Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)
1977-08-13 / 222. szám
6 Dunántúlt napló 1977. augusztus 13., szombat A keskeny, piros csík nem éri el a hatvanas számot, engem mégis idegesít ez a magabiztos lendület, ahogy hajtja a Polskit ki Kertvárosba, így is él, gyorsan és figyelmét szerteágazóan elosztva mindenre, amit saját és katonai parancsra végre kell hajtania. Nagy testével betölti a vezetőülést, fejét kissé előre billenti, hogy a szélvédő felső pereme alatt lássa az utat. — Nem buktál soha? — De. Pest fele menet a száraz téli betonúton rászaladtam egy jeges foltra és hármat pördültem. Más belepusztult volna . . . Az Anikó utcában van a tízemeletes, Horánszkiék erkélyéről átlátni a szemközti ablakokra, lent jobbra drótkerítéssel övezett bitumenes pályán apró srácok fociznak és üvöltenek, van egy játszótér is, távolabbról a Mecsek gerincének egy darabkája szürkéslila színben játszik. A nagyszobát hamvaszöld plüss- huzatú, masszív, steppelt kanapé, azonos anyagú kényelmes két fotel uralja, végig a fal mentén szekrénysor, lexikonok, Shakespeare-kötetek, ízléses kis emléktárgyak, a sarokban majdnem a mennyezetig érő — azt hiszem — kókuszpálma, zöld ládában. A két kisebbik szobát a lányok lakják, korukkal járó érdeklődési körüknek megfelelő tárgyakkal: ilyen-olyan hajasbabák, játékok, könyvek, a 18 esztendős Henriett külön rendezte be saját rezidenciáját, gitár a sarokban, a falakon szép poszterek és persze tánc- dalénekesek —, együttesek plakát-méretű képei, sok szakállas, csicsás öltözékű fiúval, neves hazai és külföldi énekes-lányokkal, a sarokban rokka, az asztalon fél görögdinnye. — Mit csinálnak a lányaid? — Henri most érettségizett, és megy a műszergyárba, szakmát tanul és ha sikerül, távolabbi tervként, az NDK- ban dolgozna néhány évet, már a nyelvismeret végett is. Zárkózott, jófejű lány, a suliban olaszul tanult, de mellette magánszorgalomból angolul is, egészen jól megy neki. A másik lány — anyja után — Adél, tizenhat éves, a nyári szünetben ő is dolgozik, Jutka pedig még kicsinyke, most lesz hétesztendős. A z őrnagy felesége, Adél, barna, csinos asszony, a kesztyűgyárban négy esztendeje szocialista brigád vezetője, tavaly meghívott bennünket egy „Szocbrigód és újságíró" találkozóra, de még nem került rá sor —, őszintén szólva, a mi hanyagságunk miatt. — Hogy bírod az életet négy nővel... ? — Inkább úgy kérdezd, mi hogy bírjuk vele?! — mondja Adél. Horánszki Matyi legyint: — Nagyon jól megvagyok. Az asszony a parancsnok, és az van, amit én akarok. lyl egérkeznek a lányok, far- * * mernadrágban átbillegnek a szobán, Henri szőke, Adél barna hajú, a kicsi valahol a kettő között. — A kocsiban mondtad, ragaszkodsz Pécshez, szereted ezt a várost, pedig nem is idevaló vagy. — A Nyírségből származom, elég korán elkerültem hazulról. Nagyon érdekes családunk Horánszki Mátyás volt. Például a nagyanyám vezetett rá az olvasásra, versmondásra, ha nem is szóról- szóra, de legalább háromszáz verset tudok és elég sokat pontosan, betűről betűre. Amikor fiatal tiszt voltam, ezerhúsz forint havi fizetéssel nem sokra mentem, a legolcsóbb szórakozás akkoriban az volt, hogy az antikváriumokat bújtam és szépprózához, verseskötetekhez olcsón hozzájutottam. Szóval nagyanyám — ez még serdülőkoromban történt — nap mint nap fölolvasott Móricz, Jókai, Móra műveiből. Nagyapám pedig a dohányzacskóval vert el, ha nem mentem templomba, ahova egyébként ő soha be nem tette a lábát. A jóég tudja, hogy volt ez? Anyám pedig, szegény, a háború után a jeho- vistáknál kötött ki, bár nem nagyon hitte „tanításaikat", de mégis belement a mókába. Egyébként heten vágyunk testvérek, valamennyi fiú, van köztünk kereskedő, lakatosból pedig kettő, egyik öcsém technikus, most kint van Algériában, valami olajfinomítón dolgozik hivatalos kiküldetésben, másik testvérem a műszaki tudományok doktora. Hát ilyen a családunk. — Bányában is dolgoztál, ahogy tudom . .. — Igen, Komlón. Nem sokat, hat évet, azt hiszem. Életem legjobb iskolája volt. Lukács Mihályra emlékszem, ő volt a bányamester, aztán Weisz József, vagy az öreg, kedves Sze- denszki Pista bácsi... Első hetekben kegyetlenül kidöglöttem a bányában, fölhólyago- sodott a tenyerem, azt mondja Pista bácsi, pisilj rá, attól gyógyul. — Brigádotok volt? — Igen, de nem brigád, hanem csapat néven. Akkoriban kultúrcsoportot alakítottunk, mi is volt a neve, Adél? — Tükör együttes. Még én is szerepeltem. — ... Nekem az volt a feladatom, hogy a csapatban dolgozó két cigánygyerekkel foglalkozzam, otthon a lakásomon tanítottam őket írni-olvasni. Jutka lányuk ki-be szaladgál, hiába küldik le játszani, esze-ágában sincs, ha vendég van. ,,Ne idegeskedj, csak súgok valamit” — mondja az apjának, aztán ismét eltűnik és a hangját már lentről a játszótérről halljuk. — A Néphadsereg című lapban olvastam egy riportot rólad ... — Ja, igen. El is tettem. Ott fel is soroltak jónéhány nevet: Roskó Pista, Sajnovics Miska, Hegedűs László, meg a többiek. . . Ezek kiskatonáim voltak. Roskó most Pesten dolgozik egy nagy üzemben, Sajnovics Miska itt Baranyában egy té- eszben, a Csajbók Jóska nyolcszoros szocialista brigád vezetője, aranykoszorús együttes, Pesten lakótelepeket építenek. Nagyon örülök, ha kapok tőlük valami híradást, sajnos, egyik fiú, — aki Debrecenből vonult be — Mazsolának becézte az egész század —, öngyilkos lett, leszerelése után nem sokkal. Családi ügyek miatt. Meg is sirattam szegényt. — Egyszer említetted, kérted a parancsnokodat, hogy a bevonuló nyírségi liúkat osszák be hozzád. — Nehéz, érzékeny gyerekek voltak, talán azért. De rövid időn belül elértem azt, hogy amit mondtam, azt szentírásnak vették, persze lehetetlent soha nem kértem tőlük. Elég csórón érkeztek a hadseregbe, de mire leszereltek, mindegyiküknek volt egy öltözet sötétruhája, fe- héringje, nyakkendője, cipője, télikabátja. — Ezt nem értem. — Szombaton, vasárnaponként, tehát szabad időben, munkát vállaltunk, például akkoriban a kozármislenyi meg az egerági termelőszövetkezetben. Betakarításnál meg egyebütt. Amit kerestünk, az ment p takarékba, azok számára is, akik esetenként éppen szolgálatban voltak és nem vehettek részt a közös munkában. Elhiheted, volt olyan katona az alakulatnál, amelyik tizenhétezer forinttal szerelt le. De átlagban a hét-nyolcezer mindegyiknek , megvolt, s ezenkívül a KISZ-klubot berendeztük fotelekkel, színes tévével, játékokkal, többnyire abból a pénzből, amit közös munkával kerestünk. Ami pedig a katonai foglalkozást illeti, többször is szép kitüntetésben részesült a „nyírségi” együttes és ez volt a lényeg. Lloránszki őrnagy a közel- múltban új feladatot kapott. Politikai munkát végez, de a Steinmetz Miklós ökölvívó szakosztályt is patronálja, a lehető legnagyobb szenvedéllyel. — Értesz az ökölvíváshoz? — Nem én vagyok az edző, de valamikor birkóztam, még Rözge Feri volt az edzőm, véleménye szerint tehetséges lettem volna, ha van bennem annyi szorgalom is. No de ez rég volt. Azóta mindenre „ráhajtok” — ahogy mondani szokás manapság — s eléggé makacsul küszködöm, hogy különböző feladatokat végrehajtsak. — Elfoglaltságod - időben - milyen terjedelmű? — Nézd, egy honvédtiszt — akár csak más fegyveres testületnél — idejének nagyobb részével nem önállóan rendelkezik. Ez természetes. Ha most azt mondom, hogy szabad időmben a fiúk edzésére járok, akkor azt még mindig „hivatalból" teszem, de mégis rámennek a délutáni órák. Főleg most, hogy például új öltözőt építünk. De von egy telkem, gyümölcsfákkal, szőlővel, ezzel- azzal, ott is dolgozom. Aztán römizni szeretek, ezt eléggé nagy szenvedéllyel űzöm, de inkább a kikapcsolódásért. Az építők klubjába járok ... — Az elején említetted, mennyire ragaszkodsz Pécshez. — Igen. Minden ideköt. Sok szép és kevésbé kellemes em- •ék. Idestova másfél évtizede, hogy együtt dolgozom közvetlen parancsnokommal. Jóvágású, fekete férfi volt, most pedig kezd fehéredni a haja. Ezt most azért mondom, mert mi, idősebb tisztek, beleértve parancsnokomat is, valahogy úgy összeszoktunk, hogy nehezen szakadnánk el egymástól, s ha egyszer majd nyugdíjba kell mennünk, akkor induljunk együtt. De ez még szerencsére nem most lesz. Rab Ferenc Fotó: Erb János ; Szom bati beszélgetés TCdMO/yia/tfN cRdw \t Állati dolgok A HAL IS HÜLYÉI Ezt a kifejezést kimondottan az emberre, vagy az emberhez hasonló gondolkodású állatokra tartogatjuk, és a hal elmebeli képessége eddig még nem nagyon foglalkoztatott bennünket. Legfeljebb néhány horgász előadásában fordul elő élénkítő kitételként, így: „Hát nem elment az a hülye hall..." Ez esetben sem a hal képességeiről, hanem átvitt értelemben önkritikáról van szó. Most azonban meggyőződtem róla, hogy ez szó szerint igazi Ülök a Hermann-tó partján hosszú, eredménytelen, méla lesben. Semmi I Megpróbáltam pedig mindent. Kukoricát, búzát, tarhonyát, krumplit, mindazt, ami a horgászkönyv szerint biztos eredményt hoz. Jön a halőr: — Van valamit — adja elő az egyetlen kérdést, amit mindig, minden horgásznak föltesz. Alapkérdés. A válasz is tipikus: — Semmi. — Mit rakott a horogra? Undorral fölsorolom. — Rosszul horgászik I — mondja. — Valami újabbat mondjon I Ezt a feleségem is mondjál Maga tegyen hozzá valamit, valami előremutatót. Terméketlen kritikával el vagyok látva bőven I — Tegyen föl HungarocelltI — Hungarocellt? I Jó, hogy nem szendvicspaneltI A hal nem idióta! — Találkozzunk holnap reggel, itt! Akkor hozok egy megfelelő darabot, és fogunk sok halat. Ebből kettő derül ki. Az első az, hogy van remény. A második pedig az, hogy nem mindegy! Ezt minden horgász ismeri: Nem mindegy, hogy milyen kukorica, krumpli, tarhonya. Miért lenne mindegy a hungarocell? Tudják egyáltalában, mi az? Könnyű műanyag szigetelő. Úszik a vizen. De azt Önök sem tudják, hogy eszi az egér, a veréb, meg a halőr szerint a hal is, ha ugyanis hülye. Másnap randevúztam a halőrrel, és kirángattam egy tepsirevaló^ halat. Mindössze kettőre kell vigyázni: Az első az, hogy a hal csak akkor jöjjön rá, hogy átvágták, amikor már a tepsiben van. Nem szabad időt engedni neki a töprengésre. A másik az, hogy a halör hungarocellje az igazi I Hogy miben különbözik a halőr hungarocellje a tiédtől? így külső látásra nem tudom megmondani. Látszólag ugyanaz, de az övével fogsz halat, a tiedével nem. Mindkettőt kipróbáltam. így igaz, ahogy mondom I TUDOMÁNYOS ÉRDEKLŐDÉS Megyek egy délután Mecseksza- káliba tejért. Az egyik kerítés mellett, egy kertből valami érdekes recsegés hallatszik. Olyanféle hang, mint amit az őszibogár művel. Ugyanakkor látom, hogy egy fekete macska, hosszan, a földhözlapulva figyel egy faágat. Mikor másfél óra múlva visszafelé jövök, a recsegés ugyanaz, a macska ugyanabban a pózban megmeredve lesi a semmit, vagy a zenét. Én is a kiváncsi fajhoz tartozom, és lesem, honnan jön a recsegés, mit figyel a cirmos. Fölfedeztem. Egy verébnagyságot meg nem haladó madár művelte azt az álciripelést. A macska őt nézte. Nyilván ő is azon gondolkodott - Linné módjára hogy a madarak melyik csoportjába sorolja be a kis ciripelőt? Szöllősy Kálmán Kizárólag tölgyfából faragták A csónakos fejfa története Határainkon túl is ismert temető található Szatmárcsekén. A kis községben ősidők óta az úgynevezett csónakos fejfákkal jelölik meg a sírokat. Ezeken hol komoly, hol tréfás rigmusok olvashatók, az élők üzenetei, gondolatai az elhunytakról. A ligetes helyen fekvő temető idegenforgalmi érdekesség is, hiszen hazánkban az egyetlen olyan temetkezési hely, ahol a sírjelölő fejfák a népművészet remekei. S a szokás ma is általános Szatmárcsekén. A csónakos fejfa történetét tisztázták már a szakemberek, s kiválóan tudták hasznosítani azokat a visszaemlékezéseket és szájhagyományokat, amelyeket az idős falubeliek mondtak el. Hajdan ezen a vidéken, a Tisza és a Túr környékén nagy vizes területek voltak, s az év nagy részében csak csónakkal lehetett közlekedni. így szállították a halottat is a temetőbe, s a csónak után kötötték a fejfát. Hogy az könnyebben úszhasson, az alakját a csónakéhoz hasonlóra faragták, minden esetben tölgyfából. A hagyomány kialakulásához tartozik még: Szatmár e vidékén a magyar néphitbe beépült a hajdani görög és római mondavilág is, annak is az a része, amely a halotti kultusszal függött össze. A népgondolkodás szerint az elhunyt lelkének át kell kelnie a nagy vízen, ami megfelel a Styxnek, s ott a csónakos pénzt is kér az utolsó útért. így aztán a temetési Szertartások között ott szerepel az obulus elhelyezése a szemen vagy a nyelv alatt. Kháron ladikjának históriája tehát így alakult ki és épült be a magyar temetkezési kultuszba. A fejfák, amelyek között jó néhány több száz esztendős is található, az idők folyamán megrongálódtak. Soknak elkorhadt a földben levő része, az írás olvashatatlanná fakult. Most kezdték meg a temető restaurálását. Az Országos Műemléki Felügyelőség, a helyi termelőszövetkezet ácsai együttes munkával több mint 500 csónakos fejfát hoznak rendbe. A kiemelt oszlopokat újra átitatják víz ellen védő, kátrányos anyaggal, a korhadt részeket kicserélik, azokat, melyek már nem javíthatók, de különleges értéket képviselnek, újrafaragják. Több mint egy esztendeig tart a munka, hiszen a feliratok olvashatóvá tétele is a restauráláshoz tartozik. Segítséget nyújtanak a község idős lakói is a rigmusok, írások ismeretével. A megújuló szatmárcsekei temető a jövő esztendőtől az eddiginél is megkapóbb látványt nyújt, és bizonyára vonzza majd a néprajzi kutatókat is. Bürget Lajos Érettségizett fiatalok! A Baranya megyei Élelmiszerkereskedelmi Vállalat lehetőséget teremt, hogy élelmiszereladó munkakörben három hónap alatt szakmunkás képesítést szerezzenek □ A vállalattal szeptember 1-ig munkaviszonyt létesítők részére intenzív tanfolyamot szervezünk. □ A tanfolyam költségeit a vállalat fedezi. Pécsi és Pécshez közel lakók jelentkezését várjuk a személyzeti osztályon, Pécs, Kulich Gyula u. 13.
