Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-23 / 292. szám
977. OKTÓBER 23. IRODALOM - MŰVÉSZÉT DN HÉTVÉGE 9. O ltványi Laci bácsi vegyeskereskedésében (a vegyeskereskedés csak nagyzolás, mert egy ócska kis egérluknyi szatócsboltról van szó) a pult mögött e-y zománcos lavór volt, Laci bácsi ebbe szokott vizelni-, miközben szóval tartja a kuncsaftokat. A Laci bácsi ugyanis egyik lábára sántikál, nehezére esne fölbicegni a Pis- soirenek irt Pisuórba; (franciásan van kiírva, és a Pissoire-t úgy kellene kiejteni: Pisszoár, de hát ott egye a fene, az idevalósi népek úqy mondják, ahogy a legkönnyebb) és a Laci bácsi azért sántít, mert a háborúban ellőtték c bal lábát; s bár levágni nem kellett, (ahogy a Valter bácsiét le kellett operálni) valahogy rosszul forrt össze a Laci bácsi csontja. A fronton nem sokat teketóriáznak a sebesültekkel, még rendes, jóravaló ispotály sincs, csak amolyan vicikvacak tábori kórház, ami persze nem kőből van, hanem afféle barakk, deszkából van összeütve. Az ilyen szükséghelyen aztán az operálást is úgy végzik a felcserek, ahogy esik, puffan; a szegény baka örüljön, ha életben maradhat a hazáért. Azt viszont nem tudom, mért nem avatták vitézzé az Oltványi Laci bácsit, ő is megérdemelte volna, iqaz, nem kellett levágni egyik lábát se, mindkét karja is megmaradt, de az nem egészen igazságos, hogy aki nyomorék lett a lábára, az nem számít vitéznek. Ámbár az is meglehet, hoqy a Laci bácsit azért nem tették meg vitéznek, mert igen sokat hazudik és irtó nagyokat, majdnem akkorákat mint a Háry János, az egyszeri obsitos, aki állítólaq szekszárdi születésű volt, ott is lakott, azt mondják, tisztességes iparosember volt őkelme, gölöncsér; még laktanyában sem fordult meg soha életében, nemhogy harctéren, de azért nem átallotta azt lódítani, hogy személyesen, a tulajdon két kezével csípte el a Nagy Napóleon császárt. No, a Laci bácsi ilyeneket nem hazudik, csak el-elveti a sulykot, ha a harcterek kerülnek szóba, hogy a viláaháborúban íqy volt meg úgy volt. Néha énekel is, azaz hogy inkább kornyikál: Kedvesédes anyám hafölakarsz keresni Azison-zóii csatatérre gyéréé ki Ottaa-láá-loda siromateggy kűszik-la jalatt Kedvesédes anyám kisírhatod magaa-dat — — A Hirsch Jóska szerint azt is a Laci bácsi gurította, hogy harcoltak az Északi Sarkvidéken; bár a nótában még az Isonzóról volt szó, de hál a talliánok országából igazán csak egy jóféle bakugrás az Északi Sark, ahol a harcosok feje fölött megjelentek a repülőgépek, hullt a bomba meg a srapnel, mindenki otthagyta a svaromléniát, mert kegyetlenül ropogtak a masingeverek, a katonák meg — ki merre lát — be a kukoricásba! Igaz, arrafelé nemigen nő kukorica, ott csak jégtáblák teremnek a ménkű nagy hófuvátokban, továbbá jegesmedvék élnek, fókák meg eszkimókok; a Laci bácsinak azonban nem számos, van-e kukuruc, vagy nincs, mert — és megint nótázik —: Otválikel babám, sejde otváli- kel babám, mitéreggymaa- gyargyeerek! - Maszlagolt olyanokat is, hogy Mazopolán- niában (ez már végképp nagy hazugság, rosszul is van mondva, alighanem Mezopotámiára gondolt, persze soha nem járt arrafelé még álmában sem) sok volt az erőltetett menet, olyasmi is előfordult, hogy napi negyvennyolc órát masíroztak teljes fölszereléssel, bor- gyávái, meg minden, s természetesen, puskára tűzött szurony . .. Hát az ziher, hogy egy mai nyizger pupák újonc ki se bírná, csöppfolyóssá válna a szilárd halmazállapota, magyarán mondva rezes lenne a gatyája már a harmadik mértföldkönél. Erre a Perger Miska megszólalt:- Laci bácsi, ez sehogyse stimmel, egy napban csak huszonnégy óra van, akkor hogy jön ki huszonnégyből negyven- nyolc? pedig a Laci bácsi any- nyit mondott! — Igenám hékás, csakhogy mink éjjel is meneteltünk! De az még cifrább volt, amikor elmesélte a tolnaiak meg a paksiak békebeli háborúskodását a révátkelési, vagyis ‘ a kompjárat ügyében. Ez a komp-ügy közvetlen azután történt, hogy a búcsúsok belehaltak a Dunába a biskói révnél. Kalocsára igyekeztek a búcsúsok, a Jézus Szíve búcsúra; gyalog ment a prosecció a réviq, ott beszálltak a kompba a kereszttel meg a zászlókkal együtt, és a kompban is énekelték a szent énekeket, a legtöbb persze öregasszony volt, az öregebbje már leginkább csak búcsúra jár; egy- szercsak elkezdett a szél erősen fújni, és mikor az egyik oldalon .becsapott a hullám a kompba, megijedtek, mindenki átkalimpált a komp másik oldalára, ez aztán betette a kaput: az egyensúly megbillent, egy újabb szélroham fölborította a kompot. Úszni alig-alig tudtak néhányon, a négy mi- nistráns közül például csak kettő, és persze a pap, a plébános úr, aki éppen akkor a plébános volt, talán a Streicher József, de lehet, hogy nem ő volt; mindegy, akárhogy hívták, nem szállt inába a bátorsága: kapta magát, azon pa- lástosan-karingesen beleug- rott az örvénylő vízbe; a parttól mindössze tizennyihány méterre lehettek, éppenhogy elindult a komp; de még a vízbeugrás előtt áldást osztott a kereszttel, iulákúvaa kikecmer- gett a partra, de nemcsak a saját életéi, mentette meg: kihúzott egy ministrálót is, meg két idősebb nénit, egyikük a plébános úr palástjába, másik a hajába kapaszkodva ért partot, és az az öregasszony, aki a plébános úr üstökébe csimpaszkodott, szerencsés volt a nagy szerencsétlenségben, mert a vízbeugráskor a plébános úr birétuma, vagyis a papi sapkája leesett a fejéről, el is vitte a víz, a ministrálót meg a mi- nistráns-ruha gallérjánál fogva cimbálta ki a parti iszapba. Annyira ki volt merülve, hogy a többi fuldoklóért nem tudott visszaúszni. Odavesztek a révészek közül ketten, a hívek közül hetvennél is többen; ezek felét méq aznap kifogták, persze már csak holtan, a másik felét napok múltán: olyan is volt, akit két hét múlva találtak meg. Egy álló héten át éjjel-nappal temetés volt, és akik éleiben maradtak a búcsúsok közül, azok se mentek többet a kalocsai búcsúra, legalábbis néhány évig nem, komppal meg később se. Szóval a tolnaiakkal ekkortájt kezdődött az ellenségeskedés a kompjárat dolgában, meg a viteldíj, a tarifa miatt. A megegyezés ellenére ugyanis a tolnaiak leszállított áron vitték át a szekereket, kocsikat, de még a gyalogosokat is, akár ladikkal, akár komppal, így aztán a paksi révészeknek fölkophatott az álla, mert alia Háborúság Kishal — nagyhal C sakúgy süti az ember testét ez a forró gyógyvíz. Körülöttem nyögő, sopánkodó betegek áztatják magukat reménykedve. A nagymedence felől jókedv, zsivajgás hallik. Köztük van a gyermekem is, nemrég szaladt át tőlem a tágas úszómedencébe. De hogy ott a pajkos fiúk el ne vegyék tőle a labdáját, ideadta, őrizzem. Nem sokáig őrizhetem ám, mert velem szemben két apró gyermek lesi az ölemben heverő piros-fehér pettyes gömböt, epedő nézéssel.- No tessék, játsszatok vele, míg visszajövök. - Azzal elindulok a nagymedence felé, hogy gyermekem után nézzek. Alig lépek a vízbe, a gyerekek közrefognak és belevisznek valami „Kishal-nagyhal” nevű játékba. Még ilyet. Mit szólnak az ismerősök, jóbarátok, ha meglátnak, hogy ugrándozom itt vdlük, mint egy kecske. Én vagyok a nagyhal és fogjam meg őket, kishalakat. Alig he- vülünk a játékba, jön a gyógymedencéből az egyik apró lányka, sír keservesen: — Bácsi, el-vet-ték... a labdát ... — Elvették? Kik? Hol? Meg tudod nekem mutatni? A kislány megragadja a karomat, húz magával vissza a gyógymedencébe. Ott rámutat a sarokban ülő kamasz fiúkra: — Ök, ni!- Na fiúk, elő a labdával, de gyorsan! A fiúk naqy előkészülettel felállnak. Ezek most összeha- zudják nekem a félvilágot: „Mi nem voltunk, nem is láttuk” — dadogják mindjárt, aztán ha elfordulok, előveszik a viz alatt a nadrágjukból és a nyelvüket mutatják a hátamnak. Lehajtják a fejüket, lassan, tagoltan mondják: — El-vet-ték!- Tőletek is? Kik? Hol? Kiugrónak mellém a partra, megragadják a kezemet, húznak a harmadik, középső medencéhez. A víz közepére mutatnak. S hát megdermedve ismerek a magam-korabeli barátaimra. — Azok voltak. Nem bírtunk velük, nagyobbak, meg erősebbek! — Bandi! Sós Bandi! Kiáltásomra Bandi ráfekszik a vízre, hozzám úszik, kérdőn rám néz.- Te Bandi! A gyermekem labdája... nem azért, csak játsszatok vele nyugodtan, de nehogy elvesszen. — Bocsáss meg! - dadogja Bandi. - Már nincs nálunk. El- vet-ték ! — Elvették? Kik, hol, a min- denségét. De kapós ez a labda I Pár perc múlva már a csónakázó tó mögött tapossuk a zenge füvet. Sós Bandi egyszerre a pádon ülő három emberre mutat: — Azok ni! Nem akartunk velük veszekedni, idősebbek is nálunk . .. meg erősebbek. Az egyiket felismerem. Szőke Miska bácsi, a hentes, nemrég ünnepeltük 60-ik születése napját a Bocskai vendéglőben. S amikor elébük állok a labdát követelve, s ők kereken a szemembe mondják, hogy „El- vet-ték", kitör belőlem a nevetés: — Maguktól is, Szőke bátyám? Kik? Hol? Táncsak nem az Aggastyánok Otthonának tagjai? — Debizony, éppenhogy az aggok, az öregek Klubjából. A csónakhóz mögött rátalálunk a labdára: Bence bácsi nyugdíjas erdész, Kántor Pista bácsi nyugdíjas ruhagyári főkönyvelő, Papp Péter nyugakadt néhány piacozó tusóiéli, benedeki, uszódi vagy géderi, aki átkajabált volna: — Hé! Hé! Gyerünkátta la- dikkaaa! Mindenki Tolnán akart átkelni a Dunán, mért is ne, ha ott olcsóbb a viteldíj! Egy szó, mint száz, a paksiak megmérgesedtek e tolnaiakra a szószegés meg az üzletronlás miatt, s az évszázados rokoni kapcsolat ellenére a paksiak azonmód megizenték a háborút a tolnaiaknak, szidva-hord- va az anyjuk sárgalábú istenit; és hogy a hadüzenetnek nagyobb legyen a nyomatéka, nosza a Sánchegyen fölállították az ágyút, amit a Hanoi Jakab bácsi fingós Szürkéjével vontattak a Községháza udvarából a tetthelyre, vagyis a hadszíntérre. Persze másféle hadi intézkedések is folyamatba lettek helyezve: húsz évtől fölfelé egészen ötvenig minden férfiembernek fokossal, bunkósfüty- kössel kellett járni virradattól az estéli harangszóig, de fokos, vagy bunkósbot híján megtette a járomszeg is. Továbbá: Pakstól egészen Tolna határáig kivágták az eperfákat, hogy a kilövendő ágyúgolyóbis utat ne tévesszen, hanem geller nélkül, igenyessen és akadályoztatás nélkül zúdúlhasson a tolnai népség nyaka közé. Amikor ez is megtörtént, a bíró kiadta a TÜZELJ vezényszót, de hogy jobban értsék, utána- mondta a FÁJER-t is; Wolf Márton bácsi pedig, a tűzoltó, két hajdú segítségével beletömte a fojtást az ágyúcsőbe; egyébként, valamikor még az ántivilágban ezt az ágyút sütötték el, ha jött a vihar; senkinek se jutott eszébe, hogy milyen drága mulatság ez a lövöldözés, és hát ennél többet ér, ha meghúzzák az öregharangot: az sokkal szebben szól, meg hát feleannyiba se kerül A fojtástömés nehezen ment, még kétszer ki kellett adni a vezényszói, mire elsült az áqyú; a rettenetes detonációra bíró, tűzoltó, hajdú: valahány a gazba vetette magát; az ágyúcső szétrepedt, nyilván a ritkás használat miatt, s a vezérkar tagjai alig látták egymást a gomolygó füstben-ko- romban. Néhány minutummal később megkérdezte a bíró: — Na, vasziszten lóz? — mire Márton bácsi, a kiérdemesült obsitos, krákogva-prüsz- szögve jelentette, persze, még hasmánt lapulva a gazban: — Ik melde gehorcam, cváj sebesütt, iner aht tágé begyógyul, óné ispotáj... áber ik vásznet, vasz kiptesz in Tolna... Pákolitz István díjas tanár, s még néhányon bajlódnak a labdával a homokban. Hozzájuk akarok lépni, mikor egy öregúr Bence bácsinak barátságosan nyújtja a kezét: — Doktor Pivarcsi nyugalmazott ügyvéd vagyok Tiszalökről. — Azzal szó nélkül kiveszi Bence bácsi kezéből a labdát, pörgeti elől, pöraeti hátul, mögötte dobja fel, elől kapja el, elől dobja fel, mögötte kapja el, a térdére fekteti, felvágja, majd a fejével a magasba ökleli. Iqy kellene csinálni Benőnek is a Dózsában. A gyerekeknek is tágramered a szemük. Kislányom nem bírja idegekkel, odaszalad, elkapja a pattogó labdát. Egyet se tud utánakapni, mert egv két forintos kerül a markába fagyira, hát szánalmasan otthagyja. A nyugdíjas üayvéd élvezettel dolgozhat tovább, körüláll- va egy tucatnyi öreggel. — Megy ez kérem, — mondja — csak naqy gyakorlat kell hozzá. Hosszú, szívós, kitartó gyakorlat. Huszonnégy kimeredt ujju kéz nyúlna a labdáért, de ő az istenért nem engedi ki a kezéből. Kislányom már fagylaltot nyal, türelmesen -vár. Egyszer csak kifáradnak az öregek, örökké nem pattogtathatják a labdáját. Dénes Géza Péntek Imre Október Október ormait bepólyálja a köd, zajongó kékségük az égről elszökött. Nyugalmát óvja, ideges a vidék: a lefutó dombon merülő venyigék. Lombok lépcsözetén jár méltóságosan cinóber királyfi, palástja lezuhan. Egy elkésett méh késő virágra száll; sárga szirmok közé bemártja potrohát. Balázs Balázs: Oreganyám háza Szikszai Károly Hazaérve Horkolnak a fák. Az ajtó mögötti kenyérsárga fényben falnak dőlve az ágy, ugrani készül. Szél csörömpöl meszesvödörben, dolgozni szeretne, pohár víz kéregeti számat, bevánszorgok az ajtón, görnyedten mint anyám arca. Fegyvertelen a szoba, lezárva a rádió, nincs hírek, horkol a háború, hóhérok alszanak, pók-csend, csak néha a tó felől disznóröfögés, egy szakadozó Európa térkép zizeg, de kit zavar egy papírlap száraz reccsenése másnaposon, otthon? Károlyi Amy Mögött A szavak mögött valaki áll leheli nyakamba láthatatlan púpos, jókedvű, egyenes, sír a szavak mögötti szavakban Nincsből és van-ból elkeverve áramként bujkál az erekben púpos, jókedvű, egyenes, sír nem én írok, ő ír helyettem A szavak mögött valami zúg susog kitartón és szünetlen minthogyha fájás megszakad így döbbenek rá kis szünetben A szavak mögötti veremben ülök egyedül, ülünk ketten ülünk sokan pince-torokban a szavak mögötti szavakban
