Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-09 / 278. szám
1977. OKTÓBER 9. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Csonka Károly: Arborétum Szántó Péter ✓ Csak ennyit Robiról őst mondd meg, mit akarsz től^?! Marika majdnem leesett a hokedliről, annyira a szélén ült. — Tegnapelőtt is hazakísért. — Naná, mikor a nyakán lógtál este tízig, — Hilda komoran nézett. — Csak nem enged haza egyedül! Ezt még én se tűrném el! Marika felkacagott, ahogy a színházban látta a Démontól: — Aztán mi közöd van neked hozzá? A konyhában ültek, szépek voltak, tizennyolc évesek, és Robin veszekedtek. Hilda magasabb volt, vörös, és úgy nézett ki, mintha kissé megtépték volna. Marika pedig kissé szé- gyellte kormos szemeit, babo- arcát. Inkább démon szeretett volna lenni. Hilda sápadt volt: — Tudd meg, hogy a bálon egész este velem táncolt. — Miért? Talán a Gesztesy- vel táncoljon? - Marika szemét elfutotta a könny. — Hilda! Nézd, te csinos lány vagy, miért pont a Robi kell neked ? .. . — Te csak ne sírj, sokkal csinosabb vagy. Bentről kiszűrődött a zene, az a bizonyos popsi-egymáshoz-ve- rős muzsika. Valaki visítva ka- carászott: — Nahát, Robika! Hilda felugrott, körözni kezdett az asztal körül. — Ez csak Mókuci lehet. Csak azt nem értem, ha ő „lelkiekben” huszonöt évesnek érzi magát, mit akar Robitól?... Miről beszéltünk? — Azt mondtam épp, hogy csinos vagy... - Marika intőn fölemelte kezét: — Hilda, légy igazságos! A másik megdermedt rohan- tában: — Hát idefigyelj, anyukám! Tudod mit mondtak nekem általános iskolában a fiúk? Hogy terhes volt a hintalovam! Hiába röhögsz! Marika erősen kapaszkodott a székben, és a füle melletti fekete tincsek rázkódtak a visz- -szafojtott nevetéstől. — Parancsolj kérlek! Nyugodtan röhögj, majd folytatom utána. — Nem röhögök. — S ha ez mind nem elég: a bal szemem egy kicsit kan- csi. Marika egy gyufásdobozt hajigáit. Földobta, aztán nagy zörgéssel elkapta. Hilda hangja megcsuklott: — Hát akad nekem valaki az életben? Hát kellek én valakinek? Most végre akad egy aranyos fiú... Az istenért, ne dobáld már azt a gyufát, mert szétmegyek! Valaki jött. Sanyi volt, elvakult a világosságtól, csaknem beverte fejét a lámpába. — Lányok! — ordított túlzott lelkesedéssel, — lányok, hát ti itt vagytok? Miért nem jöttök be? — Vagytok elegen. Beszélgetünk. — Marika zavartan igazgatott egy ráncot a szoknyáján. Hilda idegesebb volt: — Sanyika, kopj le! Mi a fenét akarsz? — Mi az? Már vizet se lehet inni? — Épp te vagy az, aki vizet iszik - nézett rá Hilda öreg- asszonyosan. Mérgesen lökte oda a poharat. — Remélem, nem kérsz többet? — Nem értelek benneteket. Buli van, jól érezzük magunkat, ti meg itt kinn kucorogtok. — Mi van bent? — Marika fél szemmel sandított rá. — Nem kerestek bennünket? — Ugyan már! — Senki se keresett? — Senki. De hát hiányoznotok kéne valakinek? — Könyörgöm, menj már be! — Hilda felugrott. — Mit ugrálsz, mit ugrálsz?! Eddig is ti tartottatok föl. Újra ketten voltak. - Hilda leült. — Hót jut nekem valami az életben?... Most mit bőgsz?! — Mert én is ... egyedül vagyok — hüppögte Marika. — Különben veszekednénk? Hilda már megint rohangált. — Hagyd nekem - suttogta Marika óvatosan. - Hagyd nekem a Robit. Úgyis tudod, milyen. Jár velem egy hónapig, aztán gondol valamit és puff.. . Hilda összefonta a karját: — Marika! Ezelőtt két hónappal mit mondtál? Aztán Zoltán! Neki meg leadtad, hogy én olyan vagyok, és nem érdemes velem járni, mert mindig beszélek! — Ez nem is igaz! — De elhitte . . . hogy én sokat beszélek!... - rásandított Marikára. — És mi volt az, mikor a Skarb Ferivel jártam? — Marika ideges, reszkető kézzel babrálta blúza gombját. — Egyszeresek eltűnt, és nem is köszön! — Nem volt igazam? — Hazúgság, hogy az apám minden fiút baltával kerget, ha nem vesz feleségül! Kipukkadt belőlük a nevetés: — Marika, mi olyan hülyék vagyunk I — Hát látod? Egy fiú miatt! És milyen fiú miatt. Esküszöm, hogy krumpliorra van! — És folyton vakarózik! — És piros a zoknija! — Mór mind a ketten rohangáltak az asztal körül. — Úgy izzad a tenyere, mintha beleesett volna a lekvárba. — Amikor táncoltam vele, folyton csuklott! — Mondd, mit akarunk mi ettől? Marika fölállt: — Nevetséges. Egy ilyen jó nő, mint te! — Te is nagyon jól tudod, hogy nem hozzád való. Nem érdemel meg téged! Marika sóhajtott: — Legyen neki karácsonya. Hilda megdermedt: — Szóval nem mondasz le róla, mi? Megint elém állsz? Hát jó. Én abba is belementem volna, hogy hagyjuk az egészet, de ha te így, én is tudni fogom, mit csináljak. — Te, ha megint hazudozol, én megpofozlak! — Ne félj, biztos vagyok a győzelmemben. Egész este velem táncolt. Semmi esélyed nincs. — Engem meg hazakísért - Marika fölényesen legyintett.— Rendben van, legyen verseny. — Akkor most menjünk haza — suttogte Hilda vérfagyasz- tóan. Az előszobában rengeteg cipő hevert. — Melyik a tiéd? — kérdezte Marika szolgálatkészen. - A fekete lakk? — és mór nyújtotta is. - Elbúcsúzzunk tőlük? — Hagyd. — Tehát holnap - Marika kihúzta magát. A ház előtti gyümölcsösben egész világos volt. A barackfák nagy kortyokban itták a holdfényt, és sápadtak, betegesek lettek tőle. A kertajtó mellett pedig Robi állt, Ildikóval. Jobb kezével átölelve tartotta a lányt. — Már mentek? — kérdezte rekedten, összebújtak, csak a zajra engedte el Ildikót. — Holnapra frissnek kell lennünk. Az út lihegve kapaszkodott föl a dombra. Itt, ahol már a tető volt, fáradtan elterült, kis zöld füvek is nőttek rajta. — Feri azt mondta, hogy holnap megmutatja a képeit — mondta Marika hangosan, hogy meghallják, akiket illet. — Ez az a festő, akinél a múltkor is fenn voltál? — kiáltotta Hilda. Aztán mentek. Az ég fekete volt, másutt meg sötétkék. Csak néhány kémény kapaszkodott belé, meg a szürke füst. Körülöttük még világos köd is ragyogott. — Jössz a busszal? — Ilyenkor már ritkán jár. Gyalog hamarabb hazaérek. Meg különben is ... — Hát. . . szia. Mentek, ketten kétfelé. Szépek voltak és szomorúak. Bárdosi Németh János A balladamondó lány A balladamondó lányról beszéltek, hogy úgy mondott balladát a szavak dobja alatt sírt, zokogott a lélek, nemcsak a vers sírt, sirt aki hallgatta mind, aztán Erdélybe küldték, a balladák földjén házról-házra adták könnyezve az istenadtát és ő versmondással fizetett: szivéből kisirt a befalazott asszony kínja, Kádár Kata könnye, a halálra táncoltatott lány zokogása, aztán nőtt a ballada árja, a gazdag ér tenger lett, árja kicsapott messze és amikor kincseket ért a balladamondó, magát is táncbavitte a végzet, a népek hazája más földet adott lába alá: ott majd megdermed ajkán a dal, tömlöc veszi körül magát falazza be, mint Kőmíves Kelemen asszonyát a zord kőművesek, de az ő sikolyát senkise hallja se árva fia, se népe soha! Papp Lajos Betakarítás Kis napok? kén-sárga bolyhu bogáncsok imbolyognak Rőt fény kerengő falevél verődött homlokomnak Este nő Sürü-szintelen dudva az erdők alján Varangy-szagú köd kúszik elő Ul a hegy kevély halmán Szorosabbra rántott kötelek hálójában vergődő halak Kifogottak és kivetettek tátognak Némán jajonganak A tó amelyet lehalásztak belesápad az éjszakába Csillagra vár hogy belehullna Bár tudja mindhiába Berták László Közeledem A terített asztal kihívását elfogadni, de nem lakni jól. Szerinted ez a titka. (Minek is?) Talán a befejezetlen szerelemnek? Talán a teknösbékahús jó ízének? Nem tudom. Szivom a negyvenedik cigarettát, közeledem mozdulatod bizsergő villanytelepéhez, amivel a hideg urnát mégis letakartad. Mátyás Ferenc Ami kimondhatatlan Oly nehéz a ki nem mondott szó, s ami kimondhatatlan, a koponya börtönében viaskodó, a citerahurokon zokogó, a leirhatatlan, mint lélek, hogyha hontalan vagy, csatamezőn a kicsorbult kard, — olyan nehéz, akár a meglőtt madár, ki vérzőn gubbaszt a fán, — s mint a láncra vert medve, rémület a szivekben. Mondd el hát, ami fáj, kiáltsd az egek felé, mint borújukat a fellegek, munkasebüket a tenyerek, s majdan a föláldozott földgolyó, — ne legyen nehéz a muszáj, vágjon szavad bárdként, villámlón, ne maradjon könny a pilládon, s hogy megbecsüljenek.
