Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)

977-10-23 / 292. szám

1977. OKTÓBER 23.

TÁRSADALOMPOLITIKA

DN HÉTVÉGE 5.

tvov-Kerlvaros

V

alljuk meg őszintén, hogy amikor a 15 ezer lakosú, lassan elkészülő pécsi új városrész lakóját megkérdezzük: hogy érzi itt magát? — már a választ is mondjuk helyette. Lvov-Kertváros madártávlatból nézve jól megkomponált, harmonikus-szines lakóházak összessége, büszkék vagyunk rá — méltán.

A lakó azonban a házak között él, s ritkán adódik számára, hogy helikopterről szemlélje a várost. Ott botorkál a , .rádőlni akaró” tízemeletesek között, s bár látja vagy sejti, hogy minden a legkorszerűbb elvek alapján épült, hidegen és precízen kiszámítva minden sarok és járdaszegély az előre megszabott helyre került — mégis idegenül és feszélyezve érzi magát.

Már írtam a kertvárosi jelenről, ami egyelőre lakáshalmazzal egyenlő, s azt vártam, hogy választ kapok kérdéseimre. Hogyan lehetne otthonossá tenni, hogyan lehetne lakóinak humánusabb környezetet adni? Végül is — miután az olvasói reflexiók a meleg váll- veregetésen túl nem sok „pro- fitálnivalót" hoztak — elindultam, hogy Kertváros megálmodóitól megkérdezzem: hogyan tovább?

Tillai Ernő, a Pécsi Tervező Vállalat tervezője Kertvárost — amelynek tervezésében sokan leálltak,', megbuktak — néhány héttel a leadási határidő előtt kapta meg. Mint mondja: az alapközmű-tervre kellett tulajdonképpen ráterveznie a várost, azaz adott területre elosztani az adott lakásszámot, a gazdaságosság maradéktalan szem előtt tartásával. A munkával 19 nap alatt készült el.

— Mi a véleménye önnek Kertvárosról?

— Kényszerhelyzetben voltunk, s bár alapjában véve nem is olyan rossz épületeket alkottunk, a gazdaságosság vastörvénye zsúfoltságot eredményezett. Jól mondja: a terület-kihasználási mutatót teljesítettük, bár jól tudom, a lakóknak nincs ilyen, legfeljebb „közérzeti mutatójuk" lehet.

— Lehet-e valamit jóvátenni?

— A városrész még nincs kész. Ha mindaz — gondolok itt a járulékos létesítményekre —, amit oda álmodtunk megépül, otthonosabb lesz. A megoldás: minél gyorsabban megépíteni a Diana teret.

— ön ha szabad kezet kapna, milyen új várost vetne papírra?

— Van egy dolog, amit úgy neveznek, hogy értékelemzés. € módszer segítségével egy új lakótelep minden objektív és szubjektív követelményét a legoptimálisabban tudnánk kiaknázni, ezzel a módszerrel nem

lehet viccelni, egyoldalú, link, sztereotip érveléssel lehetetlen az így megálmodott tervet áthúzni. Bár bizom a kertvárosi jövőben, hiszen Uránváros hőskorában is hasonló vélemények hangzottak el: ridegen kiszá- mított lakáshalmaz. Egy évtized kellett ahhoz, hogy a sok- felől érkező emberek őslakosokká váljanak, hogy megszeressék, magukénak vallják.

e

Kalla Gábor, a Pécsi Parképítő Vállalat osztályvezetője az új városrész „zöld tüdejét” hiányolja. Olyan sűrű a 1<öz- mű-út vezeték, hogy fákat szinte sehova nem tudnak telepíteni. A zöldterületnek pedig nemcsak esztétikai, hanem egészségügyi funkciói is vannak.

— Jó lenne — mondja, — ha a városi főépítész mellé egy főkertész társulna, aki a közmű-terv készítésénél, a fák- ra-bokrokra is gondolna. S ha már annyira szorít a beruházási keret, a tervező hagyjon meg némi tartalékterületet. Szinte az ország valamennyi pontján ilyen precíz, túltervezett lakótelepek létesülnek, s a terv sehol egy nyitott pontot, teret nem ad, ahol később fejleszteni lehet, ahol a később keletkező igényeket is ki lehet majd elégíteni. A tervezőket nem hibáztatom: ők azzal főznek, amijük van.

— Maradjunk a jelen lehetőségeinél. Úgy hírlik, hogy a most épülő új siklósi városrész sok gondunkat megoldja majd.

— Láttam a tervét, s ha maradéktalanul megvalósul, önnek igaza van. Szellősebb-tá- gasabb mint Kertváros. De ne várjunk rá! A tervezőre bíznám, ő döntse el: mi az, amit még nem építettek fel, az amúgyis szűk kertvárosi területen, s elmaradhat. Sok szép képzőművészeti alkotással lehetne gazdagítani a házak közét, s ha máshogy nem, társadalmi összefogás nyomán a lőtér helyén közösségi parkot, játszóteret lehetne létesíteni. És még egy: a város köré tervezett zöldsávot-erdőt, annak fáit már most kell telepíteni. Egy-két év alatt kész a zöldövezet, s mire a lakók költöznek, ott a pihenőparkjuk is.

o

Erdélyi Zoltán, a Pécsi Tervező Vállalat tervezője, ott volt néhány évvel ezelőtt Kertváros tervezésénél. Figyelmeztet, hogy ne felejtsem el: akkoriban húztuk meg először a nadrágszíjat, hisz a beruházási stop idejét éltük. Minden forintot meg kellett faragni.

— Nehéz ma várost tervezni - mondja —, hiszen az idő hallatlanul felgyorsult, a tulajdonképpen záros határidőn belül várják el a tervezőtől mindazt, amit — a történelmi város ad. Sokan mondják: Kertváros monoton, rideg, taszító. Azt már kevesen tudják, hogy miért lett ilyen. Az alapfunkciókon kívül egy új lakótelep mást nem lát el: megépült a bolt, az iskola és az óvoda, no és a lakás. A lakás meghosszabbítása azonban hiányzik: a közösségi létesítmények pénz hiányában elmaradnak.

— Ezek szerint önnek tetszik Kertváros?

— Egyértelmű igennel-nem- mel nem tudok válaszolni. Mindenesetre, amikor megkaptam a feladatot, hogy ezt a városrészt megtervezzem, életem nagy lehetőségét láttam benne. De a mai törvényként hangzó építési-létesítési paramétereket betartani és minden igényt kielégítő várost alkotni, lehetetlen. Százféle norma közé kell begyúrni a lakóházakat — középületeket, közműt, tereket, utakat, s most utólag meg merném kockáztatni: felül kellene vizsgálni, hogy a realitások figyelembevételével, miként lehetne . módosítani ezeket az alapnormákat.

— Kiköltözne az új városrészbe?

— Ha mindazt megépítenék, ami tulajdonképpen Pécs úgynevezett alcentrumává tenné. Nem színházra gondolok. De mondjuk egy jó kisvendéglőt el tudnék képzelni.

o

Balaskó István, Pécs város Tanácsa tervosztályának vezetője is elismeri a városrész zártságát, hozzátéve: korábban mindnyájan lelkesedtek a sűrűbb beépítéséért, korszerűnek, városiasnak tűnt.

— Kertváros még korántsem kész — mondotta. — Azt a kommunikációs pontot — teret, amiről manapság oly sok szó esik, s amit a városlakó éppúgy hiányol mint a városi szociológus, a Diana térben látjuk. Rövidesen csomagolnak az építők, s a téren megkezdődhet a munka. Ha elkészül, akkor mondjunk véleményt a „telepről”, centrumával együtt. Ide épül még egy 400 főt befogadó étterem, s egy kis

ABC, több semmi. A tér többi pontja szabadon-szellősen marad, sétánnyal, parkkal, padokkal.

— Mire elkészül, 1980-at írunk. A siklási városrésznek ugyanennyi lakosa lesz, mint Kertvárosnak. A cipő ugyanolyan marad. . .

— Nem éppen. Megépül a nevelési központ első üteme háromezer-adagos önkiszolgáló éttermével. Hozzátenném: ezért tanultunk a lakótelep gondjaiból, a siklósi városrész beépítése során kétszer annyi zöldterületünk marad, s a lakóépületeket úgy állítjuk egymás mellé, hogy belső udvarok maradjanak, s ezen udvarokon parkok, padok, játszóterek kapnak otthont. Higgye el, nehéz helyzetben vagyunk: iszonyatos erőfeszítések mellett sikerül csak a lehetőségünkre bocsátott pénzeszközök segítségével a megadott lakásszámot teljesíteni. Egy lakásra 390 000 forintunk van.

— A Malomvölgyi tó környékében látja ön is a városrész — és itt együtt gondolom a kertvárosi és a siklósi lakótelepet — pihenőcentrumát?

— Feltétlenül. Hiszen fél órás sétára van a városrésztől. Biztos vagyok abban, hogy rövid időn belül a régen áhított ligetet birtokba vehetik a környék lakói.

e

Voltak, sőt ma is vannak, akik a jövő városait égbeha- sító felhőkarcolókkal, közöttük ívelő többszintes autópályákkal, villogó-rohanó géprengeteggel tudják csak elképzelni; valamiféle hihetetlenül felgyorsult hajszával számolnak. Ez lenne a modern világ „kiteljesedése”, az elkerülhetetlen atomkor. Reménykedjünk azonban, hogy az elvárosiasodás e torzszülött gyermeke örökre a lombikban marad. Helyette sokféle, sokarcú gyermeket fogunk nevelni: lesz felhőkarcoló is, többszintes út is, de megmaradnak az emberi vonások — főleg az új városrészek tervezőire apellálunk, — s higgyünk az urbanistáknak, amikor azt mondják: mindegyikünkben kiölhetetlen vágy él a természet iránt.

Granasztói Pál irja a Városaink sorsa című könyvében: legtöbbször nem elégszik meg az ember azzal, hogy dolga végeztével a huszadik emeletről erdős-virágos panorámában gyönyörködjék, hanem együtt kíván élni a természettel, szobájából a szabadba szeretne lépni, foglalatoskodni akar. S ezt a törekvését nem lehet - nem szabad — korlátozni, visszanyomni.

Kozma Ferenc

Pedagógiai egység

A szocialista nevelőiskola bármely szintjén, valamint az intézményes nevelés bármely formájában — a családi, iskolai, munkahelyi közösségi formában — a pedagógiai egység kérdése a pedagógiai szituációban adott tényezők összefüggéseivel, kölcsönhatásaival kapcsolatos kérdésként vetődik fel. Elsősorban nem elméleti, hanem nagyon is markáns gyakorlati vonzatatival jelentkezik ma.

Milyen legyen a fejlett szocialista társadalom embere, milyen szakmai-eszmei-politikai morális tulajdonságok fejlesztését célozza az a szándékolt hatásrendszer, amely a pedagógiai, nevelési szituációban nyilvánul meg? Milyen a múltban felhalmozódó és a jelenben állandóan gazdagodó tartalmak, anyagi és szellemi értékek lehetnek alkalmasak a felnövekvő generáció és a felnőtt társadalom nevelésére, fejlesztésére? Hogyan lehetséges feloldani a nevelés folyamatában nap mint nap újratermelődő alapvető ellentmondást, amely a holnapra irányuló, a mában a múlt eszközeivel és embereivel folyó pedagógiai tevékenységben tárul fel? Melyek azok az eszközök, eljárások, szervezeti, strukturális formák, amelyekkel politikai célunk, a közösségi társadalom közösségi típusú embere nevelhető? Melyek a tudomány, a pedagógia elméletének feladatai a gyakorlati kérdések megválaszolásában, hogyan biztosítható a gyakorlat és elmélet egysége?

Mindmegannyi kérdés, amely tartalmi elemét képezi a pedagógiai egységnek, amely ezeknek sokoldali összefüggéseként valós.

A sokoldalú összefüggésekből kiemelkedő, mint meghatározó viszony az ellentétes oldalak, tendenciák kölcsönhatása. Ezek sorából megkülönböztetett figyelmet érdemel az a kölcsönhatás, hogy a pedagógiai tevékenység része a társadalom gyakorlati tevékenységének. Ennek egyik vetülete- ként a nevelés folyamatában megvalósuló, változó és fejlődő pedagógiai egységben a társadalmunk egységének sajátos megnyilvánulását is kifejezzük. Nem véletlen, hogy mindenkori intézményes nevelésjellegét az alapvető társadalmi, termelési viszonyok jellege, minősége határozza meg.

A szocialista iskolában, a szocialista családban, a szocialista munkahelyi közösségben a nevelőnek és a neveltnek a viszonya, amely a pedagógiai jelenséget adó ellentétes oldalak és tendenciák viszonyaként is értelmezendő, alapvetően az egyenlőség viszonyával jellemezhető. Alapja ennek az az alapvető érdek- azonosság, amely mindennapi felszabadult létünkhöz kötött. A nevelő tevékenységének célja a nevelt sokoldalú képességeinek, szocialista személyiségének kifejlesztése, ez a törekvése ugyanakkor egybeesik a társadalom egészének szükségleteivel. A neveltek törekvései hasonlóak, elérésének módja a kölcsönös tevékenységcsere, az aktivitás, a gyakorlati tevékenység.

Ebben a kölcsönhatásban azonban nemcsak az ellentétes pólusok egysége, egyensúlya érvényesül. Hat szembenállásuk is, hiszen a nevelődök, a neveltek, amikor részesei a szocializációs folyamatnak, nem csupán elsajátítják a tanulás során a megelőző generációk által létrehozott társadalmi viszonyokat, anyagi, szellemi értékeket, hanem egyúttal saját létükkel, tevékenységükkel formálják azokat, de elődeik körülményeitől eltérő körülmények között. Éppen ezért jelenüket sem akarják már a múltéhoz hasonlatossá tenni, még akkor sem, ha annak értékein nevelődnek. Szándékuk és törekvésük a jelenben saját jövőjük formálása.

Tanulságos ebből a szempontból felidézni Marx gondolatmenetét, aki a Feuerbach- tézisekben a következőket írta: „Az a materialista tanítás, hogy az emberek a körülményeknek és a nevelésnek termékei, megváltozott emberek tehát más körülményeknek és változott nevelések termékei, megfeledkezik arról, hogy a körülményeket éppen az emberek változtatják meg, és hogy a nevelőt magát is nevelni kell. Ennélfogva szükségszerűen oda jut, hogy a társadalmat elkülöníti két részre, melyek egyike fölötte áll a társadalomnak (pl. Robert Owen- nál). A körülmények változtatásának és az emberi tevékenységnek egybeesését csak mint forradalmasító gyakorlatot lehet felfogni és racionálisan megérteni”. A nevelés tehát egyben nevelődést, a fejlesztés a fejlődést is magában foglalja.

Ahhoz, hogy a pedagógiai szituációban érvényesülő fejlesztő hatás eredményes legyen, nélkülözhetetlen a nevelők fejlődése, állandó továbbképzése. A pedagógiai tevékenység ugyanakkor mint a társadalmi gyakorlat része nem csupán meglevő értékek konzerválását, reprodukálását jelenti, hanem új értékek létrehozását, alkotását is.

A pedagógus o nevelő munkájában ez a társadalmi szükségletet kifejező hármas követelmény egységében valósulhat meg. A hármas követelményben az oktatás-neveléssel kapcsolatos nevelői feladatok, a társadalmi, közéleti tevékenység, valamint a tudományos alkotói tevékenység feladatai képezik azt az egységet, melynek biztosításával valósulhat meg a körülmények változtatásának a pedagógiai tevékenységben az emberi tevékenységnek egybeesése.

A társadalmi-politikai, szakmai célokat megvalósító oktató-nevelő munka egyben társadalmi, közéleti vonzótokkal is telített, hiszen a nevelés céljai, amelyek egyrészt a szervezett ismeretközvetítéssel és elsajátításával, vagyis magával az oktatással valósulnak meg, egyben túl is mutatnak azon azzal, hogy az elsajátított ismeretekkel kifejlesztett értelmi képességeket az ezekhez kapcsolódó emotív-tényezőket hatni engedik társadalmi, politikai célok érdekében, létrehozva a nevelésnek és nevelődésnek a tanítási órán kívüli formáit, .tevékenységi körét, biztosítva a nevelésnek a társadalmi gyakorlattal való kapcsolatát, a közösségi formálódást. Ebben a tevékenységben létrejövő pedagógiai közösség, amely a pedagógusközösség és az ifjúsági közösség egységeként létezik, egy olyan újabb ellentmondása a pedagógiai egységnek, amiben annak valósága fejeződik ki.

A pedagógiai egység értelmezéséből nyilvánvalóvá válhatott, hogy megteremtése elsődleges gyakorlati kérdés. Ki kell fejleszteni a nevelési folyamatban a pedagógiai közösségeket. Ehhez mndenekelőtt tovább kell erősíteni az integráló tényezők hatását: így az egységes világnézeti alapot adó eszmerendszernek a marxizmus—leninizmusnak, a marxizmus klasszikusainak és korunk forradalmi gyakorlata tanulmányozásával a nevelők és az ifjúság által történő elsajátítását, az oktató munkában a szakmai ideológia biztosítását, továbbfejlesztését. Ehhez a továbbképzési rendszerünk állandó tökéletesítése szükséges, továbbá a nevelési folyamat tervezésének tökéletesítése. Ennek alapvető feltételei a tervszerűség, tudatosság fokozása az oktatásban, képzésben, nevelésben. A nevelés különböző színtereinek koordinált összefogása a hatások egységének biztosítása érdekében. A különböző társadalmi, gazdálkodási egységek és az iskola együttműködése a neveltek érdekében.

Amikor az ifjúság szocialista szellemi nevelését az egész társadalom ügyévé tettük és a vele kapcsolatos társadalmi feladatokat törvényileg is rögzítettük, célunk az, hogy a nevelés folyamatában érvényesülő sokoldalú összefüggéseknek egységben, a pedagógiai egységben való felfogását erősítsük. Dr. Hajdú Miklós