Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-15 / 284. szám
1977. október 15., szombat DunQntuit napló 3 Szovjet filmek ünnepi bemutatója A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére a Baranya megyei Moziüzemi Vállalat a Hazafias Népfrorlttal, az MSZBT-vel, a KISZ-szel, a szakszervezetekkel együttműködve állította össze programját. A szovjet filmek ünnepi bemutatója, mely októbertől december közepéig tart, már elkezdődött. Első rendezvényük a pécsi Petőfi filmszínházban e hónap elsején megnyílt kiállítás, amely a szovjet hatalom 60 évének eseményeit sorakoztatja föl. A vállalat készített egy bemutatási tervezetet, feldolgozva a megye városainak, járásainak igényeit. A kiválasztott filmeket minden moziba, klubba eljuttatják, sőt arra is vállalkoznak, hogy a filmvetítővel nem rendelkező apró falvakban vándormozit szervezzenek. Lehetővé teszik az iskolák, intézmények, üzemek, termelőszövetkezetek tanulóinak, dolgozóinak a választást a több száz film közül, valamint elősegítik, hogy a kollektívák filmvetítéssel egybekötött ünnepségeket tarthassanak. Ezen kívül az Auróra című rövidfilm ösz- szeállítást is bemutatják mintegy 20—25 vállalatnál, gyárban. Az ünnepi bemutatósorozat csúcspontját a november 3—16-a között megrendezendő szovjet filmek fesztiválja jelenti. A Petőfi filmszínházban kerül sor a díszelőadásra, a Fehér hajó című színes, szinkronizált film bemutatásával. A filmet Ajtmatov azonos című kisregényéből írta és rendezte Bolotbek Sanisijev. A megható szépségű és tragédiájú filmet első ízben láthatja a pécsi közönség. A film vetítésével egyidőben nyílik szintén a Petőfi moziban a szovjet filmművészet 60 évét feldolgozó és a forradalommal kapcsolatos könyvek kiállítása. A fesztivál ideje alatt mutatják be Ozerov monumentális új alkotását, A szabadság katonái-t. A négyrészes „élő történelemkönyv" a Nagy Honvédő Háborúval foglalkozik. Ugyancsak ebben az időszakban tűzik műsorra Mihalkov A szerelem rabja című filmjét. A vállalat az évforduló alkalmából ünnepi kiadványt is készít. Neves szovjet filmekről közölnek képes anyagot, történeti tájékoztatókkal kiegészítve. A kiadvány október végén kerül ki a Szikra Nyomdából. A filmklubok és filmbaráti körök tagjainak a szovjet filmművészet már klasszikusnak számító alkotásait is levetítik, így például a Patyomkin páncélost, a Rettegett Ivánt, az Emberi. sorsot, a Ballada a katonáról-t. A megye általános és középiskolás tanulóinak háromfordulós vetélkedőt rendeznek, Ki tud többet a szovjet filmművészetről? címmel. Az első helyezettek értékes jutalmakat, díjakat vehetnek majd át a pécsi döntőn. B. A. ősbemutató a Kamaraszínházban Szabálytalan beszámoló B evallom, első futó érzésem, a bosszúság igen hamar zavarrá változott, és ez a zavar mostanáig tart. Ez úgy is értelmezhető, hogy zavarban vagyok szín- házlátogaói minőségemben, mert nem tudok mit kezdeni azzal a szokatlan és homályos kapcsolattal, ami köztem, mint közönség és a színpadon folyó dolgok között kialakult. Legjobb tudomásom szerint ugyanis mindama erőfeszítések, amelyek egy darab kéziratpapírra gépelésétől teszem azt a ruhatárosok esti munkába állásáig végesteien végig történnek, mind arra valók, hogy én, illetve mi, szóval: a Közönség valamivel okosabban, gazdagabban, vidámabban, nyugtalanabbul (és így tovább) távozzék a színházból, mint ahogy annakelőtte érezte magát. Ha ez nem következik be, vagyis a közönségen semmi hasonló konkrét változás nem mutatkozik, s az a két vagy három óta nyomtalanul múlik el, legfeljebb a közönség egyedei menetközben többször is hitetlenkedve ellenőrzik karórájuk mutatóinak állását - akkor valami nyilvánvalóan sem stimmel. Ebből fakad zavarom másik értelmezhetősége, az ugyanis, hogy manapság nemigen divat, sőt, kifejezetten nem divat színházi produkciók esetében azt a szót használni, hogy bukás. Pedig rendes, szép magyar szó ez, amelyet régen bátran használtak, egészen kiváló emberek is, akiknek híre fönnmaradt az utókorban, néha kockáztatva a tévedést is, amelynek híre persze szintén eljutott az utókor fülébe, de ettől nem dőlt ösz- sze a világ, sem akkor, sem később. Nyersen, de legalább érthetően fogalmazva tehát Novotny Gergely Vacsora című darabjának Kamaraszínház-beli bemutatóját bukásnak tekintem. Ami persze nem kérdőjelezi meg a szerző jószándékát, a rendező (Gáli Ernő) szakmai tudását, tehetségét, Jánosa Lajos amúgy ötletes, szép díszletét, a színészek - Pákozdy János, Labancz Borbála, Harkányi János és Muszte Anna - tisztességes, odaadó munkáját. Sőt, Labancz Borbála például egyenesen megdöbbentett azzal a néhány tiszta és igazi színházi élményt nyújtó percével, amelyben valahonnan, tehetségtartalékai mélyéről váratlanul teljes 'jellemet tudott felszínre hozni, hitelessé téve a hitetlent is. A szervi hiba magában a darabban van. A modern hangvételű, korunk bonyolult valóságára hivatkozó tévedésekkel mindig az a legnagyobb baj, hogy ilyenkor sorompóba lép a sznobizmus és a konzervatív ízlés — egyébként jogos és szükséges — ellenzéke. Pedig a hangvétel önmagában nem sokat jelent. Minden újítás elaggott lesz abban a pillanatban, amikor önmagáért ismétlik. A nyelvi Érthető rokonszenvvel, érdeklődéssel, sőt, csendes részrehajlással figyeltük a Pécsi Körzeti Stúdió első műsorait. Ez a figyelem továbbra is megmarad, csak a bíráló szem élesedik, indokoltan, hiszen a stúdió már bebizonyította életrevalóságát, talpraállt, megerősödött, mint bármely más újszülött, tapasztalt szakemberek és tehetséges fiatalok együttesévé kovácsolódott, nincs hát már szüksége semmiféle elnézésre, hisszük, hogy sokkal inkább őszinte véleményekre. A szerda délutáni műsor — úgy tudjuk — egy olyanfajta kulturális riportmagazin előzménye, amelyet a későbbiekben rendszeressé akarnak tenni. Három megyét, egész Dél- Dunántúlt kapcsolná be ez a SSflö!ss’Be,«i egy hangversenyről Kurtág György szerzői estje után groteszkség, ha gazdag talajon nő, gyönyörűség a kicsit is „vájt" fülnek, sovány talajon mindössze lehangoló. A hagyományos színház kellékei, a szituációk, a drámai ív vagy a jellemek föllazíthatok jóformán a felismerhetetlenségig, de büntetlenül nem dobhatók ki, mint holmi megunt kocátok. A közönség közvetlen ostorozása a színpadról — ez is olyan eszköz, amivel csínján kéne bánni, csak akkor alkalmazni, ha szükséges, ha megvan hozzá a kellő „bűvölet”, mert a közönség nem csupán bűnhődni jár színházba, s még föl talál lázadni. Különösen, ha egyszercsak azt mondják neki, hogy kilöttyent a paradicsomleves, s nyomban meg is róják érte, ha esetleg nem érti, miféle paradicsom- leves és miért. Előfordulhat persze, hogy a közönség műveletlen egy kicsit, rossz az asszociációs képessége vagy mindenen megsértődik, de a baj nem ez. Hanem az, hogy ha a közönség elkezd nem hinni abban, ami a színpadon folyik, ha mellébeszélésen, üresjáraton csípi rajta a színműsor az országos érdeklődés áramkörébe, rendre hírt adna az itteni kulturális eseményekről, érdekességekről. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a műsort, akkor csak helyeselhetünk, hiszen a pécsi Sallai utcai ásatás, a bányásznapi randevú, a Zichy emlékkiállítás, a nemzetközi fotópályázat mind érdekelhet másokat is az országban. Egyedül talán a nyári színházi esemény, a Szép Heléna tettyei előadása tűnt kissé „szakállasnak” ebben az összeállításban. Ha viszont megpróbáljuk a műsort elfogulatlan kívülállóként, egyszerűen a televízió egyik műsorának, színes riportmagazinnak tekinteni, akkor már több kifogással élhetünk. Kezdve mindjárt a Szép Helétartalmukat és emlegetésük semmilyen érzelmet nem kelt, amikor olyan igazságok halmozódnak egymásra, amelyek ebben a formában közhelyhalmaznak tűnnek, amikor a szereplők már pusztán szereplők, nem karakterek, nem emberek, mégcsak nem is eszmék hordozói. O rt sbemutatóról volt szó, a pécsi színházak azon törekvése jegyében, hogy korszerű, népszerű és eredeti színházat csináljon. Régi jelszó, jó jelszó. De csak együtt van értelme. Többször elmondtuk, már szinte röstell- jük: a mindenáron való eredetire törekvés aránytévesztés- hez vezethet, s vezet is, sajnos, nem egyszer. Igaz, hogy egy színházi produkciónak legelső kritériuma a kvalitás, minden egyébről csak azután érdemes beszélni. S akár a meghiúsult remények, hiábavaló erőfeszítések, elfecsérelt energiák oldaláról tekintjük a kudarcot, akár egy koncepció kritikájaként, akár a közönség — véleményem szerint teljesen reménytelen — megnyerésének szemszögéből, a jelenség mindenképpen figyelmeztető. na visszapergetésénél, nem tartom szerencsésnek mennyiségileg sem és formai megoldásnak sem, hogy az amatőr színjátszókat „beültették” a stúdióba. Egyáltalán, az egész riportmagazin sokkal inkább stúdióbeszélgetések egymásutánja volt, semmint valódi riportok színes együttese. Kifogásolhatnánk még, hogy a bizonyára igen kitűnő pályázati fotókat szinte alig láthattuk teljes egészében, csak részleteken időzött el az egyébként jóízlésű kamera. (Ez különben általános tévés betegség.) A kákán is csomót kereső néző azt is szóvá tehetné, hogy vajon mivégre kell látnunk minden ásatásnál a pemzlivel szorgoskodó (többnyire nőnemű) illetőt, valamint, hogy miA Korunk Zenéje sorozat előző két hangversenye (Pende- reczki Lukács passiója és a The Fires of London együttes műsora) európai kitekintést engedett: mit nyújt most századunk alkotó- és előadóművészete? Ez az utolsó koncert itthoni zeneéletünk egyik leg- kiválóbbjának, Kurtág Györgynek alkotóműhelyébe adott betekintést igen jól felkészült, elhitető erővel játszó előadó- művészeink teljesítményén keresztül. o Egy ilyen esemény, az eddig is igen gazdag életműkeresztmetszet bemutatása jobban kellene, hogy vonzza a közönséget, legalábbis azokat, akik a zenétől élményt várnak és nemcsak bármikor kikapcsolható, kellemes vagy izgató, alapvetően mégis semleges közegnek tekintik a zenét. Honegger sötéten fest Zeneszerző vagyok című könyvében a zene jövőjéről. Szerinte a közönség már régen nem a zenéért, hanem az előadói teljesítményért jár hangversenyre. Úgy látszik, Pécsett ez sem igaz, mert egy modernzenei hangverseny köztudottan előadói bravúrokat ígér, és a londoni együttes is „gyér házat” vonzott, most pedig csak félig telt meg a Liszt-terem. o Érdekes, hogy a társművészetek jelenkorát mennyivel jobban elfogadjuk: megcsodáljuk a modern építészetet, sőt érvelünk mellette vagy ellene; formatervezett gépeket szívesebben vásárolunk; lassan már a képzőművészet legújabb eredményeit is környezetünkbe fogadjuk. Felfedezzük az egyszerű, természetes formák igazságát, a geometriák szépségét, a magatartások objektivitását stb. Csak éppen a hangok világában félünk az új összefüggésektől, ragaszkodunk a kellemesen zsongító hagyományhoz, melyet azonban ért nem láthatjuk is azt, amit a régész magyaráz. Mert így igen tetszetős köveket szemlélhet a néző, miközben hallgatja a szakszerű kommentárt, de nem tudja, melyik régi kő micsoda, vagy mi volt, mire szolgált, holott — meg vagyok győződve erről — ha már odafigyel, szeretne részletesebben eligazodni. Egészében véve tehát pergőbb, érdekesebb műsornak, igazi riportmagazinnak képzeljük ezt a sorozatot, amely megszabadulva merevségeitől, bizonyára közkedvelt műsorrá válik, hiszen Dél-Dunántúl valóban tálcán kínálja a színes, sajátosan helyi, országosan is rangos kulturális választékot. H. E. jól ismerve felfedezhetnénk benne jelenkorunk türelmetlenül sürgető tendenciáit, logikus folyamattá kapcsolhatnánk múltat és jelent. Csak éppen a zenében nem akarjuk tudomásul venni a fejlődés gyorsulását, ugrásait, az egyre több történés mind kisebb időkbe való tömörítését. Pedig Kurtág zenéjének megértéséhez ez az út vezet. Viszonylag rövid darabjai sűrítetten tartalmazzák a zenei történéseket. Webern művészetéhez hasonlóan a teljesség igen magas fokú koncentrációi. Ugyanakkor a tömör szerkesztés, melyben a legkisebb időegység is hallatlanul fontos (a hallgatótól is olyan fokú koncentrációt kíván, mint az előadótól), sohasem öncélú. Tág világot sűrít magába, melyben mozgások, cselekvések, emlékek, széles skálájú érzelmek éppúgy megtalálhatók, mint a nemzeti hovatartozás tudata vagy a zenei múlt tisztelete. A Jáféfcok-zongorasorozat Jan- dó Jenő által nagyszerűen megszólaltatott részletei példázzák, mit rejt a zongora magában, mint lehetőség; hogyan válhat hangzóvá egy mozdulat, egy gesztus, hogyan szerveződhetnek formává zenei effektusok. Mennyi izgalmas lehetőséget rejt zenei múltunk két fontos hangszerének, a hegedűnek és cimbalomnak az együttese! Fábián Márta szuggesztív cimbalomjó- téka Hevesi Judit igen tudatosan formált hegedülésévet keltette életre a Nyolc hegedű—cimbalom-duót. És milyen engedelmes társává szegődött ez az együttes az énekhangnak Gulyás Pál verstöredékeinek megzenésítésében. Különös élmény volt hallgatni ezt a kissé nosztalgikus-romantikus zenét. A dalokat éneklő Németh Alice egyébként is remekelt: szép piánói, egységes hangvétele magas fokú felkészültségről és a művel való azonosulásról vallottak. o A Mecsek Fúvósötös és a városunkban először szereplő Éder Vonósnégyes egy-egy olyan művet játszottak, melyek korszakalkotóak az újkori magyar zenetörténetben. Az 1959- ben írott Vonósnégyes Op. f. és a Fúvósötös Op. 2. (Szer- vánszky: Hat zenekari darabjával együtt) az első olyan magyar alkotás, mely behozza az akkori Európa hangját az ötvenes évek zárt zeneszerzői világába, kaput nyit az új hangzásbeli lehetőségeknek, ugyanakkor — s ez szintén Kurtág érdeme — indítékában, alapjaiban nem tagadja meg mély népzenei múltunk gazdag világát. Megszólaltatásuk, meghallgatásuk a művek érdemein túl ezért is igen fontos; aki jártas akar lenni zenei életünkben, melynek pasz- sziv hallgatóként is állásfoglalásunkkal cselekvő részesei vagyunk, ismernie kell legalább a fordulópontokat, a zenei fejlődés pilléreit most is ugyanolyan fokon, mint ahogy a zenetörténetben ismerni véli ezeket. Jól érzékeltette a Mecsek Fúvósötös a tételek egymástól elkülönülő hangulatait, érzelmi állapotait. Élményt adóan játszott az Éder-quartett. A fiatal muzsikusok korukat meghazudtoló telítettséggel, imponáló biztonsággal, igen egységesen játszották a nagyon nehéz művet. o Meghallgatunk egy hangversenyt, elolvassuk a róla megjelenő kritikát, megbeszéljük az előadókat, esetleg a szerzőt. Ami hangzik, a zene legtöbbször csak ürügy marad. Ez a pár sor is most másról: rólunk, a közönségről szólt. Kircsi László Hallama Erzsébet Tárlatvezetés és népzenei bemutató nakvása és attól fogva a paradicsomleves számára egy tányér pirosas löttyöt jelent az üzemi étkezde asztalán, amit vagy szeret, vagy utál, semmi egyebet, s nem érti, mi köze van neki ehhez az egészhez. A Vacsora végül is a generációk harcát, az igazságkeresés nehézségeit, a magatartásformák ütköztetését akarta elmondani, vagyis valóságos mai problémákat. Csakhogy az általánosításnak azon a fokán, amikor már egy dolog és annak az ellentéte egyformán igaz lehet, amikor a fogalmak már elvesztik valóságA múzeumi hónap alkalmából a JPM néprajzi osztályának kiállítótermében tárlatvezetéssel egybekötöttt nemzetiségi népzenei bemutató lesz október 16-án, vasárnap délelőtt 10 órakor, Pécs, Rákóczi út 15.). Fellépnek: Deák János — cite- ra (Magyaregregy), Csobán György — furulya (Egy há zaskozár), Tóth Jánosné — ének (Szebény), Braumbauer Gáspár — harmonika (Vé- ménd), Kelber—Mitzinger- duett (Himesháza), Szerencsés Anna — ének (Mohács), Ivanecz István — harmonika (Mohács), zenei vezető: Várnai Ferenc. Tárlatvezető: W. Sáfrány Zsuzsa. Riportok Dél-Dunántúlról
