Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-23 / 292. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. OKTÓBER 23. Halmos Ferenc Az edzőműhelyben M unkahelyem a gyár edzőműhelye lett. Nem önálló műhely ez, csupán egy nagyobb üzemrész, a csigafúró műhely tartozéka egy másik kis műhellyel, a barnítóval együtt. Szorongva néztem szét, amikor először a kis műhelybe léptem. Nem rettentett a meleg, se a munka nehézsége, de éreztem, hogy most évekre választok. Az üzemvezetőnél jelentkeztem. Karon- ragad. Gyors mozgású, hadaró beszédű, energikus ember. — Hát ez az edzőműhelyünk — kezdi. — Meg fogjuk tanítani edzeni. Tizenegy forintos órabért tudok adni magának. Most egy kicsit meleg van, de majd meglátja, télen milyen kellemes lesz. Figyelmesen hallgatom. Oda- állunk az egyik kemence mellé. Idősebb, vékony férfi dolgozik. Észreveszem, hogy időnként a falon lévő órára pillant. — Nem nehéz munka — folytatja az üzemvezető — csak arra kell vigyázni, hogy az időt pontosan betartsa. Ismeri az órát? — néz rám kérdően. — Láttam már — dadogok zavarodottan. — No, akkor jó munkát. — Kéz« fogunk, azután kisiet a műhelyből. Formaságok következnek. Bemutatkozás. Ismerkedő kérdések. A mi kis műhelyünk tizenötször nyolc méteres lehet. Két nagy vasajtóval. Az egyik a gyárudvarra, a másik egy folyosóra nyílik, ami a nagyműhelybe vezet. Az ajtók a leghidegebb telek kivételével mindig sarkig tárva vannak. A meleg sokszor még így is elviselhetetlennek tűnt. A műhely egyik oldalán sorakoznak az edzőkemencék. Egy előmelegítő gázkemence, mellette egy 850 fokos sóval töltött előmelegítő edzőkályha, közvetlen amellett pedig egy 1220 fokos — szintén sóval töltött — úgynevezett gyorsedző. Itt történik tulajdonképpen a fúrók edzése 12-es méret fölött. A méret a munkadarab átmérőjét jelenti milliméterben. Feri már ott van, látom, mérges. — Mi van? — kérdem nevetve. — Nézd meg, ezek az indiánok mennyi melót hagytak itt. Mondtam nekik: nem jó ez a játék. Éjszaka nem lehet any- nyit dolgozni, mint nappal. Nekünk itt van az edzés, a meg- eresztés, a lapedzés, és még be is kell gyújtani az automatát. Hát mindent nem lehet egyszerre, és akkor még csináljunk is annyit, mint a nappalosok, akiknek mindebből csak az egyiket kell csinálni. Megegyeztünk, hogy egy hétig Feri gyújt be, egy hétig én. Ez nem nehéz, csak veszélyes és hosszadalmas munka. Az automatából minden este kiszedték a sót — energiatakarékosságból, mert azon éjjel nem dolgoztunk —, és nekünk reggelre be kellett gyújtani. Az abból állt, hogy a darabossá dermedt sót össze kellett törnünk kalapáccsal. Vigyázva, hogy a pattogó sószilánkok nehogy kiverjék a szemünket. Azután a kályha két elektródája közé egy grafitrudat raktunk, és egy vassal a grafitrudon keresztül — ami ez esetben egy ellenállás szerepét töltötte be — összekötöttük az elektródákat. Kezünkkel kellett tartani a vasat, mert egyébként eldőlt volna. Rákapcsoltuk az áramot, a grafitrúd felizzott, és felolvasztotta a tetejére szórt sót. Vigyázni kellett, mert ha a grafit elmozdult és a vasak összeértek, akkor rövidzárlat keletkezett és kicsapta a biztosítékot. Több kritikus pont volt. Az egyik, mikor a grafit izzani kezdett, mindjárt az elején. Részletek egy szociográfiából Olyan szikraesőt produkált, hogy nemegyszer meggyulladt a hajunk, de nem engedhettük el a vasat, mert akkor kezdhettük elölről. Úgy próbáltunk állni, hogy a szikra elkerüljön bennünket. Néhányszor előfordult, hogy egy idegen betévedt, vagy egy új dolgozó, aki nem ismerte még a begyújtással járó kellemetlenségeket, meglátva a szikraesőt, kimenekült a műhelyből. Sokszor nagyobb szikrát csináltunk, mint ami elkerülhetetlen lett volna, hogy megrémisszük az arrajárókat. A második kritikus pont az volt, amikor a só olvadni kezdett. Soha nem tudtuk, hogy mikor kerül nedves só a száraz közé. Ilyenkor kirobbant a kalyha. Ezt már mi is komolyan vettük. Lehetőleg távol tartózkodtunk a kályhától, és csak akkor mentünk közelebb, ha sót kellett rátenni, vagy a vasat kellett megigazítani. Akkor is óvatosan, vigyázva. Éjszakázásom alatt egyszer robbant csak ki a kályha, de azt soha életemben nem fogom elfelejteni. Már félig volt a kályha olvadt sóval. Ilyenkor már'magától olvadt tovább. Rátettem a mara-' dék darabos sót is, és odamentem Ferihez, neki edzeni, hogy mielőbb meglegyünk a munkával. Ez volt a szerencsém, mert így elég távol voltunk a kemencétől. Nyugodtan dolgoztunk. Egyszercsak egy fénycsóvára kapom fel a fejem, amit hatalmas robbanás követ. Egymásra nézünk. Mintha megbénultunk volna, moccanni sincs lelkierőnk. Feri ocsúdott előbb. Odaszalad, lekapcsolja a kályha elektromos kapcsolóját. Most már közelebb merészkedünk. A kályha majdnem üres. Az ötven kiló nyolc- százfokos folyékony só egy része a plafonon, a többi szétfröccsenve és megdermedve a kályha körül, a vasszekrényen, a betonpadlón. — Ha itt áll valamelyikünk a közelben?... — nem fejeztem be a mondatot, de mindegyikünk agyán végigfutott, hogy mi lehetett volna akkor. Mindegy most már. Újra kell kezdeni a begyújtást. Soha nem féltem annyira, mint az alatt az egy óra alatt, amíg újra elindult a kályhában a só olvadása. Mikor megnyugodtunk egy kicsit, kiderítettük, mi okozhatta a robbanást. A folyékony só a kályha aljában a hőmérséklet emelkedésével terjedni kezdett. A tetején viszont még egy megdermedt egybefüggő sóréteg volt. És mielőtt az felolvadt volna — utat engedve a folyékony só feszítésének — kirobbant. A nyomásellenállás egyszerű fizikai törvénye szerzett érvényt magának. És ezeket a véletleneket bele kellett kalkulálni a munkánkba. Mikor Tibi reggel megjött, már nevetve meséltük az esetet. — Képzeld, úgy megijedtünk, hogy mozdulni se tudtunk. Ott álltunk az edzőkályhánál, mint két balfácán. Ezen mindenkinek át kell esni egyszer, aki ilyen helyen dolgozik. Hiába magyaráztuk az új dolgozóknak, hogy vigyázzanak erre, meg arra, amíg maguk is át nem estek a tűzkeresztségen, nem hitték el. Nekünk ez volt a tűzkeresztségünk. A felolvadt és 1220 fokra feb hevített só nagyon veszélyes. Ha hideg vagy nedves anyagot mártottunk bele robbannás- szerűen kifröccsent. Elugrani nem volt ilyenkor idő, legfeljebb elfordulni, hogy a szemünket ki ne égesse. A műanyag arcvédőt nem használtuk, mert könnyen bepárásodott, és nem láttunk tőle. De ugyanígy kirobbant a só akkor is — csak még hevesebben —, ha víz került bele vagy akár csak egy izzadtságcsepp hullott a homlokunkról az anyagra, amit edzeni akartunk. Erről ugyan nem beszéltünk soha egymás között, de valamennyien — akik egy-két robbanást átéltek már — féltünk a sótól. Mindig csodáltuk az új dolgozókat, akik az első napokban olyan bátran mártogatták a fúrókat a sóba, olyan magabiztosan öntötték a lapátról a darabos sót a kemencébe — mikor utána kellett tölteni —, hogy nem győztük figyelmeztetni őket. — Ne olyan hirtelen rakja bele, mert rosszul jár. Nem hittek nekünk. Mindaddig, míg át nem estek a tűzkeresztségen. Volt, aki szerencsésen, egy alapos ijedtséggel megúszta, de többen meg is égtek. Ki kevésbé, ki jobban. Egy-egy nagyobb sórobbanásnál a plafonig felcsapott a só, és a kályha körül másfél-két méteres körzetben szétfröcs- csent. A bőrre esve beleégett az emberbe, és ez még súlyosbította az égési sebet. Komolyabb baleset nem történt soha, de ilyen kisebb égések mindannyiunk testét tarkították. Erre a félelemre alapozódott az egyik leggyakoribb heccelődés, ami komoly következményekkel is járhatott volna. Sokszor elkerülhetetlen volt, hogy nedves, vagy hideg anyagot kellett a kályhába tennünk. Ilyenkor nem raktuk rögtön bele, „tréfamester”. Én is hányszor megijedtem, de később aztán valahogy megszoktam, és nem zavart, de a félelem bennem maradt. Néha előfordult, hogy tudatosan idéztünk elő robbanást. Két műszaki fejlesztő — legalábbis a fejlesztésen dolgoztak, a pontos beosztásukat nem tudtuk — egy időben mindennap kétszer-háromszor lejött a műhelybe, kerestek egy megfelelő fogót, és szó nélkül megedzettek valami anyagot, azután ugyanúgy szó nélkül to- vóbbálltak. Másnap újra jöttek. Bosszantott bennünket, hogy még jónapot se mondanak, és mindennap olykor többször is zavarnak bennünket. Legalább mondanák, hogy mit akarnak, még segítenénk is nekik. Egyszer ismét jöttek edzeni. Szó nélkül neki is láttak, de úgy látszik, elfelejtettek valamit, mert az anyagot itthagyták, súgtak-búgtak és elsiettek. T ibi — akinek önérzetét legjobban sértette az ügy — odament és ráköpött az egyik anyagra, aztán visz- szatette a helyére. Embereink alig pár perc múlva megérkeztek, még hoztak valami edzeni valót, és a szokott módon rakták is be a sóba. Mi a műhely másik végében tettünk-vettünk, várva a hatást. Nem is maradt el. A nedves anyag, ahogy a sóhoz ért, robbant, a só kifröccsent, két emberünk hanyatt-homlok menekült. Az egyiknek a hajából kiégett egy rész, a másik még napok múlva is viselte kopasz fején az égési sebeket. Azóta nagyot köszönnek, ha megjelennek a műhelyben, és mindig megkérnek valamelyikünket, hogy edz- dzük meg nekik ezt vagy azt, így és így, ha von időnk. És mintha tisztelettel néznének ránk azóta. Így fizettünk a magunk módján, ha érzékenységünket megbántották. Hogy történhetett volna másképp is? A kopasz fej helyett a szem is kiéghetett volna? Lehet. De ez a kérdés akkor nem merült fel. Csak az munkált bennünk, hogy miképp tudnánk visszaadni, kompenzálni a „sértést”. Vig István: Régi gyár Vig István: Munkás hanem hosszú kampós vassal a kályha fölé tartottuk és így szárítottuk, aztán lassan szinte milliméterről-milliméterre eresztettük bele a sóba. Nem is lélegeztünk ilyenkor, készenlétben állva arra az esetre, hogy ha kicsapna a só, azonnal vissza tudjuk rántani az anyagot, és meneküljünk, ha még lehet. Két érzés munkált ilyenkor mindenkiben: a félelem és a vigyázó, megfeszített figyelem. Ekkor jött a tréfa. Valaki észrevétlenül az illető háta mögé lopódzott egész közel, és a füle mögött tapsolt egyet, vagy kalapáccsal ráütött valami vaslemezre, ami hasonlított a robbanás hangjára. Az illető hanyatt-homlok menekült ki a műhelyből, az ijedtségtől a gyomrában kezdett verni a szíve, aztán hirtelen elmosolyodott, aláfestve a többiek nevetését és magában már tervezte is, hogy miként tudná visszaadni a kölcsönt. Az egyik nyugdíjasunk, aki bejárt ledolgozni a 840 óráját, úgy meg tudott ijedni, hogy két percig csak kapkodta a levegőt. Ennek ellenére ő volt a legnagyobb Könyvek sorozatban Gondolat Zsebkönyvek Az eddigi sorozatoktól eltérően a Gondolat Zsebkönyvek német és magyar nyelven, egy hazai és egy külföldi könyvkiadó együttes munkájának eredményeként jelennek meg. A köteteket a lipcsei Uránia Verlag és a Gondolat Kiadó szerkeszti. Azt hiszem, nem kell külön bemutatni az Uránia tevékenységét, a magyar olvasók is jól ismerik a növényvilágról és az állatvilágról szóló több kötetes, színes felvételekkel illusztrált kiadványát. A Gondolat Kiadó munkájáról már írásaink során is sok szó esett, többek között mikor a Szemtől szemben és a Magyar História elnevezésű sorozatokat tárgyaltuk. A Gondolat Zsebkönyvek sorozat célja az alapfokú ismeretterjesztés, ahhoz kíván hozzájárulni, hogy a széles tömegek jártasabbak legyenek a természettudományok, a társadalomtudományok és a korszerű technika területén. Igen nehéz feladatok elé állítja ez mind a szerzőket, mind a szerkesztőket, hiszen bonyolult tudományos problémákról népszerűén, érdekesen, ugyanakkor igényesen írni mindig nagy erőpróbát jelent. Az eddigi kötetek tanúsága szerint azonban nem megoldhatatlan. A karcsú, kis terjedelmű könyvecskék gazdag, többnyire színes illusztrációkkal, magyarázó ábrákkal segítik a szöveg megértését. Tudományos igényű művekről lévén szó, a képanyag változatossága szinte egyedülálló a hasonló jellegű sorozatok között. A Gondolat Zsebkönyvek első kötete 1974-ben jelent meg Figyelem, robotok! címmel. A szovjet szerző, Kobrinszkij ebben a könyvében sokoldalúan tárgyalja az eddig jobbára csak a tudományos-fantasztikus irodalomból ismert robotok szerepét a korszerű technika egyes területein, mindenekelőtt az űrkutatásban. A laikusokban ott lappang a félelem, hogy ezek az emberi tevékenységet oly kitűnően utánzó gépcsodák egyszer az ember fölé kerekedhetnek. Kobrinszkij tudományosan cáfolja a robotok körül kialakult tévhiteket, ugyanakkor rámutat nélkülözhetetlen segítségükre, amit az emberi életre veszélyes munkában nyújtanak. Az űrkutatás fejlődésével, a csillagászat előrehaladásával egyre gyakrabban felvetődik a szinte mindenkit érdeklő izgalmas kérdés: van-e élet a Földön kívül? Erre a kérdésre válaszol Johannes Dorschner hasonló című könyve. A szerző elsősorban az ún. rádiócsillagászat sokszor meghökkentő, de még ma sem eléggé bizonyított kutatási eredményeire alapozza fejtegetéseit. A csillagok ősidők óta izgatták az emberek fantáziáját. Az arab csillagászok mai szemmel nézve is meglepő felfedezéseket tettek, pedig csak primitív eszközök és tapasztalati tények álltak rendelkezésükre. Napjainkban, mikor a legkorszerűbb távcsövekkel kutatják az égbolt végtelenségét, az emberi kíváncsiság minden eddiginél távolabbra merészkedik. Szécsényi- Nagy Gábor a Tejútrendszer határain túli világokba kalauzolja el az olvasót. Legalább ennyire izgalmas kérdés az is, hogyan keletkezett a Földünk, miként népesült be a különböző élőlényekkel? Horst Rast A Föld naplójából című munkájában ennek az ötmilliárd éves fejlődésnek az egyes szakaszait ismerteti, külön fejezeteket szentelve az élet keletkezéséről vallott sokféle nézetnek. Nem célunk, hogy a sorozat valamennyi könyvét bemutassuk, csupán ízelítőt kívántunk adni azokból a korunk emberét foglalkoztató problémákból, melyekre az egyes kötetek választ keresnek. Kovács Sándor
