Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-02 / 271. szám
1977. OKTÓBER 2. ELMÉLET - TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. fi marxizmus humanizmusa Beton-játszótéri gondolatok... Egy a kertvárosi beton-játszóterek közül Elefántot gyufásskatulyáb a Négyezer baleset évente Az éles kőperem csontot repeszt Fenyeget a beton—vas kettőse A humanizmus általános problémáival már az ókori görög és latin gondolkodók, a reneszánsz, a felvilágosodás humanistái is sokat foglalkoztak. Újat a humanizmus gondolatába a marxizmus a kérdések megfogalmazásában és a válaszok keresésében egyaránt érvényesülő, szigorúan tudományos emberfelfogással hozott. Attól, hogy elődeihez hasonlóan elvontan, a kortól, az adott társadalomtól elvonatkoztatva általában szóljon ctí „emberről”, a marxizmus klasszikusait az óvta meg, hogy a történelmet „természettörténeti" folyamatként kezelték. Ez a felfogás ösztönözte őket arra, hogy lépjenek túl az eszmék küzdőterein, oda, ahol az emberi szabadság lehetőségeit és megvalósulását hordozó nagy társadalmi konfliktusok zajlanak. A marxizmus—leninizmus humanizmusának központi gondolata: „Az ember a legfőbb jó". Tegyük rögtön hozzá, a marxista emberfelfogás legsarkalatosabb felismerését: „Az emberi lényeg — a társadalmi viszonyok összessége." Marx az ember fogalmában azt keresi, ami az embereket integrálja, a társadalmiságot. Csakis az ember társadalmi lény voltától kiindulva — abból például, hogy osztálytársadalomban az ember csak mint osztálya tagja létezhet — juthatunk el ahhoz, hogy egy- egy történelmi korszak emberének személyes létét megértsük. Hiszen — ismeri fel Marx — egy-egy kor emberének a kor anyagi és szellemi javaiból való részesedésének szeszélye kiteljesedésének lehetőségeit, határait végső soron azok a konkrét társadalmi viszonyok szabják meg, amelyek közt él. Az ember humanizá- ciója ezek szerint nem más, mint önfejlődése a saját történelmi talaján, ami munkája környezete, társadalmi viszonyai haladó irányú változtatásának folyamatában következhet be. így például a sokoldalúan fejlett személyiségű ember — társadalmi méretekben — csak a kommunizmus építésének történelmi távlataiban valósulhat meg. Marx a Tőkében a vallásról szólva kifejti, hogy a való világ vallásos visszfénye csak akkor tűnik el, ha az embereknek a természethez és egymáshoz fűződő viszonyai „átlátszókká és egyenrangúakká” válnak. De hogy ez létrejöjjön, ahhoz konfliktusokkal kísért hosszú fejlődéstörténeti folyamatra lesz szükség, melynek eredményeként persze nemcsak a vallás mint tudati-ideológiai jelenség szűnik meg, hanem a vallás társadalmi gyökerei is. Mert a vallás társadalmi gyökere a kiszolgáltatottság, a gyengeség, ennek oka pedig szintén az emberek létviszonyaiban vannak. Ezek a létviszonyok az osztálytársadalmakban csak mint az emberiség előtörténetének viszonyai léteznek. Korlátozottságuk egyrészt abból következik, hogy az ember még csak alacsony fokon uralkodik a természet és a társadalom erőin. A termelőerők fejletlensége következtében évszázadok hosszú során milliók erőfeszítése csupán az anyagi javak viszonylag csekély mennyiségét hozza létre. S amikor ez a helyzet megváltozik már a kapitalizmus idején, akkor meg a termelési viszonyok lejletlen- sége gyöngíti meg az embertömegek erőfeszítéseit. Mindez viszont olyan ellentmondásokkal jár, mint a termelő kapacitás kihasználatlansága egyfelől, a munkanélküliség másfelől. Az egyenlőtlenség egyik legfőbb jelensége, hogy a tőkésrendszerben egy szűk réteg birtokolja a termelőeszközöket, s ezzel az emberek óriási tömegét is uralma alá hajtja, kizsákmányolja. Ha az ember, akár a termelőerők, akár a termelési viszonyok fejletlensége folytán, kiszolgáltatott a társadalomban, erőfeszítéseit, magasabb erők legyengítik, megbénítják, akkor ez felerősíti mindenféle minisztifikációs lehetőséget — „csak az isten a biztos” — éppúgy, mint a cinikus bizalmatlanság — „az ember már az ellenségében sem bízhat". A marxizmus—leninizmus humanizmusa azért összpontosítja erőit a minden emberi megalázottságot, szenvedést, félelmet és tudatlanságot termelő viszony megszüntetésére, mindenekelőtt a kizsákmányolás, az uralom és alávetettség viszonyainak megszüntetésére. Ez jelenti ugyanis a valóságban az „átlátszó és egyenrangú" viszonyok megvalósulását. A szocializmus az első olyan társadalmi rendszer, mely alapja lehet ennek a gyakorlati programnak, következésképpen a humanizálásnak is. A szocialista társadalomban ölt valóságos formát az emberek egyenlőtlenségének, kiszolgáltatottságának megszüntetésére irányuló eszme, s megteremtődnek a kommunista társadalom lényeges feltételei. Ellentmondások is kialakulnak, amelyekben egyaránt kifejeződnek a múltra utaló és a jövőre mutató mozzanatok. A társadalmi egyenlőséget a maga teljességében a kommunizmus, az osztályok megszűnése lógja megteremteni. S bár a szocializmus jelenlegi szakaszában a magántulajdonon alapuló, kizsákmányoló osztályok teljesen eltűntek, mégis léteznek ellentmondások az osztályok és a rétegek között. Az ellentmondások származhatnak a munkamegosztás történelmileg kialakult, jelenlegi színvonalának az eltéréseiből a munka feltételeinek, területi, sőt termésezti egyenlőtlenségéből és így tovább. A marxizmus—leninizmus a valóságos világ tényleges átalakítására törekszik, s ezért a humanizmusa is a világunk megváltoztatásának gyakorlati kérdéseire irányul. Ez a humanizmus az embert nem szorítja be valamilyen hamis elmélet (például a vallás, az idealista filozófia) Prokrusz- tész-ágyába, hanem a valóságos életfolyamatokban létező emberből indul ki, és ide tér vissza. Közben leszámol minden hamis illúzióval, s nemcsak az ember fogalmát szakítja le az illúziókról, az utópiákról, hanem egyben ösztönöz is annak a valóságnak az átalakítására, amelynek még szüksége van illúzióra, pótcselekvésre. Ebben van a humanizmus gyakorlati jellegének másik aspektusa: a jót nem elég tudni — tenni is kell. Az ember ügyével, dolgával törődő humanizmus töprengése nem állhat fölötte az ügynek, nem vonulhat vissza a szép és rokonszenves elméletek bástyája mögé. Minden cselekvés, amely az embernek a múlttal szemben boldogabb jövőt akar biztosítani, csak a jelen feladatainak a megoldásával teheti. Nem lehet reményért vagy megnyugvásért a jövőbe futni, de nem lehet a múlthoz sem nyúlni tanulságokért anélkül, hogy ne vállalnánk korunkat. A humanizmus korszerűsége tehát azt jelenti, hogy most humanizál. Munkánk köti ösz- sze a múltat a jövővel, az előttünk élők — képletesen szólva — bennünk találkoznak az utánunk jövőkkel. A most tehát híd is. Nem állna, ha nem építenénk alá a múltból és a jövőből pilléreket. Ezért a marxizmus humanizmusának korszerűsége az is, ha cselekvésünk kilép a korból. Sem a gazdasági, sem a politikai gyakorlat, de még a művészet sem lehet úgy korszerű, hogy csak korunkkal, a jelennel azonos. A jelen persze nem hónapot, évet jelent, hanem történelmi léptéket, történelmi időt. Azt a problémát, amit Marx úgy fogalmazott, hogy a kommunizmus a jelenleg fennálló állapotok megszüntetése, nem úgy kell értelmezni, hogy a kommunizmus majd a jövőben, majd a fennálló állapotok megszüntetése után jön létre, hanem úgy is, hogy a fennálló állapotok megszüntetésével együtt, magával, a cselekvéssel, sőt magában a cselekvésben létezik már a kommunizmus, persze még nem kifejlett állapotában. Az a korszerűség tehát, amely a jelenlegi állapotot megszünteti, csak annyiban utal a jövőre, amennyiben a jelenlegi állapottal szemben jövőbeni állapotot állít. Ez pedig konfliktust is jelent, a régi és az új összecsapását. Tartalmában ez a humanizmus azért korszerű, mert az osztályoktól és a társadalmi rendszerektől megbontott korunkban nyíltan vállalja, hogy nem létezik valamiféle társadalomfeletti, elvont „embersze- retet”; a szocialista humanizmus az emberiséget, tehát az embert felszabadító, kiteljesítéséért harcoló, ezt a humanizmust valló és vállaló erők oldalán áll. Ha a világtörténelmet meghatározó ellentmondást nézzük, akkor a válasz tóvonal a szocialista és a kapitalista társadalmi rendszer, a munkásosztály és a burzsoázia között van. S ha az egyénekre gondolunk: szabadnak, boldognak lenni az elvégzett, s mindig tökéletes munka által lehet, küzdve mindazok ellen, akik boldogok a munkán kívül, és csak a munka eredményéből akarnak részesülni, töprengve azon, hogy azt, ami ránk van bízva, hogyan lehet jobban ellátni. A választóvonal a közösséghez tartozás vállalása, és minden olyan jelenség elleni fellépés, amely ennek a kialakulását, fejlődését gátolja; ilyen a munkahelyi demokrácia hiánya, az emberi kicsinyesség, a felületesség, az önzés, a karriervágy. De küzdeni kell az ellen is, ha a kollektívát megfosztják önfejlődésétől, s alárendelik az „üzem” meg a „hivatal” vagy akár a „társadalom” fogalmával címkézett, a ködbe burkolódzó, személytelen általánosságnak. marxizmus-leninizmus humanizmusának elide- geníthetetlen természete a harcos lorradalmiság. Ez a jelleg nem csupán azt jelenti, hogy fennszóval hirdeti elveinek igazságát és igazságosságát, szépségét és emberségét. Hanem azt is, hogy az ember a valóságot és benne önmagát, mint magá- banvalót alakítja át magáért valóvá. Egyszóval: az embert az ember javára. És ilyen értelemben a marxizmus humanizmusa optimista is. Derűlátásának lényege az a meggyőződés, hogy mindaz, ami a szerteágazó emberi cselekvésben megvalósul, az új, szocialista társadalom megteremtésével, egyre inkább történelmi valóság lesz, nem egy megálmodott aranykor, hanem lépésről lépésre megvalósított bonyolult és nehézségeket legyőző, szívós emberi munka társadalma. Pintér Zoltán Hihetetlen mozgásigénye van a gyereknek. A szülő sem tudja megzabolázni, amikor kirohan az óvodakapun, s ha netán feldönt egy pedagógust, az iskola szűkreszabott folyosóján, az intés falrahányt borsó... Mindnyájan futottunk gyerekcipőben, ettük a sóskát a réten, másztunk fára madártojásért, s építettünk gátat a patakban, avagy gumilabdát víve a grund- ra, lámpagyújtásig fociztunk. A faluvégi legelőre, kiserdőre, vagy a kőházak zárta udvarra, térre álmainkban néha visszatérünk ... Elvették a madárfészket Igen, ólmainkban. Elvették tőlünk a madárfészket, el a grun- dot is. S ez utóbbi fáj. Végigsétálok a városon, tereken, játszótereket keresve, s próbálok gyerekfejjel tájékozódni, többször is feltéve önmagomnak a kérdést: vajon a felnőttek miért nem kérdezik meg tőlem, hogy mit szeretnék? Kőházzal font kalitkába zárnak és azt követelik, hogy repüljek. A kertvárosi gyermekorvos petíciót intézett a városi tanács egészségügyi osztályához, amiben röviden összefoglalva az áll: egyre több a gyermekbaleset, a zúzódás, törés. S nem véletlenül jött Kertvárosból ez az üzenet: itt a legtöbb gyerek, s itt állnak egymáshoz legközelebb a házakis a gazdasági okokból néhány négyzetméterre épülő játszóterek éles kőperemszéllel homlokcsontot repesztenek, fogakat vernek ki, gerincet törnek. A mászóka néven nevezett vastraverzek alatt kőlapok, a homokozógyűrű precíz derékszögbe hajlik. Szinte mondja: gyere fiam, ide üsd a fejed! A gyerek meg szót fogad, hiszen csak három esztendős. Hiába a felügyelet, hiába lesi minden mozdulatát a mama; innen az út a gyermekklinika sebészetének ambulanciájára vezet... Napi tizenhárom Dr. Kustos Gyula adjunktussal a szomorú forgalom statisztikáját állítottuk össze. Egy esztendőben közel kétezer lurkót hoznak töréssel, agyrázkódással, zúzódással a klinikára, s ugyanennyit — a gyermekkórházba is. (A kórházban külön érdeklődtem: napi 13 játszótéri balesettel számolnak, nem beszélve a hétvégi csúcsokról). E két gyermekgyógyító intézmény tehát évente 4000 „hirtelen megbetegedés” néven szignózott esettel találkozik a „krónikus betegség” — szamárköhögés, nátha és egyebek — szintjét megközelítve. — A minap — mondja dr. Kustos Gyula — a kertvárosi hajóhinta alól hoztak be egy gyermeket. — A vassal bőven megerősített hintatest és betonaljzat közé szorult, s néhány centin múlott, hogy le nem szakadt a feje. A hinta az orrát teljesen letépte, s a tarkójáig megskalpolta ... A tervezőre gondolok, arra, aki ezeket a játszóhelyeket megálmodta. Csak annyit kérnék tőle, hogy keresse fel vagy a klinika, vagy a kórház ambulanciáját, beszélgessen el az orvossal, a szülővel, nézzen meg néhány vérzőfejű gyereket... Gazdag élményanyaggal távozhat. Zsákutcában a tervező A mi játszótereinket — ugye? —, nem tervezte senki. S ott is agyba-főbe verhettük egymást, kilőhettük egymás szemét nyíllal, légpuskával, szerezhettünk úgy is harci sebeket, hogy azt nem gondolta ki előre senki. A játszótértervezés 10—15 évvel ezelőtt országos téma volt, Budapesten mérnök, orvos, pszichológus, közegészségügyi szakember vitatta a kérdést: próbált gyermekszemüveggel grun- dot álmodni. Aztán országos szabványok születtek, megmásíthatatlan paraméterek kreá- lódtak, s mindebből a zacc maradt: a beton—vas kettőse. Hiszen a tér hiányában az előbb citált tervező is zsákutcába jutott: azzal főz, amink van. Város-megálmodóink — hírlik — néhány négyzetmétert hagynak neki, s azt mondják: ide meg ide játszótér kell. Elefántot szeretnének dugni, a gyufaskatulyába. Kozma Ferenc Következik: a homok és a fű csapdája.
