katonai adminisztráció rohammunkában készíti a behívókat. Az egyébként is szűkszavú okmányok csak a legfontosabb rubrikáit töltik ki. Dániel Mihály behívójának már száma sincs. A BSZKRT 1946. április 7-én, a fölszabadulás első évfordulója után három nappal törli a létszámból. Indok: igazolatlan távolmaradás. A törlést két év múlva az igazgatótanács érvényteleníti, s Dániel Mihályt hét nap rendkívüli fizetett — mivel?! — szabadságra bocsátja. Indok: fogságból hazatért. Az életéből huszonöt év telt el. A huszonötből hat lett a háborúé, a hatból négy maradt a lövészárokban, a tábor szögesdrótja mögött. A férfikor fele — és még mindig csak a kezdetek. Az úgynevezett élet elején. Nullán. (Vigasz: egy egész országgal együtt). A középmagas, zárkózott, lassú járású férfi összeszorítja a fogát és nekivág. A dokumentummá átminősült szolgálati papírok jelzései: 1949. május 20-án kétszázötven forint házassági segélyt kap, fél év múlva szoba-konyhás szolgálati lakást. Azután villamosvezető lesz, utána elvégzi a trolivezetői tanfolyamot. Jóval később a nyolc általánost. Közben járja a soros szakmai és politikai tanfolyamokat. Egyszer kollektiven — pecsétes levélben — dicséri meg egy Pesten kirándult tsz-csoport, egyszer túllépi az előírt sebességet, néhány dicséret. Balesete nem volt. — Tudta, mi mellett kell szólnia. Mindig az érdekeinkért agitált. Ha háromszáz órát kellett dolgozni egy hónapban, annyit dolgozott. Havi egy, Egy emberélet tényei esetleg két szabadnappal. Nem vitatkozott azon, hogy milyen feltételekkel dolgozik. Bér- és jutalomvitánk sem volt soha — mondja a felettese, — Jelenleg nem lépjük túl a havi kétszáz munkaórát. Négyöt, sőt, hat szabadnapot is adhatunk egy hónapban a járművezetőknek — folytatja az előbbi munkahelyi vezető. — A „hőskorszakban” ezt nem lehetett. Kevés volt az emberünk. De annak a kevésnek megfizethették. Dániel Mihály pedig befejezheti a szabadság-hegyi lakás építését, pár év múlva kicseréli a kocsit is. — Ha nyugdíjas leszek, majd barangolok az országban. ötvenéves. Eljutott oda, ahová fiatalon lenne jó, fiatalon lett volna jó, háború nélkül, fogság nélkül, szegénység nélkül — de mégis fellélegezhet. Fellélegezne, ha nem érezné, hogy baj van a szívével. De ez titok, önmaga előtt is. A tengelyen töltött idő után járó korkedvezménnyel már csak három év a nyugdíjig. Ki kell bír- , ni. Csak három év. Elszánt. — Az üzemorvosi ellátástól idegenkedett. Valószínűleg saját orvosa kezelte — mondja az üzemorvos. Az orvosi kartoni bejegyzése: „Vérnyomás-emelkedés. Heti szabadnap megadása mellett vezethet. Ne túlórázzon. Egy hét múlva jelentkezzen vérnyomás-ellenőrzésre". (Nem jelentkezett). — Hogy fordulhatott elő, hogy nem jelentkezett? — Az emberi felelősséget nem lehet teljesen adminisztratív útra terelni — mondja az üzemorvos. — Ritkán betegeskedett. Tavaly vettem betegállományba, három napra — mondja a körzeti orvos. — Gyomorra lokalizálódó fájdalmat állapítottam meg nála. A vérnyomásával nem volt baj. Voltak szívpanaszai. Többször próbáltam rábeszélni, hogy vizsgáltassa ki magát. Kerülte. — Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől — mondja a kollégája. A barátja pedig: — Vigyázott magára, Nem dohányzott, nem ivott. Munka után egy fröccsre se ment be sehova. Társadalmi munkát végzett, a brigád életében benne élt. Nem panaszkodott semmiért. Egyszer, halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy nagyon fáradt. A viz is kiverte. Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől. Elszánta magát: — Megtartani, amit elértem. A reggeli csúcsforgalom végén Dániel Mihály a Volán mögött rosszul lett. Munkáját így is lelkismeretesen végzi: azonnal fékezni kezd. Fékezés közben belehal infarktusába. A jármű egy fának gurulva megáll. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentéktelen. Zelei Miklós Folyók partján Ősz a Mecseken Valami meglebbent a lombok alatt, a zöld fenyők és szürke törzsű bükkök között Unom, füstkék kendővel búcsút intett az október, a körhinta feketére lakkozott lovainak kifehérlett a fogsoruk, mintha kínjukban vigyorogtak volna az elnéptelenedett vursli csendes világára. Néha meg-megroppant egy gally és estében felriasztotta a kései madarakat, aztán megint csend lett. A játékpavilon jegyszedő asszonyai a napfényre rángatott pádon sütkéreztek, hogy kihúzzák valahogy az időt a végleges zárásig és talán csodálkoztak is egy kicsit, hogy ilyen hamar vége lett a nyárnak és ilyen gyorsan elröppen az ősz is, amelynek már jócskán a derekán járunk. A kiöregedett utasszál- litógép alján még csemetefák álltak jó tizenvalahány esztendeje, most pedig koronájukkal fölnyújtózkodtak a törzsig és úgy tűnt, mintha a gép kényszerleszállással ereszkedett volna az erdőre, mint hajdani dzsungel-ka- landfilmek, — az is lehet, Tarzan-filmek — bevezető képsorain. A pilótaülés hajdani lényvédő függönye dohánybarnára szineződött, kirojtosodott, a falépcsőn pedig — ahol nyaranta a gyerekek ezrei kúsztak fel — most egy zöldszemű lány lépkedett, de teleúton megállt, majd visszaindult és kissé ri- szálta magát, mint a világsztár, aki tudja, hogyan kell kecsesen „beállni" a fotóriporterek és filmesek lencséi elé, még kivágott pulóverét is megtágította kissé és akkor láttam, ezüstkagyló-fényű szép keblének ívelését. A Mecseken szabadulna az ember a benzinszagé aszfalttól, inkább a keskeny ösvényeket járja, ahol érezni az ősz kesernyés cserfa-illatát és ahol a puha avar elnyeli a léptek zaját. És azt hiszi, nem gondol semmire, azt hiszi, „átadta magát" a természetnek, szinte azonosul vele, hogy magamögé hagyja az alanti városi világot, ahol a hétköznapok szigorú és pontos rendje eleve kizár minden romantikát és nosztalgiát. Pedig ez sem igaz. Mert ahogy egyre följebb ballag, hallja a fúrószárak fémes csengését, a villanymotor nyöszörgését, közelebbről már rövid kiáltások hallatszanak, sisakos férfiak mozognak az égnektörő fúrótorony tövében. A fúráshoz víz kell és a viz kilométereken át kígyózó csőrendszeren érkezik és a csöveket már betakarták szalmával, hidegtől fagytól gondosan védelmezve. A favágók prizmába rakták a hasábokat, amelyeknek frissen vágott két végén könnyezik a tölgy, a bükk- és a cserfa. Messze, a műét felől köhögve kapaszkodnak a teherkocsik, amelyekre majd daruk emelik föl a rönköket, az esőillatú, csizmás favágók pedig larakják a motoros fűrészeket, ölükbe húzzák az elnyűtt táskákat, bugyrokat és zsirpapirból bontják az ebédet, mig a legfiatalabb legény a lángoló-ropo- gó tűz mellett nyársokat farag a bicskájával. A végállomásnál piros, kék, sárga, fehér melegítőkbe, pulóverekbe öltözve toporognak, piros-bogyós, örökzöld, vagy arany- és sárgalevelű ágakkal karjukon, ez majd otthon kell a vázába, meg ablakba, meg a falra és biztosan örülnek neki, csak az erdész meg a természetvédelmi őr nem. A busz — ami már „kényelmessé" teszi a mecseki kirándulást is, — beáll a fordulóba és az utolsó utas, aki futva érkezik, a lilmsztárosdit játszó, zöldszemű lány. Rab Ferenc Őszi szivárvány ivei át a Dráva felett. A magyar parton szinte meglóghatnám a szín- pompás tüneményt, a határ túloldalán mesz- sze a szántók között ér földet az égi híd. Ördög veri a feleségét. Drávaszabolcstól nyugatra mogyorónyi esőcseppek milliónyi karikát rajzolnak a folyóra, talán kétszáz méternyit sem kell a Drávának a homokzátonyokon bukdácsolnia, amikor már szikrázó napsugarakat táncoltathat hátán. Folyók. A Themze ugyanolyan kávébarna, mint a Dráva. A Chelsea hídnál fél napig figyeltem egyszer a folyóban guberáló kau- csukruhás embert. Időnként a vízbe mártotta lapátját, a mellére akasztott szitába öntötte a sűrű, mocskos levet. Fáradhatatlanul taposta a folyót. Nár volt, késő este. A nap azonban még vérvörösre festette a Themzét. Hazavágytam. A Névát ősszel láttam, Péter-PáI erődnél hasat eresztve hömpölyög át a városon. A hajókürtök hangjára felszálltak a sirályok, majd a folyó fölé vitorláztak, néha a vizre zuhantak. Higanyszerű volt a Néva. A Tiszára gondoltam. A folyók kimossák gondolataimat, könnyűvé válnak, elhagynak. Először csak a túlsó partra szállnak, mi lehet ottt Aztán a vizen úszó fadarabkákba kapaszkodva úsznak el az árral, később megmakacsolják magukat, visz- szatérnek és a folyók bölcsője felé küszködnek. Az 1965-ben a mohácsi mellvédről meg- paskoltam a Dunát. Lám hegyekről lezúdulva, tucatnyi folyót magába foglalva is kordába fogott az ember. Hét év múlva Ercsi felett hörögve kacagott az emberek felé. A Barátság II. vezeték éppen a folyó közepén bújt a viz alá, amikor megpattantak a drótkötelek. Végülis megadta magát a Duna, magába fogadta az acélcsöveket. A szivárvány még diadalkapuként ivei a Dráva lelett, bár mintha megkoptak volna színei, talán most már hiába is tenném meg azt a néhány lépést, ha felé mennék, láthatatlanná válna a hatszínű égi csoda. A Sirályok tenyérnyi öbölben csapnak vizre, a jobb parton hófehér kőgátak terelik a Themze-szinű Drávát. Lombosi Jenő ______________________ ___I
