Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)

1977-08-07 / 216. szám

r'

<»

A zsidó Grósz. Így hívta a környéken mindenki. Vagy néha Grósz papának.

Kint ült a Tárnok és a Páter utca sarkán, árulta a szotyolát, tökmagot, pattogatott kukoricát vagy gesztenyét, mikor mi adódott A környékbeliek ritkán vásároltak tőle. Néha egy-egy idegen vagy arra vetődő gyerek vett valamit, olyankor szélesre húzta a száját, felemelkedett, görbe teste betakarta az asztalt.

Keveset hozott az üzlet, de nem bánta. Csak üldögélt rettenthetetlenül és bizakodóan, csontos koponyáját a vállai közé húzva.

— Itt vannak például ezek a lángossütők. Ott, kérem, dől a pénz.

— Maga mondja éppen? Hiszen maga rendőr. Le kéne fülelni okét.

— Nem az én dolgom. Én poszt vagyok és fájront. A többi a szabálysértési csoportra tartozik.

Grósz elgondolkozott.

— Persze odakint a főúton, az persze más. Jön-megy a sok ember, a gyerekek. A gyerekek szeretik az édességet — mondta.

— Abba kéne hagynia. A nyugdíjból megélhetne.

— Méghogy a nyugdíjból! Mit nem képzel. De nem is azért csinálja az ember. Nem a pénzért. Ilyen a kereskedő élete, mert én világ életemben az voltam. Abba se tud-.

— Hát, olyanformán - mondta és a pult alól néhány szem ropogósra sült gesztenyét húzott elő. — Elteszek mindig egy keveset tavaszra. Néha megkívánja az ember.

A rendőr egyik alkalommal a másik irányból tűnt fel.

*— Merre járt? - kérdezte az öreg.

— Kerülőt tettem. Az Árpád utcában akadt dolgom.

— Csak nem a Katonáék már megint?

— Honnan tudja?

— Honnan? Nem tudom, csak sejtettem. Épp elég baj volt már velük. Látom én naponta őket, de egyik se köszön. Pedig ismernek.

— Nahát, ott voltam. Az embert elvonókúrára küldik.

A rendőrt május elején helyezték az új körletbe. Hármas váltásban dolgozott volna, de állandó délelőttre kérte magát, amit a parancsnokságon teljesítettek.

Szerette a munkát, végigsétálni az utcán, ügyelni az emberekre, a rendre. Alacsony, kövérkés, szemüveges ember volt, gömbölyödő kis pocakkal. A fémkeretes, ovális okuláré mulatságosan meredezett kopaszodó fején, melybe a tányérsapka alig látható, halvány vonalat vágott. Séta közben a háta mögött összefogta dundi kezeit és peckesen lépdelt, fürgén mozgó szemeivel az utat kémlelte és rágcsált valamit. Néha meditál- gatott az élet dolgain s olyankor bölcsnek és felszabadultnak érezte magát.

A rendőr megállt g, stand előtt, nadrágzsebéből pénzt húzott elő.

— Fél litert kérek — mondta.

Grósz felpillantot a kalapja

alól, aztán zacskóba mérte a kukoricát.

— 7»1aga egész évben itt van? — kérdezte a rendőr.

— Itt — válaszolt kurtán Grósz.

— Remélem gyakran találkozunk. Errefelé vagyok beosztva.

— És a régi poszt?

— Nyugdíjba ment.

— Na. Ez hiányzott. Egy új ember.

— Miért lenne baj?

— Nem mondtam. Csak úgy beszélek. Majd megszokja.

A rendőr zsebbe csúsztatta a zacskót és tovább ment.

Szerette az édességet, a különleges csemegéket, így aztán valahányszor elhaladt az. öreg Grósz standja előtt, mindig vett valamit. Álldogált egy kicsit, nézelődött, szeretett volna beszélgetni. Gondolta, ha már új körletbe osztották, hát el kell kezdeni az ismerkedést.

Grósz az első hetekben idegenkedett tőle. A rendőr délelőttönként, mindig ugyanabban az időben tűnt fel a Kozma utca sarkán és közeledett felé. „Na, már megint itt van. Még ilyet ” — morgott magában az öreg, míg a rendőr oda nem ért, meg nem állt a stand előtt. Kérdezett ezt- azt, de Grósz mogorván válaszolt, jelezve, hogy terhére van a társaság. A rendőr aztán egy-két perc múlva megunta a dolgot és odébbállt. „Majd talán holnap” — gondolta.

Később megenyhült Grósz viselkedése. Furcsa örömöt érzett, mikor meglátta az egyenruhás embert, amint befordul a sarkon, és már készítette is a staniclit. A rendőr szívesen elálldogált, beszélgetett az öreggel.

— No, mi újság? Történt valami? — kérdezte.

— Nem történt semmi — vál- laszolta rendszerint az öreg. — Hát magával?

A rendőr hümmögött, megköszörülte a torkát.

— Mondok én magának egy viccet.

— Menjen a vicceivel — mondta az öreg. - Maga sose komolyodik meg.

Elmesélte, mindketten mosolyogtak, Grósz a nyelvével áttolta szájában a szipkát a másik oldalra.

— Rosszul megy az üzlet.

— Mást kéne keresnie magának. Nem gondolja?

— Hm.

Deáki László:

Nem történt semmi

nám hagyni. Meg aztán minden nap szerencsét próbál az ember.

— Hát annyira szereti?

— Ki tudja. Két éve lent voltam a nővéremnél M-ben, majd egy fél évig. Nem csináltam semmit, üldögéltem a zárt verandán, kártyáztam, iszogattam a sógorommal. Jófajta házi bora van, saját termés. Jó savas.

— Ismerem. A magam ízlése is ilyen.

— No mondom. Egész nap bent a házban. Mondták, adjam el itt fent a lakást, költözzek végleg hozzájuk. Eta, a nővérem, gondomat viselné. De hát tudja, hogy van. Csak vágytam én ide vissza a sarokra. Meg aztán szeretek a magam ura lenni.

— Értem én magát.

— Ki tudja ... — morogta az orra alatt Grósz. — Akar még egy staniclivel?

Grósz megszokta a rendőrt. Naponta jött, kivéve a szabadnapokat, amit az öregnek előre bejelentett. Grósz, mikor közeledett az idő, percenként tekintett a sarok felé, ahol rendszerint felbukkant.

Azt mondta egyszer a rendőrnek:

— Van itt magának egy kis meglepetés.

— Nocsak, nocsak. Tán meg akar ajándékozni?

— Itt van ez a patikusgyerek is - mutatott Grósz a túlsó oldalra. Odaát Cézár ücsörgött. - Ez se tudja, mit csináljon. Lézeng egész nap, egyedül, se kutyája, se macskája ez senkinek. Az apja meg nem törődik vele, a barátok mind elmaradoznak mellőle. Olyan mogorva fajta, nyers természetű. — Az öreg rövid szünetet tartott. — Ezt is elvitték már egy párszor, jó egy éve is belekeveredett valami verekedésbe. De nem csukták le.

A rendőr átment, igazoltatta, aztán visszajött.

— A papírok rendben vannak. .

— Azok rendben. A papírok mindig rendben vannak.

Cézár feléjük nézett, mustrál- gatott. A rendőr átkiabált:

— No, mi a szép, fiatalember?

— Semmi.

— Akkor menjen arrébb egy kicsit. Ne szemtelenkedjen.

A fiú ellökte magát a faltól, elindult. A jobb lábát nehézkesen húzta maga után.

— Mi történt vele? - kérdezte a rendőr.

— Megszúrták. Azóta sántít - válaszolt az öreg.

Egy reggel a rendőr korábban érkezett, idegesnek, szomorúnak látszott.

— No, mi újság? Történt valami? - kérdezte.

— Nem történt semmi. És magával?

A rendőr nem válaszolt azonnal.

— Semmi különös. Beteg a feleségem, tegnap bevitték a kórházba.

— Mi baja?

— Szíves.

Álltak egymással szemben, hallgattak. Aztán az öreg kupacba szedte az árut és megszólalt:

— Még nem is mondtam. Felugrott a sógorom. Hozott egy demizsonnal abból a borból. Tudja.

— Tudom.

— Nahát, akkor kísérjen el. Megkóstoljuk.

— Szolgálatban nem lehet — szabadkozott a rendőr.

— Ne ellenkezzen. Menjünk.

Később naponta feljárt

Grószhoz, kóstolgatták a bort, amíg tartott, aztán itták a kimértet.

így telt el egy hónap. Azt mondja egyszer a rendőr:

— Javult valamit az állapota.

— A feleségének?

— De az orvosok semmi jót nem ígérnek. Azt mondják, csak időleges.

o

A rendőr másnap nem jött. Harmadnap, negyednap se. Hiába várta az öreg, hiába pillantott oldalra, az ismerős alak nem tűnt fel a fordulónál. Grósz az első napokban nyugtatta magát, igyekezett elterelni a gondolatait.

De a rendőr ötödnap és egész héten • nem jött. Hiányzott az öregnek, de érdeklődni nem akart. Ha néha-néha vásárló akadt, hidegen és barátságtalanul szolgálta ki, fel sem pillantott, mikor elvette a pénzt.

Benne jártak már az őszben, mikor a rendőr alakja feltűnt az ellenkező irányból. De nem azé, akire várt. A járásán mindjárt észrevette, a testtartáson. Ennek az alakja fél fejjel kimagasodott a többiek között, mereven tartotta magát. Fiatalabb volt, mint a másik.

Megállt a stand előtt, körülnézett.

— Tetszik parancsolni? — kérdezte az öreg.

— Minek néz maga engem, papa. Gyereknek való ez.

Már éppen indult volna tovább, mikor Grósz bátortalanul megkérdezte:

— Megmondaná nekem, a kollégájával mi történt?

— A kollégámmal?

— Igen. Azzal, aki ezelőtt erre a területre volt beosztva.

— Ja! — ráncolta össze a homlokát a másik. — Nem történt semmi. Meghalt a felesége, elhelyezték. Irodai munkát kapott — mondta és továbbment.

Az öreg egyedül maradt. Tekintetét a szemközti járdára szegezte. Odaát Cézár ácsor- gott, laza tartásban, a falnak támaszkodva. Grósz úgy tett, mintha erősen nézne valamit, közben kezeivel önkéntelenül babrált az asztalon.

— Itt a gesztenyeszezon. Az idén mintha nagyobbak, egészségesebbek lennének a gesztenyék — morogta magának. — Hogy szerette . . .

Puszta Sándor:

Tisztelgés Janus Pannonius szelleme előtt

1.

láttam a várost

odaföntről: kétszer gépről

térdelő zarándok mostan Mohácsról

érkezve s tépett

mardosott a kérdés

mit csinált, mikor ott

sirgödrünk tátogott

s bosszútlan jött a török

inni a vérünk?

\

láttam e várost

\

öt tornyával a Dómot Bástyáját, falait, házait, Egyetemét s ahogy elcsattognak

a Dzsámi felett a galambok

r

)

im e magasból

\

szivem térdel a szememben tapsolva kiáltom Pécs

te csodaszép!

• * t

s Rád gondolok, ki gyakorta láttad

s lábnyomod őrzik itt a kövek

*

odatúl délen messzi a tenger

s még odébb Itália fénylik

*

*

tündököl itt könnyeink

s néha mosolyunk délibábja

*

*

2.

itt fönt a magasban

a Tettyén lakom Nap u. 25.

•

*

s innen ma este

csupa fény csupa fény-pihegés

,» i

odalent a város

*

és nyakán jáspis, karneol, onyx

i

berill és topáz, krizolit smaragdból

neon-diadém (ha látnád

Itáliát járt költőm Janus)

i

gyárak paloták tornyok odébb az Erőmű s amarra fölötte eusin-szinű fölleg s odébb a karmeliták hagyma-tornyú kicsi templomából idetéved az esteli Ave! —

(nemrég még a Tihanyi Angelust hallgattam a nyárban} lábujjhegyen illeg icipici harangszó s alatta aludni tér e csodás déli metropolis fénylő s egyre növekvő!

nrr

TI 7J17TTB :

r* i

Magány?

Oly régen él az ember e földön magányban — el kellett érkeznie az időnek, hogy rá is döbbenjen végre.

Amióta az értelmünk kinyílt — pontosabban: amióta tudomásunk van arról, hogy értelmesek vagyunk — azóta vagyunk, egyedül. Egyedül az értelmetlenségben. Egyedül, szemben az elemi erők vad kérlelhetetlenségével, és lényegében védtelenek az ösztönöknek a logikánál is következetesebb kegyetlenségei ellen.

Az emberiség történelme: szüntelen küzdelem e magány ellen.

Fölébe kell nőnünk- önmagunknak — azt hisszük. Ki kell tűnnünk. Többet szereznünk, mint amennyi a fenntartásunkhoz szükséges. (Az

állat, az értelmetlen lény nem teszi ezt, hanem annyit eszik csupán, amennyitől életben marad; — a jóllakott oroszlán nem veszedelmes, tudják is róla a szelíd állatok.) Több földet, nagyobb házat akarunk, mint amekkora a szomszédunké. Fényesebb hírt és maradandóbb hálát. Hogy ne legyünk egyedül. Hogy figyeljenek ránk. Hogy azt hihes- sük: figyelnek ránk.

Ha módunkban áll, piramist építünk. Máskor ugyanezt leromboljuk. Ha engedik: egykét millió embert kipusztítunk — közben pedig az örökmozgón törjük a fejünket. Aztán majd ki kell találni a halhatatlanságot — ha ugyan nem sikerül közben ennél sokkal tüzesebb föltűnést keltenie valakinek, például a világ fölrobbantásával.

Tehát: — kitűnni. Kiválni a sokaságból mindenáron. Kiemelkedni az egyformák közül. Ha másképp nem megy, s ha különösebb tehetség nincs ehhez, akkor is tenni kell valamit az ügy érdekében. Akkor olyan külsőt kell netán ölteni, ami miatt okvetlenül rád néz valaki. Olyan ruhába kell bújnod, hogy fönnakadjanak rajtad a tekintetek. Úgy kell táncolnod, úgy kell ordítanod, úgy kell hadonásznod, hogy észrevegye- nek. Tótágast állnod, hogy őrültnek higgyenek. Inkább annak, semhogy simán elmenjenek melletted . ..

De hót előbb-utóbb így is elmennek melletted.

Akkor ugye mást fogsz kitalálni, hogy azért is megálljának! Minél többen.

— És mi lesz, ha már ez sem föltűnő?

Bizony, csodálkoznod kell majd, hogy ezzel együtt, lám, mégis és megint, ugyanúgy, magadra maradtál. A piramisépítő, a tömeggyilkos, a föltaláló sorsa éppúgy ez, mint a hétköznapok kis és szérián termett különceinek ...

(Egyébként a sikert is meg lehet szokni. Van, akire ez szakad osztályrészül. Még rosszabb sors a magánynál.)

...Az emberiség történelme: szüntelen küzdelem a magány ellen — mondtam. S mert ez a harc eleve reménytelen (hiszen, ha győznénk, akkor abszurd módon épp az a föltétel szűnne meg, amitől azok vagyunk, amik), ezért fordul minden nemes szándék visszájára, ellenünk — és fordítunk annyi életet javítható-könnyíthető szép vívmányt önmagunk pusztítására. Egyebet nem is szükséges fölidéznünk —elég, ha Nobel Alfréd keserű és késői fölismerésére vagy Oppenheimer professzor tiltakozására emlékezem.

— Reménytelen szerzet-e hát az ember végképp?

Századunkra nem a technikai forradalom a legjellemzőbb, azt hiszem. Hanem legalább annyira az, hogy rádöbbent sorsa különösségére, vagyis a magányosságára, s most már tudatosan próbálja elviselni. Azaz: kísérleteket végez a megfogalmazására — méghozzá a művészetek valamennyi ágában egyidejűleg. Egyre értelmesebben és meggyőzőbben. S ez, alighanem jó jel. Csak ne tévesszük ösz- sze a pesszimizmussal, bármily keserű gondolatokkal ci- vódik is. Mert fölmérni a keserűséget: a fönnmaradásunkért folytatandó reális, harci törekvés.

DCejíAt SáruLo*