Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-30 / 299. szám
DN HÉTVÉGE 6.' RIPORT 1977. OKTÓBER 30. nélkül, vagy a villányi kálvária, amely „felújítása” során elveszítette a környezetét). Lehet-e az Akropoliszról egy falusi kálváriára kapcsolni? Szabad-e őket egy elméleti sikon összehasonlítani? Igen és kellI A létesítmények megvalósításának szándékát csak az idő és a létrehozó közösség differenciálja. Ott egy ókori görög állam, itt egy kis faluközösség, ott egy tudatos építészeti, esztétikai modulrendszer, itt egy esztétikai ösztön teremti az alkotást. Mindkét hely a fennálló társadalmi rendszer vallásának áldozati helye. Ezek a létesítmények elveszítették a funkciójukat, nagyon sok helyen gazdátlanul, elfelejtve, elhagyott területeken állnak. De az eltűnt funkció helyébe újat kell illeszteni, mint ahogy a váraknak, kastélyoknak is a mai élet ritmusában, a mai életnek megfelelő „értéket” teremtenek. (Tampere régi temetőjét, mely a régi és' az új városrészt elválasztotta, parkká nyilvánították, anélkül, hogy a fejfákat mind eltávolították volna. A sírkeresztek és fejfák között nyertek elhelyezést a gyermekjátszóterek, az élet folytonosságának szimbólumaként ...) „A népi művészetek szépségeszménye azonos a ,magas művészetek' szépségeszményével” (Illyés). Kötelességünk megvédeni a jövő számára, mert nemzeti kincs, amelyen új eszmék teremhetnek. Megkockáztatható az a kijelentés, hogy a magyar kálváriák, melyek a tájjal, a környezettel egy különös harmóniát képviselnek, a formájukban és elemeinek kapcsolataival, építészeti megjelenésben egy különös építészeti izt képviselitek, látványosság tekintetében egyenértékűek az előképeikkel. Ezért a magyar útiprogramokban ajánlható a Siklósi Vár, a villánykövesdi pincesor mellett a bólyi és czajki kálváriák, a Pécsváradi Vár mellett a mecseknádasdi kálvária is. Freivogel Mihály A természet erőinek építési tevékenysége olyan földrajzi helyeket teremtett, amelyeknek összhatása kiemelkedő élményt nyújtottak az embernek. Ünnepélyes érzületet váltottak ki benne, ezért ezeket a helyeket felszentelte és a saját alkotásaival, oszloppal, áldozati oltárral megjelölte. Majd később a történelmi korokban idetelepitette templomait, lakóhelyét, a falut, a várost. Különösen szép természeti környezetekben alakultak ki a „nagy áldozati helyek”. — az Ókor nagy áldozati helye az athéni Akropolisz, vagy Delphoi. Magyarországon, szűkebb hazánkban, Baranyában — a Pécsváradi Apátság a Zengő hátterével — a pécsi Dóm, négy tornya — a valamikori öttorony — a Mecsek sziluetjében. — a máriagyűdi búcsújáróhely a Villányi hegység hajóként úszó panorámájában. Mint ahogyan nagy tájegységeknek vagy nagy népnek vannak felszentelt helyeik, úgy egy kisebb népnek, de még egy falu- közösségnek is van; odatelepítette templomát, kápolnáját, faluját, keresztjét vagy kálváriáját. Nem ismerünk ősi települést, létesítményt, melyeket ma összefoglalva népi műemlék cimmel jelölünk, amely diszharmóniában élne környezetével. Annál nagyobb problémája és ellentmondása ez a mai magyar és sok más nemzet építészetének. A szerves egység, a környezettel való tökéletes együttélés különösen szép, tanítandó formái a kálváriák. Szinte a michalengelói „életszikra” feszül itt a természetes képződmény, a környezet és a mesterséges alko‘- tás között. Ha az egyiket megszüntetjük, a másik lemeztelenedig. Környezet nélkül a kálváriák befejezetlenül állnak. (Értelmetlen a lovászhetényi hársfák kétsoros rendje — a pécsváradi — mohácsi út mellett — a vandál módon letarolt kálvária stációk
