Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-19 / 318. szám

e Dunántúlt napló 1977. november 19., szombat SZOMBATI BESZÉLGETÉS Dr. Bédi Imre Gazdaságirányítás a fejlett szocialista társadalomban Gyűjteményes kötet L I. Brezsnyev beszédeiből A zt mondja, még em­lékszik rá, hogy om­nibusszal utaztak Pécsbányáról be a Széchenyi térre, a Nagy Lajos Gimnáziumba, nem gyakran persze, csak téli nagy hidegek idején adta oda a bánya a lóvontatású alkalmatosságot, egyébként aztán gyalog járták meg naponta az oda-vissza tíz kilométeres utat, tavasszal semmi ez a távolság, jó idő­ben elbolondoztak hazafelé az iskolások, de például huszon­kilencben — az emlékezetes hosszú és kegyetlen télben — újságpapírt kötött a mellére meg a hátára, arra húzta a pulóvert, és így valamicskét melegített. Ezt apjuk tanácsol­ta, aki a bányánál, a „DGT"- nél, pénztároskodott és kitanít­tatta mindhárom fiát, egészen a diplomáig, amit a jogtudo­mányin kaptak kézbe. Bédi Imre ott is maradt az egyetemen jónéhány évig- ta­nársegédként, Faluhelyi pro­fesszor mellett, , akit nagyon tiszteltek a diákok, mert kiváló nevelő és szociális gondolko­dású ember volt. — A költő Csorba Győző évfolyamtársam volt, néha egy- egy unalmasabb előadás alatt vékony kis füzetet lapozgatott, kérdeztem tőle, mit olvasol, azt mondta, spanyolul tanul, és ahogy visszaemlékszem, tényleg elég jól beszélte már a spanyolt. Dr. Bédi Imre, — a Nádor Szálló nyugdíjas főkönyvelője — egy Koller-utcai bérház földszinti lakásában él család­jával. Azt hiszem, ezt a kiseb­bik szobát kedveli, ahol most ülünk, jól megpakolt könyves­polcok alatt, a kanapéhoz tar­tozó kis asztalkán német nyel­vű folyóiratot látok kinyitva, aztán néhány könyv még: Gra­ves: „Jézus király”, Robert Mu­sil: „A tulajdonságok nélküli ember” és Markos György: „Tények és tanúk” című mun­kája. A főkönyvelő kint tárgyal az előszobában a szerelőkkel, akik kocsival érkeztek a hűtő- szekrényért. Valahol a köny­vespolcon kell lennie annak a fekete borítású kiadványnak is, amelyben Bédi Imre feldolgoz­ta a Nádor Szálló történetét, egyszer belelapoztam, onnét tudom, hogy a „Nádor beszál­ló-vendéglő” születési éve 1847-re tehető, akkoriban nyi­totta meg Schönherr Eduárd és az épület a jelenleginél jó­val beljebb állt, a homlokzata körülbelül a mai éttermet szel­né át, s a „kávéhózban" vá­rakoztak a szekerek elé fogott lovak, a rúdra akasztott köcö- léből tépték a szénát, vagy ropogtatták a zabot a fejükre kötött abrakos tarisznyából. A Széchenyi téren kofák árulták a zöldséget, tejfölt, tyúkot, li­bát. A szálló jelenlegi épüle­te 1902-ben létesült a kávé­házzal együtt — mellesleg ez az ország utolsó igazi kávéhá­za — a szálloda hallja, illet­ve sörözője műszaki bolt volt, a bíróság földszintjén pedig a Köves féle fűszer és csemege­kereskedés. — Mikor került a Nádorba? — Az ötvenes évek elején léptem át az egyetemről. Elő­ször a könyvelésben dolgoz­tam, később lettem főkönyvelő. Kennedi Mihály volt az igaz­gató, nagyon jól értette a szakmáját, igaz, meg is dol­goztatott bennünket. — A vendégek mondják, hogy a Nádor a kitűnő kony­hája miatt vonzó. — Lehet, bár mi bizonyos hullámzást is tapasztaltunk. Annyi bizonyos, hogy a jó hír­nevet Szabó Dezső mestersza­kács alapozta meg, utána volt egy kis visszaesés, de most Lengyel László — szintén ki­tűnő szakember — visszaállít­ja a régi színvonalat, ebben biztos vagyok. — önnek, mint főkönyvelő­nek, mi volt a feladata? Elneveti magát: — Úristen! Ha felsorolnám, száraznak, unalmasnak tűnne a kívülállóknak. Nézze, marad­junk annyiban, hogy mondok néhány adatot. A Nádor épü­letének értéke 150 millió, a Nádor és a Hotel Pannónia berendezése 10—10 millió, a Nádor fogyóeszköz értéke szin­tén körülbelül 10 millió, a két szálló árukészlete 2 millió, a forgalom évente jó 60 millió, és ha befejeződik a régi Pan­nónia átépítése, illetve a Ná­dor rekonstrukciója, akkor az évi forgalom feltehetően eléri majd a 100 milliót, beleértve a Hotel Pannónia forgalmát is. Nos, a főkönyvelő mindezért felel. — Azt hiszem, egy ilyen nagy vendéglátói kombinátnál talán a szálloda üzemeltetése okoz kevesebb gondot. — Igen, viszonylag „egysze­rűbb", de ott, ahol már ital­lal, étellel dolgozunk, sokkal komolyabb problémák felme­rülhetnek. Hogy mást ne mondjak, évente közel egymil­liót tesz ki az a kár, ami a fogyóeszköznél adódik. — A két szállóban és az éttermekben ezrek és ezrek fordulnak meg, s ennek elle­nére önt nem nagyon ismerik. Mi ennek az oka? — Az ügyviteli munka az irodákban zajlik le és ezért például a könyvelés dolgozói nem találkoznak közvetlenül a vendégekkel. Egyébként a vállalatnál akad olyan dolgo­zó, több is, aki talán még lá­tásból sem ismer, mert mond­juk viszonylag rövid ideje áll nálunk alkalmazásban. Ami engem illet, nem szoktam le­ülni sem a kávéházban, sem a Mecsekben, már csak amiatt sem, mivel van egy belső ren­delkezés, miszerint a vállalat dolgozói szabad idejükben nem tartózkodhatnak a nyilvá­nos helyiségeinkben. Ha csa­ládi estet rendeztünk, termé­szetesen én is megjelentem. Persze, nem azt mondom, hogy soha be nem tettem a lábam a kávéházba, de nagyon rit­kán. — Nem kivánok senkit meg­sérteni, de előfordulhatott, hogy miután a főkönyvelőt nem ismerik, esetleg nem úgy szolgálták ki, ahogy kellett volna? — Tudom, mire gondol. Mit mondjak? A nyáron a Me­csekben egy kávét ittam, a fiatal kiszolgáló lányok való­ban nem ismertek, hát szó­val ... Inkább egy másik ese­tet mondok. Nagy vállalatunk egyik vidéki éttermében ebé­deltem a feleségemmel és öt üveg kólával átvágtak. — Túlszámlázás másutt !s megtörténik . . . — Sajnos, igen. A Nádor vezetősége nagyon szigorúan fellép ilyen esetek ellen.-— Mi a véleménye a borra­valóról? — Ellenzem, és látja,... én is adok. Úgy van ez, hogy amíq a vendég adja a borra­valót, addig ez a helyzet soha nem szűnik meg. Valamikor, még az ötvenes évek legele­jén, munka után mi is beáll­tunk kisegítőként ruhatárba, söntésbe vagy például május elsején a Pannónia bejáratá­nál sört mértünk. Nekem is adtak borravalót. Mit tehettem volna? Elfogadtam. A néhány órás munkáért, ha jól emlék­szem, harminc-harmincöt forin­tot kaptunk a vállalattól, s a borravaló összege legalább ennyi volt, néha több is. Én másutt is látok komoly ve­szélyt. Volt egy fiatal felszol­gálónk, nálunk tanult, ügyes szakember volt, szerették a vendégek és bizony tömték borravalóval. Inni kezdett, nem tudtuk visszatartani, aztán ez lett a veszte. Néhány éve te­mettük. Sokkal nagyobb gond­dal kell nevelnünk a fiatalja­inkat, mert ugyan szép, de ve­szélyes pálya ez. — A főkönyvelőket nem na­gyon szeretik a vállalatok­nál . .. — Hát így is lehet monda­ni. A főkönyvelők vállán hihe­tetlen felelősség van és nem csoda, ha néha „népszerűtlen" intézkedéseket kell tennie vagy végrehajtania. De, ahol pénz van, ott nincs pardon. Egyébként. . . most, hogy nyugdíjba vonultam, olyan fe­lejthetetlen búcsúztatásban volt részem itt fönt, az irodán, az­tán az országos vállalatnál is, hogy örökké emlékezetes ma- ' rád. Pedig hát, amikor az em­ber elérte azt a pillanatot, hogy ki kell lépnie a sorból, az egyáltalán nem örömteljes eseménye az életének. Valamennyi mindenekelőtt a Szovjetunió hat évtizedet átfogó történelmi ta­pasztalatai arról tanúskodnak, hogy a szocialista társadalom fejlődésének egyes szakaszai­ban különböző módon és ha­tásfokkal hasznosítja a rendelr kezésre álló termelőerőket, erő­forrásokat. A hasznosítás mód­ját és hatásfokát nemcsak a termelési viszonyok alakítják, befolyásolják, hanem az alkal­mazott gazdaságirányítási rend­szer, a fejlődés gazdaságon be­lüli mozgatói, érdekei és ösz­tönzői is. A Szovjetunió az elmúlt hat évtizedben szükségszeren és érthetően több alkalommal is módosította a gazdaságirányí­tás rendszerét — gondoljunk a kezdeti hadikommunizmusra, a NEP-re, a több évtizeden ke­resztül alkalmazott messzeme­nően centralizált tervutasításos rendszerre, majd annak területi egységeket előtérbe helyező változatára, ,s végül a közel­múltra és a jelenre, amelyet a fejlett szocialista társadalom és gazdaság korszerű irányítási rendszerének folyamatos kiala­kítása, tökéletesítése jellemez a kommunizmus eredményesebb építése érdekében. A gyűjteményes kötet, amely az SZKP KB főtitkárának 1964 —1976 folyamán — egyebek között a XXIII., a XXIV. és a XXV. kongresszuson, a Központi Bizottság plénumain, különböző tanácskozásokon és ünnepsége­ken — elhangzott referátumai­ból, felszólalásaiból és beszé­deiből tartalmaz részleteket, a gazdaságirányítás korszerűsíté­sének folyamatát, s ezzel ösz- szefüggésben a párt jelenre és a távlatokra érvényes gazdasá­gi stratégiáját világítja meg, fejti ki és magyarázza. A referátumok, felszólalások, beszédek időrendi sorrendjében összeállított kötetet annak az ünnepi beszédnek a részletei nyitják meg, amelyek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 47. évfordulóján — s ugyan­csak a Kreml kongresszusi pa­lotájában — hangzottak el. Ak­koriban a Szovjetunióban még a régi, az első ötéves tervek időszakában kialakult gazda­ságirányítási rendszer volt ér­vényben, azzal a módosítással, hogy az iparirányítás nem az ágazati minisztériumokra, ha­nem a területi népgazdasági tanácsokra épült. Azért idéztük fel a korabeli gazdaságirányítási helyzetet, mert azon a 13 évvel ezelőtti ünnepi eseményen utalt első ízben a nyilvánosság előtt L. I. Brezsnyev arra, hogy a párt és a kormány az objektív értékelések alapján, a szocializmus gazda­sági törvényeinek és a tudo­mány vívmányainak helyes fel- használásával céljának és kö­telességének tekinti a gazda­ságirányítás szüntelen javítását. Két nevezetes pkS ti bizottsági ülés — az 1965 márciusi és szeptemberi — kez­deményezte és alapozta meg ezt a munkát és folyamatot. A márciusi plénum a mezőgazda­ság gyorsabb fejlesztését gátló vezetési-irányítási hibákat kü­szöbölte ki, körvonalazta azt az agrárpolitikát, amely az érde­keltség és az ágazat anyagi­műszaki bázisának megteremté­se szemszögéből is garantálta az egészséges fejlődés lehető­ségét. Ez az agrárpolitika a gyakorlatban bizonyította he­lyes voltát — 1965 óta a szov­jet mezőgazdaság bruttó ter­melése mintegy 50 százalékkal nőtt —, s következetes érvénye­sítése napjainkban, a X. ötéves terv időszakában is szerves ré­sze a szovjet párt gazdaság- politikájának. A szeptemberi plénum a gazdaság legfontosabb ágaza­tában, az iparban tűzte napi­rendre az irányítás javításának, a tervezés fejlesztésének, a ter­melés fokozott gazdasági ösz­tönzésének feladatát. L. I. Brezs­nyev referátuma — miközben ismertette az iparirányítás új szervezeti struktúráját, a terve­zés, és a gazdasági munka ja­vítását célzó intézkedéseket — népgazdasági szinten is felvá­zolta a korszerű gazdaságirá­nyítás elveit, módszereit. „A • gazdaságirányítás közgazdasá­gi módszereinek erősítését ja­vasoljuk — mondotta —, hogy teljes mértékben ki lehessen használni a szocialista termelé­si mód minden lehetőségét... Ugyanez a célja a vállalati jogkör kiszélesítésének is ... Minden szinten javítani kell a tervezőmunkát, kezdve a válla­latoktól egészen a központi ter­vező szervekig. Tervező szerve­inknek a gazdasági építés tu­dományos irányításának igazi vezérkarává kell válniuk... A tervező szervek munkatársainak kizárólag az objektív gazdasá­gi számításokhoz igazodva kell dolgozniuk, s biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy így dolgozhassanak .. A gyűjteményes kötet részle­tesen fejti ki a gazdaságirányí­tás, a tervezés korszerűsítésé­nek, folyamatos tökéletesítésé­nek indokait és teendőit, ismer- teti k-álta Iá nosítják az immár több mint egy évtizedes munka tapasztalatait, s tükrözik a párt Központi Bizottságának követ­kezetes harcát a tévedések, a félreértelmezések, s a múltban gyökerező túlhaladott gyakorlat ellen. LI. Brezsnyev S nyes kötetéből kitűnik, hogy az elmúlt csaknerji másfél évtized­ben a kommunista párt szerve­ző-irányító tevékenységének fó­kuszát a gazdasági kérdésekre irányította. A Szovjetunióban már felépült a fejlett szocialista gazdaság és társadalom, s ez az élet minden területén új fel­adatok megoldását tűzte napi­rendre. Ezek sorába tartozik, hogy a gazdaságirányítás tar­talmát, szervezeti struktúráját, módszereit és stílusát összhang­ba kellett hozni az új fejlődési szakasz követelményeivel, s ki kellett jelölni az új fejlődési szakasz gazdasági orientációját, stratégiáját, a megvalósítás módjait, eszközeit. Ez utóbbi té­mák is jelentős helyet kaplak a gyűjteményes kötetben. Rendkívül tanulságos a kö­tetben a hatékonyság és minő­ség kritériumpár tartalmának, összefüggéseinek kifejtése. A szovjet gazdaság további dina­mikus fejlődésének legfőbb út- ja-módja a társadalmi termelés hatékonyságának erőteljes fo­kozása. A társadalmi termelés hatékonysága viszont szorosan összefügg a munka minőségé­vel. A magasabb minőség kö­vetelményét azonban nem sza­bad csupán a termékek kva­litására korlátozni. Ezt a fogal­mat Brezsnyev szélesebb értel­mezésben használja: a tervek minőségére, azaz megalapozott­ságára és kiegyensúlyozottsá­gára, az irányító munka színvo­nalára a gazdaság minden láncszemében, a beruházási te­vékenységre, az eszközök racio­nális hasznosítására, a terme­lés szervezettségére és techno­lógiájára, a munkafegyelemre, a munkára és természetesen az előállított javak használati ér­tékére, minőségére. Ebben a széles értelmezés­ben lett a hatékonyság és a minőség javítása a szovjet nép gazdasági tevékenységének is elsőrendű követelménye és a vezérlő eszméje, s egyszersmind legfőbb útja, gazdálkodási módszere a kommunizmus anya­gi-műszaki bázisa megteremté­sének. Garamvölgyi István Rab Ferenc Fotó: Erb János Pompejit is felülmúlja Oplonti kincsei Dontosan 1888 éve nyoma * veszett egy gazdag vá­roskának. Oplonti volt a ne­ve. Az időszámításunk utáni 79. év augusztus 24. napján eltűnt a Vezúv láva- és ha­murétegei alatt. A szomszé­dos helységekben, a világ­hírű Pompejiben és Hercula- neumban immár 200 éve vé­geznek ásatásokat, Oplonti- ban azonban csupán tíz éve merült először a földbe a régészek ásója. Az elmúlt évtizedben olyan kincsek ke­rültek napvilágra, amelyek gazdagság és szépség tekin­tetében a pompeji leletet is túlszárnyalják. Régóta tudják már, hogy Oplonti létezett. Késő római kori katonai térképek közép­kori másolatain nagyobbnak tüntették fel a várost, mint például Pompejit. Alfonso de Franciscis professzor, az ása­tások vezetője megtalálta Oplonti nevét ezen a térké­pen és keresni is kezdte a mai Torre Annunziata város­ban, nem messze Nápolytól. Kiderült, hogy Oplonti pon­tosan a modern város sűrűn beépült központja alatt nyug­szik — nem könnyű kiinduló helyzet egy régész számára. Egész Itáliában nem ástak ki még olyan nagy és gyö­nyörű luxusvillát, mint itt. Ed­dig több ezer négyzetméterét tárta fel a régészcsoport. Az 56 méter hosszú, 30 méter széles római villa (külső fa­lai eredetileg négy méter magasak voltak) hat méter vastagságú láva- és hamu­réteg alatt fekszik. A klasz- szikus stílusú épület központ­jában 10x15 méter méretű atrium van, kettős oszlopsor­ral az egyik végén. Csaknem valamennyi belső falat fres­kók, festmények borítottak. Mintha éppen most festették volna egyiküket-másikukat. Oszlopokat, ajtókat, vázákat, virágfüzéreket, pávákat áb­rázolnak tér-perspektívában. Oplontiban csak gazdag emberek élhettek. Itt nem voltak szatócsok, kézműve­sek, utcalányok, mint egykor Pompejiben, ahol létezésük oly sok bizonyítékát találták meg. Meglepetésre halottakat sem találtak Oplontiban. En­nek az a valószínű oka, hogy Oplonti egészen közel fek­szik a tengerhez, és az ott élt gazdag családoknak sok hajójuk, csónakjuk volt. Rö­viddel a Vezúv kitörése után urak és rabszolgák a ten­gerre szálltak - és megme­nekültek. Pompejiben és Herculane- umban viszont számos tete­met találtak. Egyszerű em­berekét, akik védőén átka­rolva egész vagyonukat — olcsó ékszereket vagy pén­zeszacskót - megfulladtak az izzó lávában és hamuban. Claudius császárról tudják, hogy valahol Nápolytól dél­re nyári villája volt. Talán éppen az a pompás épület, amelynek maradványait már feltárták. Sajnos, a további ásatás nagy nehézségbe üt­közik, mert Torre Annunzia­ta főutcája éppen ferdén átszeli a villát. Jelenleg nincs kilátás a főutca áthe­lyezésére. A legfőbb akadálya ennek egy egykori tésztagyár, ame­lyet éppen a legértékesebb régészeti leletek fölé építet­tek. Torre Annunziata egykor a világ „makaróni-fővárosa" volt, tésztakészítői azonban régóta munkanélküliek — a gyár leállt. Egy római újság nemrégi­ben ezt írta: „Csákányt kell fogni a tésztagyárra és to­vább kell folytatni az érté­kes régészeti leletek kiásá­sát. Családok százainak le­het majd munkát és kenye­ret adni, ha a szegény Torre Annunziata (65 ezer lakos) turistalátványosság lesz.” Ezt reméli Alfonso de Franciscis professzor is — és az antik művészet valamennyi csodá- lója. (A Delta cikke alapján.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom