Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)
1977-09-03 / 242. szám
6 Dunántúlt napló 1977. szeptember 3., szombat Szovjet képzőművészek xajzkiállítása a műcsarnokban Bekarjan Dzovinar Kárpátaljai vasárnap 1969. Vordziguljanc Ruben, Moszkva alatt sorozatból: Este 1975. Mutszu Marju, Beszélgetés 1969. Az építészet mértéke az ember Mélytengeri búvárból űrhajós "Felülkerekedni a félelmen..." Leningrádi beszélgetés Valerij Rozsgyesztvenszkij mérnök ezredessel, a Szojuz 23. űrhajósával M ehezen tudnánk megfogalmazni, hogy mi az építészet, építkezés, építés. Téralakítás — mondja a tudomány, tágabban értelmezve: az élet színterének alakítása. De közelítsük meg az építészetet úgy, ahogyan a valóságban — mindennapjaink felöl szemléljük. Ha ruhaanyagot választunk, ízlésünknek megfelelő, éveinkhez illő szint, mintákat keresünk, s könnyű vagy nehéz anyagot, az alkalomhoz, időjáráshoz megfelelőt. Válogatunk testhezálló és hibáinkat rejtő anyagok között, tudva és ösztönösen. De ha építményeinkről van szó — „családi fészkekről" vagy középületekről —, előbb arra gondolunk: csak végre lakáshoz jussunk, hogy elférjünk benne. S néha arra is; csak nagyobb legyen és hívalko- dóbb a miénk, mint a szomszéd háza, s ha éppen művelődési otthonról van szó: rangosabb a szomszéd községénél. Vagyis, ha építkezünk, praktikus és hivalkodó szem-1 pontok vezetnek inkább, semmint önmagunk őszinte kifejezése. Pedig a ruha rövid életű, gyorsan elkopik, az épület viszont nemzedékekre marad örökségül. Ha eg^ kép nem tetszik, elfordulunk tőle, ha a zenét nem szívesen hallgatjuk, lehalkítjuk a rádiónkat. Megbíráljuk a színházat, televíziót, a regényt, verset, ha ízlésünknek nem felel meg. És ugyanakkor megtűrjük, hogy ízlésünkkel nem egyeztethető házak, utcák, városrészek épüljenek fel, egyetlen mentséggel: egyelőre örüljünk ennek is. Hát ne örüljünk, ne lelkesedjünk. Fogadjuk el, amit kényszerű-kelletlen el kell fogadnunk, mert például a házgyári lakás nem szívet vidámítóan hozzánk szabott, de a lehetséges megoldások között átmenetileg a legjobb. A sátortetős „kis cse- rerepes tanyák” annál kevésbé. Sőt, a sok megoldás között is hátul kullognak. Egyformák? Egyformák voltak a parasztházak is. Nem praktikusok? De, többé-kevésbé igen, mert jól „kihasználják a teret”. Hol van hát a hiba? A múlt jellemző építészeti stílusai maradandóan és tökéletesen kifejezték korukat és azt a társadalmat, mely építette. A mi építészetünk többnyire gyengéinket fejezi ki. Házgyáraink nem tudnak elég változatot hozni építészetünkbe, a mai formákat kereső családiházépítkezésünk megrekedt, valahol a húszas évek tájékán. Sőt a század elején, amikor nád- fedeles parasztházak helyébe máról-holnapra a legkorszerűbb szecessziós otthonok épültek mezővárosainkban, Nagykőrösön, Kecskeméten, Félegy- há/án, Hódmezővásárhelyen. Ezek javára írható, hogy tágas, nagy ablakos, egészséges, biztonságosan felépített otthonok és középületek egyaránt. Gyengéink közé sorolható, hogy a lakótelepeket behozzuk a város szívébe, .mint például Debrecenben, s ezzel megzavarjuk a városközpont egységét, hivatását, éppen úgy, mint a lakótelepét. Sokféleképpen építkezhetünk: másképp a japánok, másképp a finnek, spanyolok, átmentve a jövőbe történelmi hagyományaikat, mások viszont a jel- legtelenséggel megalkudva. De hát az építészet a mi tágabb értelemben vett öltözékünk! A finn építészet példánk lehet. A mai embert tekinti mértékének, s nem tagadja meg múltját. Tudja jól, hogy a közvetlen szükségleten, igényeken, lehetőségeken, adottságokon túl van az embernek fizikai „téralakító", „térformáló" képessége. Az építészek a természet tágabb tereit, erdőket, mezőket, hegyeket is figyelembe veszik, az ember közvetlen környezetének kialakításában, felépítésében — a lélektani tér is fontos. Mi ez a lélektani vagy pszichológiai tér? Amit illúzióink és igényeink ezen a síkon megkövetelnek. Hogy milyen ruhát veszünk magunkra, abban is van illúzió. Azt hisszük, hogy másnak látszunk benne, mint amik vagyunk. Ez az illúzió kell az építkezéshez is. Persze nem úgy, hogy másnak látszunk, mint amik vagyunk — például a szegény gazdagnak —, mert így csináljuk általában. A lélektani tér arra kell, hogy a szabad mozgásnak, a nagyobb természetnek, a napfénynek, a tiszta levegőnek, a biztonságnak illúzióját átvigyük a magunk teremtette térbe, építményeinkbe. Vagyis egyensúlyt teremtsünk épületeink és a természet között, a mi kisebb világunk és a tágabb egész között. És sohasem tagadva meg magunkat, igényeinket, vágyainkat, hozzá való anyagi képességeinket. A nagy történelmi korszakok, stílusok azzal váltak naggyá és jellemzővé, hogy ezt az egyensúlyt a népi építkezésben, vagy éppen ellentétében, a barokk építészet korában egyformán őszintén kifejezték. Az építészet éppúgy tükre az embernek, mint bármely más művészet, festészet, irodalom, zene, nem mindegy, milyen környezetben élünk, mert ez a környezet visszahat ránk, mindennapjainkra. Koczogh Ákos Valerij Rozsgyesztvenszkij, aki 1976. október 14-én Vjacsesz- lav Zudovval közösen a Szojuz 23. fedétzetén az űrben járt, s tudományos kísérleteket végeztek a Szaljut—5. űrállomáson, az elmúlt napokban Le- ningrádban tartózkodott, a II. szovjet—magyar ifjúsági barátság fesztivál díszvendégeként járt a Néva-parti városban. Bárhol tűnt fel, mindenütt körbevették a szovjet és a magyar fiatalok, alig győzött válaszolni a záporozó kérdésekre. A fesztivál alatt találkozott a szovjet és a magyar sajtó képviselőivel is. — Kérjük, beszéljen az életútjától. — Tősgyökeres leningrádi vagyok: 1939-ben születtem a Néva-parti városban. Apám a Balti Flotta tisztjeként a Nagy Honvédő Háború idején részt vett a város védelmében. A Dzerzsinszkij Haditengerészeti Főiskolán 1961-ben fejeztem be tanulmányaimat, majd a Balti Flotta mélytengeri búvárainak csoportparancsnoka lettem. — Hogyan lesz mélytengeri búvárból űrhajós? — Sokat áldoztam ezért. Soha nem felejtem el, nem sokkal Gagarin visszatérése után olvastam egy riportsorozatot arról, milyen legyen az űrhajós, s kik a legalkalmasabbak erre a különleges feladatra. Az írás végkövetkeztetése az volt, hogy csakis a berepülő pilóták között érdemes válogatni. Nekem akkoriban már „jó szakmám" volt, búvárként dolgoztam, s bár régóta érdeklődtem az űrhajózás iránt, letettem arról, hogy valaha is eljuthatok a világűrbe. Tizenkét évvel ezelőtt azonban váratlan dolog történt: a kiválasztó bizottság elé kerültem és alkalmasnak találtak. A dolog érdekessége, hogy ugyanitt ismerkedtem meg V. D. Zudovval, aki a Szojuz 23. parancsnoka volt, s akivel együtt repültünk tavaly októberben. — Milyen feladatot hajtott végre a Szojuz 23. legénysége? — A Szojuz 23. fedélzetén tudományos-technikai kísérleteket végeztünk. Ezek közül hadd említsek meg egyet, ami a környezetvédelemmel kapcsolatos. A Szaljut—5. űrállomáson azt vizsgáltuk, hogy kozmikus szemcsék segítségével miként befolyásolható az időjárás. Kazahsztán környékén szálltunk le, ahol legalább ezer tó található. Végig kapcsolatot tartottunk a leszállító állomással. Az egyik tó kásás jegén ét- rünk földet, éjszaka, mínusz 20 fokos hidegben, viharos időben. Tizenegy óra múlva találtak meg bennünket, s örömmel jelenthettük, hogy sikeresen végrehajtottuk a ránk bízott feladatokat. — Érzett-e félelmet az űrben? S egyáltalán: lényeges szerepe van-e * az űrhajósok pszichikai felkészítésének? — Engedjék meg, hogy a kérdésre egy példával válaszoljak. Ha egy ejtőernyős előtt több ezer méter magasban kinyílik a repülőgép ajtaja, s ugráshoz készülődik, maga előtt látva a hatalmas mélységet, minden bizonnyal félelmet érez. Azok közé tartózom, akik nem hiszik el, hogy valaki veszélyes helyzetbe kerülve tagadja a félelmet. A kérdés csupán az: le tudja-e győzni az ember ezt az érzést vagy pedig pánikba esik. Mi repülés közben, munkánkat végezve nem gondolhatunk ilyesmire, csakis arra, hogy maradéktalanul teljesítsük a feladatot. — Napjainkban az űrhajósok kiválasztásánál milyen szempontok kerülnek előtérbe? — Az űrhajóst olyan sportolóhoz hasonlítanám, akinek a legkülönbözőbb hatások közepette is gyorsan, pillanatok alatt döntenie kell. Ráadásul mindig helyesen: a tévedés elképzelhetetlen. Éppen ezért nem egy-egy részterületen kiemelkedőt nyújtó emberek lehetnek alkalmasak erre a munkára, hanem olyan széles körű, sok mindenhez értő egyének, akiknek vasidegzetük van. — Hallhatnánk-e néhány szót a szocialista országok tervezett közös űrrepüléséről? — Talán nem mondok újat azzal, ha kijelentem: rendkívül szigorú követelményeknek kell megfelelnie annak, akit űrrepülésre alkalmasnak találnak. A szocialista országok közös űrrepülésének előkészületei pedig már jó ütemben haladnak: megkezdődött a kiválasztás. Tudomásom szerint Csillagvárosban folyik Csehszlovákia. Lengyelország és az NDK erre alkalmas személyeinek felkészítése, s az idén sor kerül a kiválasztásra Bulgáriában, Romániában, Magyarországon, Mongóliában és Kubában is. Falus Gábor cKdMO/pTa/<7N °RdwAt Balatoni kalandozás Tihany Barátainak Köre tapasztalatcserére hívta az Orfűi-tó Barátainak Körét. Én minden tó barátja vagyok, és valahogy bekerültem a küldöttségbe. így kezdődött. Illetve nem is igy. Régen kezdődött már, azt hiszem hatéves koromban, amikor először láttam a Balatont, és azóta minden évben találkoztunk, néha hetekre is. és akárhányszor láttam meg, mindig elfogott az a honvágyból, gyerekkorból, szerelemből álló megfoghatatlan nosztalgia, amivel semmi sem ért föl, bárhová kerültem. Láttam a tengert is, gyönyörű, de számomra a Balatont egyik sem közelítette meg. Az maga volt az ifjúság. Igy vártam a Balatont. Szántód gyönyörű, szemben a tihanyi panoráma, a találkozás első pillanata ugyanaz volt. Aztán megkezdődött a várakozás. Vártunk kompra, kávéra, egy pohár sörre, még a mellékhelyiségre is. Változatos korszakai vannak a Balatonnak. Van csehszlovák invázió, jugoszláv, most a német van soron. Jó hogy jönnek, hogy rengetegen vannak, de várakozni, azt kelll Hogy milyenek voltak Tihany Barátainak Körének tagjai? Aranyosaki Ugyanaz a gondjuk, sőtl . . . Országos gond a szemét, itt nagyobb. Sok helyütt megoldhatatlan az autók parkolása, itt még meg- oldhatatlanabb. Hivatalos helyeken más az időszámítás itt. Itt igy számolnak: ,,Még négy szombat—vasárnap, még kettői Mennyi ember van itt? Télen 1400, nyáron naponta megfordul 30 000. Gyönyörű minden, de minden boltban, sétányon, bokor tövében ember ember hátán. Mi van a tihanyi visszhanggal? Elvileg van, gyakorlatilag alig. Kérdeztem: — Annyi mindenre jók a nyugdíjasok, nem lehetne kettőt beállítani? Töprengtünk rajta, de kiderült, hogy használhatatlan ötlet, a nyugdíjas nem tud visszabeszélni. Ha valami nagy ember kiabálni kezdene,- a nyugdíjasvisszhang mégse válaszolhatná: — Igaza van, elnök elvtársi Úgy, ahogy az igazgató elvtárs goadoU jal Még legjobbnak látszott volna egy ilyen hirdetés: „Ambiciózus fiatalt keresünk, főosztályvezetői fizetéssel és beosztással, olyan állásra, ahol nincs más dolga, mint visszabeszélni I" Ez is megoldhatatlannak tűnt, mert erre nem kapnának státuszt. Jelentkezőt talán igen. Mikor minden barátkozással végeztünk, a viszonzást is megbeszéltük, előkerült a probléma, hol együnk? Tihanyban előre kellett volna jelentkeznünk, Balatonfüred- del mindannyian megjártuk már. Nézzünk meg egy kis helyet I Izgalmas hely volt. Egy hatalmas vizimalomkerék forgott, vizikerékhez nem illő gyorsasággal, kinn a napon poros asztalok, székek és a szaharoi melegben elöóvakodott néhány pincér fekete, falusi, ünnepi posztó ruhában, ráncos csizmában, mikor sortban is megütötte az embert a guta. Fölmerült tüstént bennünk a gyanú: Mibe kerülhet a csizma talpa- lása, a már beszerezhetetlen ó, falusi öltöny, meg a sebesen forgó, elektromos vízimalom. Susukusnak kell itt lenni I Kérdeztük, mibe kóstál egy liter tájjellegű bor? — Liter nincs, csak palackozott hétdecis. Százhúsz forint. — Na, akkor a tájjelegű marha- pörkölt is meg lesz ennyi I Menekülés I Egy kevésbé tájjellegű vasúti vendéglő távolabbra ennél olcsóbb volt, jó is, de az ebéd után azonnal ennünk kellett egy másikat, mert éheztünk és ez törpékre méretezett vendéglő volt. Siófok felé jöttünk haza. Egy kis kötelező sorbanállás után, kávé stb. kimentünk a mólóra. Vagy harminc horgász áztatta a zsinórt. Eszményi idő volt. Kis, locsogó északi szél, a dévér-keszegeknek egymás szájából kellett volna kikapkodni a kukacot. Szó sem volt ilyesmiről I Mi untuk meg előbb: — Nem megy? — Semmi I Hogy az a . . . (idéz- hetetlen). Kapásom sem volt. Reggel ótal Hova valók? — Pécsiek. — A Pécsi-tói Az ám a hor- gászviz I Ott van hal, de jó maguknak I Nem tudom, hogy jó-e nekünk, de ebben a pillanatban elöntött a honvágy az orfű—abaligeti kanyarok, a kertem, meg a megszokott horgászhelyem, a sorbaállás hiánya után. Hazafelé a buszban valamennyien megállapítottuk, hogy szép a Balaton, feledhetetlen, csodálatos a múltja, de maradunk az Orfűi-tó Barátainak Köre. Megváltozott a Balaton. Vagy mif Lehet. Szöilősy Kálmán MECSEK ÁRUHÁZ BÁNYÁSZNAPI AJÁNLATA • Szezon előtt Reklám áron: rr • e //| női cipók, női csizmák AMÍG A KÉSZLET TARTI \
