Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)

1977-09-04 / 243. szám

A Lebeszélő meg kö­szörülte a torkát, az­tán belekezdett: — Kedves házasu­landó ifjú pár! Önök a most egy igen nagy lépésre J szánták el magukat, olyanra, i amely bizonnyal meghatározza a jövendő éltüket. Ma már — f mint tudjuk — a házasságok ^ nem az égben köttetnek, s így ^ — higgyék el — nem kell más f a frigyhez, mint egy kis meg­értés ... A Lebeszélő megint kráko- gott, ma ez volt a tizennegye­dik ifjú pár, amelyiknek kö­zösségre vágyó lelkében el­hangolt húrokat pengetett. És még csak fél kettő. Szimmler Vilmos kettőre ígérte, hogy jön, hozza a kutyát. Természe­tesen fajtiszta lesz, törzsköny­vezett, három nemzedékre visszamenőleg CACIB-győztes. Feltétlenül szép névvel, Zsebe- házi Eleonóra Bodri vagy va­lami ilyen . . . A házasulandó ifjú pár iz­gatottan fészkalódott előtte a kényelmetlen széken. Ez a szék direkt ilyen kényelmetlen, hadd fészkalódjanak. Már túl voltak a kötelező orvosi vizsgálaton, az ajánlott vérvételen, s ha esetleg vala­milyen rendelkezés előírja, hogy a házasságok megkötése érdekében szakítaniuk kell, bi­zonyára azt is megteszik. Szó­val mindenen túl voltak, s most őt hallgatják, akinek az ügyviteli szabályzatban meg­határozott kötelessége, hogy őket az egybekelési szándék komolysága viszonylatában vizsgálatnak vesse alá. Ez a Szimmler meg biztos valami orrba vert bulldogot hoz, amilyen élhetetlen. Vagy görbe lábú pincset, amelyik­nek létra kell, hogy belásson az ágy alá. — Kedves ifjú pár! — foly­tatta. — A házasság kikötő a viharban. Néha — ez is hoz­zátartozik — vihar a kikötő­ben. Mindent összevetve: igen fontos jogintézmény, és igen jelentős, egész életre kiható tény. — Mi valóban mindent meggondoltunk... — mekeg- te a fiatalember. A Lebeszélő legyintett: — Mind ezt mondják, mégis emelkedik a válások száma. — A lányhoz fordult, aki zavar­tan gyűrögette szoknyája csücskét. — Kegyed ... — az előtte heverő aktába nézett, de nem találta meg hirtelenjében a nevet. — Kegyed most elhagy­ja a családi otthon meghitt, meleg fészkét. Az édesanyát, édesapát . . , — De nem! — szólt a lány. — Hiszen továbbra is ott fo­gunk lakni! Aztán ijedten megtörölte a szemét. A Lebeszélő felélén­kültén folytatta: — Igen, az édesanya szerető gondoskodá­sát . . . Hiába, anya csak egy van I A lány megadóan bóloga­tott: — Nagyanyám meg kettő. A Lebeszélő hátradőlt. Nem jön ez a Szimmler! Megmond­ta neki, hogy japán palota- pincset semmiképp ne hozzon, Szántó Péter legbulább kutyafajta acsau mert az rendkívül buta dög, még a gazdit is megharapja. — Én igazán nem akarom önöket megrémíteni, hisz csak az a feladatom, hogy tanács­csal lássam el az ifjú párt a frigy előtt. De jól meggondol­ták ezt a dolgot?! — hangja ótdörgött a szobán, a falon függő zöld politikusportré, melyet a főnöke festett, ijed­ten meg rezzent. — A házas­ság kérem nem tréfadolog! Bizony, egyáltalán nem vicc! Manapság egyesek úgy járnak válóperre, mint más a fodrász­hoz vagy moziba! A cingór fiatalember rémül­ten válaszolt: — Mi kérem szépen ... mi ugye még gon­dolkodhatunk a dolgon . . . De Pécsi szerzők új művei A bányásznap alkalmából kerül a közönség elé a pécsi szerzőpáros, Békés Sándor és Lombosi Jenő könyve Pécsbá- nya címmel a TIT Baranya me­gyei Szervezete kiadásában. A közeljövőben jelenik meg a Móra Ferenc Könyvkiadónál Berták László: így élt Vörösmarty Mihály című élet- és pályaraj­za valamint László Lajos: Judit című regénye, melyet folytatá­sokban közölt a Dunántúli Napló. Ugyancsak itt találkoz­hatott először az olvasó Haila­ma Erzsébet Mongóliái napló­jával, amely a Kozmosz kia­dásában lát napvilágot né­hány hét múlva. V A mai Bányásznapi randevún a Dunántúli Napló pavilonjában a Békés—Lombosi szerzőpáros dedi­kálja Pécsbányáról szóló riportköny­vét, valamint Kampis Péter az (ró- szemmel 1976. című kötetet, amely­ben beremendi riportja jelent meg. A Jelenkor pavilonjában Galambost László dedikálja A forrás lányai cí­mű verseskötetét és László Lajos Föld felett, föld alatt című, a Je­lenkor kiadásában megjelent riport­kötetét. ha tetszik gondolni... Még tépelődhetünk egy pár napig... néhány napig . . . A Lebeszélő ijedten közbe­vágott: — Egyáltalán nem akarom magukat elriasztani! A nehézségek akaraterővel pótol­hatók, ahogy a Költő mondja. — Hát igen — bólogatott a lány. Na ez is, amint haza­megy, vasalhatja a szoknyá­ját, annyit gyűrögeti. — Hát igen... — Míg még persze fiatalok vagyunk, szeleverdiek, meggondolatlanok . . . A Lebeszélő mosolyogva bó­lintott: A házasság olyan, mint a karám: amelyik ökör bent van, az kifelé bőg nagy, szomorú szemekkel, amelyik meg kint van a legelőn, az mindenáron befelé kívánko­zik. . . Hehe, ez persze csak jelképesen volt mondva ... — Talán mégis meg kellett volna mondani ennek a Szimmlernek, hogy csaut hoz­zon. Olyan kedves pofája van a csaunak. És minden vackot megeszik, kenyeret, levest, há­zi moslékot, kalaptűt, rossz ci­pőt, iaazán nem igényes. Iqaz. mondják róla azt is, hogy a viláq legbutább kutyafaitáia, de ki hiszi ezt el? És ha iqaz, ki törődik vele? Nem akadé­mikust keres, hanem szoba- kutvát. Mosolyogva bólintott: — Azért persze nem kell meg- iiedni, nem olyan ördönaős doloa a házassáq. Csak azért mondtam el mindezt, mert meg ke'l qondolniuk: az otthon melea fészke nem oótolható semmivel; a házassáq viszont olyan rév, ahova mindiq bol­dogan térhetnek meg az élet viharos tengeréről. Persze eqy német boxer se lenne hülyeség, azt mondják, az nem tud uqatni, hacsak meg nem tanulja a többi ku­tyától. — Hány gyereket akarnak? A fiú kerekre nyitotta a sze­mét: — Hát... Kettő és ti­zenöt között. . . — Szóval akkor nem . is vé­dekeznek?! — Védekezni? . . . Nem. Nem védekezünk, legalábbis . . . — De azért ismerik a mód­szereket?! — Igen. A módszereket, azokat ismerjük. Mindhárman fölálltak. A Le­beszélő kezet rázott a háza­sulandó ifjú párral. — Tehát akkor... — mondta várako­zóan. — Tehát mikor jönnek esküvőre? A cingár fiatalember meg­vakarta az orrát: — Köszön­jük szépen, igazán nagyon jól tetszett beszélni. Sok gondo­lat ébredt bennünk, és való­ban a szívünkhöz tetszett szól­ni, • — Igen! — helyeselt a lány is. — Mi nem is gondoltuk ... Szóval akkor ezt tetszik mon­dani, hogy nem érdemes? Hogy nem gondoltuk meg eléggé? Mi akkor nem is za­varunk tovább. És kirohantak. A Lebeszélő dühösen fiókba vágta a dossziét. Ezek a mai... A nyavalyások! No nem! A Szimmler, ha nem csaut hoz, megmondja neki, hogy vigye vissza! Galambosi László: • • Ösvények közt Csonka már a fagy patája. Darabokban a jég járma. Hó-paloták dülédeznek. Égi partok tüzesednek. Gyász-ezüstben, feketében ösvényeken eléd értem. Elhagytam a baj kunyhóját Tárulkozva hajlok hozzád, Vigcdoz a piros madár. Liliomos fészket talál. Ölekből fut a fiúcska. Készülődhet vándorútra Szárnycsattogás körös-körül. Ereszkedő hattyú örül. Gyémánt tálban nézi magát. Lant hívogat nádfuvolát. Jegenyéből kivájt teknő lisztjét őrzi aranykendő. Hol a búza váltunkig ér, vendégel a metszett kenyér. Szélit majd a Messzenéző, tévelygőkre letekintő. Megbocsátó tenyerébe simul arcunk fényessége. Káldi János: w Es megnevez Óriás csengő a messzi Nap. Hallgatja a világ. Reggel óta metszem a szőlőt. Nyesem a lenge fát. Régen csináltam ezt a munkát Fájni is kezd kezem. Mégis csinálom boldogsággal. Lelkesen, szívesen. Gyümölcs! Gyümölcs! — Ezt zúgja majdan fennen mindegyik ág. És megnevez — tudom — a jövő, mint édes cinkosát. Berták László: Nők, prágai nők Ti, szőke, hosszú combú nők, határsértő cinkosaim megjöttetek ma is, befeszültök július merev hidjai közé, s robban a méla napraforgó, vak sörétjei fölsebeznek, menni kell, tenyeremben piros rózsával, át a múlton, ártatlan falum százszorszépein, aggályokon, ostoba kerítéseken, le a Moldván, Európáig. Hát ki vagyok én, mi vagyok? láncaimmal, vak bulláimmal, zörgő kigyóbőrömmel, — büvölőmmel, hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, amely a térképen hazám, hogy hidatokról indulok Húsz János fehér galambjáért, Kossuth szűz-üres hálójáért, partra igézni legalább magamban az aranyhalat, a három kívánságot készséggel teljesítőt? Ott úszik csípőtök tenger-ringásában? Ott villog Prága halpikkelyes utcáin? Ott ragyog a templomok bójái között? Ott a boronás parasztház udvarán összekoccintott poharakban? Hát ki vagyok én, mi vagyok? ti, szőke, hosszú combú nők, hogy szemetekbe költöztem be átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok, ti betipegtek meztelenül, júliusi hóban, elsötétített hordalékokon keresztül is, és a beszakadt történelem fölött ti ringattok át Európába? A Dunántúli Napló kisgalériájában nyilt meg Szatyor Győzőnek, a kiállítása. népművészét mesterének G fa. yufásdoboz hever a do­hányzóasztalon. — Vigyázz ezzel a dobozzal — mondja a gyerek — nem gyu­— Hát? — Tücsök. Ha holnap nem viszem be a bogárgyűjteményt, nem kapom meg az ötöst. Kér­tem kölcsön párat, de elég hervadtak. — Hervadtak? — Régiek. Meg egypár lá­buk is hiányzik. Azért mentem ki délután. De csak ezt az egy tücsköt bírtam fogni. Gondo­lod, hogy azért megadják az ötöst? — Nem tudom. — A bogárgyűjteményen mú­lik, azt mondták. — Helyes. De vidd el innen, jó? El akarom olvasni ezt a cik­ket. Hátha ad valami támpon­tot. Az emberi teljesítmények minősége, ez az, amiről szó van. Választási lehetőség? Ta­lán így is lehetne fogalmaz­ni. Nem, ez a cikk semmi tám­pontot nem ad. Eszerint az egész témát elölről kellene kez­deni, ha ugyanis.... A csöndbe beleharsan egy elképesztően váratlan hang. Tücsökhang. Megbolondultam volna? Kinézek az ablakon, de csak a tévétorony világít fehéren a hegytetőn. Körül­nézek a szobában. Az aszta­lon egy hamutartó, benne né­hány csikk, egy csomag ciga­retta meg egy gyufósdoboz. Biztonsági gyújtó, Budapest, Gyufaipari V. Ez van ráírva. De a doboz hangosan ciripel. Már egész mező fekszik a szo­ba helyén, esteledik, zeng a mező. Beárad az ablakon a nyár, virágzik a lóhere, disz- nóparéj és szulák nő a sző­nyegen. A gyerek is itt áll az ajtó­ban és az asztalt nézi. A biz­tonsági gyújtó tiltakozik. Kö­nyörög. Követelőzik. Tücsök­hangon rikoltoz. A gyereknek tágramered a szeme. Talán azt várja, hogy a doboz szök­décselni kezd és kiugrik az ablakon. A tücsök segítségért kiabál. De senki se felel neki, hát lassan halkabbra fogja, panaszosra. — Jajistenem — suttogja a gyerek — most mit csináljak? Hallgatok. Az utolsó gondo­latom, már fölismerhetetlenül. csikorogva fékez egy távoli ka­nyarban és elenyészik. A tücsök is elhallgat. Ezzel átmenetileg megszűnt létezni. Vagyis élni. — Pedig már elővettem a gombostűt — kezdi fölbátorod­helyezte el. Figyelnünk kellett, hogyan mozog a földigiliszta. Akinek szerencséje volt, an­nak a gilisztája ürített is. Per­sze, röhögtünk. Jóval később elcsodálkoztam, honnan szedte ez az öreg tanárnő azt a húsz Csak egy tücsök va az iskolás. Tintafoltos ujját markolássza. - Föl kellett vol­na már szúrni. — A bogárgyűjteményedbe ... — Oda. Vagy előbb el kel­lett volna kábítani. És úgy föl­szúrni. Megpróbálok visszaemlékez­ni, volt-e nekem bogárgyűjte­ményem vagy nem volt. De csak a Hilda néni gilisztáira emlékszem. Ki kellett tennünk minden padra egy fehér papír­lapot, ő meg kiosztotta a gilisz­tákat. Annyi földigilisztát ho­zott, ahány pad volt. Illetve eggyel többet, azt a katedrán darab földigilisztát. Egész éj­jel ásott? Vagy fizetett vala­kinek, hogy negyven vihogó kamaszlánynak bemutathassa a földigiliszta gyűrűző mozgását? A kérdés sokáig gyötört. És most már sose tudom meg a választ. Az asztalon zümmögő nóta­szó támad. Mintha berúgott volna a tücsök és tántorogva haladna bizonytalan jövője fe­lé. A gyerek felindultan mászkál a lakásban, kábítószereket ku­tat, motyog magában. A mo­tyogásban egyetlen gondolat ismétlődik makacsul: ha nem viszem be holnap a bogár- gyűjteményt, nem kapom meg az ötöst. Ez az egyetlen biztos pont. Meg hogy a biztonsági gyújtó ára negyven fillér. Ez is föl van írva a dobozra, amely zúg, mint egy erdei kápolna. Már vadrepce is nő a sző­nyegen. Aztán megint megáll előt­tem a gyerek, kezében egy ecetesüveg. — Mi lenne, ha ... — és néz. Nem szólok, nem én. — Ki fogta ezt a tücsköt?- mondom idegesen. — Én fogtam. A tücsök csak danol. Meg­szűnt minden kapcsolata a vi­lággal. csak danol. A maga örömére. A nyavalyás. — Hát akkor én — az ece­tesüveg a szőnyegre ereszke­dik, eltűnik a szulákok között — elengedem. A gyufósdoboz —kimegy az erkélyre, és megnyílik. A tücsök ugrik egyet, ráül a dobozra, arra, hogy „ .. .dapest 40 f.”. Hangosan ciripel. Nem megy odébb, nem menekül. Ordíto­zik a doboz tetején. Ez vala­mi diadalének? ■ A gyerek rágja a száját, a szemében ki-kigyúló fények. Tudom, mire gondol. Ha én, ha valaki elhallgattatná és mégiscsak gombostűre szúrná ezt a dögöt. . . Ö kimenne ad­dig. A tücsök átváltozna egy ötössé és kész. Emlékszel az esetedre a hangyával, te átkozott tücske a világnak? Melyiktek volt az önzőbb, legalább azt tudnám. Meg kellene tanítani a gyere­keket harcolni, igen. De miért és mi ellen? A teljesítmények minősége, lám. Gyengeség ez vagy nagylelkűség? Szentimen- talizmus vagy őszinteség? És mi a nagyobb teljesítmény, szembeszállni hajlamainkkal vagy szembeszállni érdekeink­kel? Fölemelem a kezem. — Ne bántsd! — kiáltja a gyerek. — Csak elzavarom innen, mi­előtt fölveri a házat. A tücsök a korlátra ugrik, aztán elnyeli az éjszaka. Hallania Erzsébet

Next

/
Oldalképek
Tartalom