Dunántúli Napló, 1977. július (34. évfolyam, 179-209. szám)
1977-07-10 / 188. szám
I^Bégy évet szolgáltam a Pl második világháború- i ban s egyetlen behívóval volt szerencsém. A Honvédelmi Minisztériumba hívtak be, irodai szolgálatra. Ez szépen hangzott s látszólag mit á sem különbözött a Franklin a Társulatnál betöltött állásomtól, ahol ugyancsak irodai szolgálatot teljesítettem. Eleinte csakugyan gépeltem, s a gépiratot valamelyik bajtársam segítségével összeolvastam. Később minden átmenet nél- l kül átvedlettem küldönccé. Naphosszat a folyosókon sza- <f ladaáltam, hónom alatt a kéz- (I besítőkönyv, s vittem a patt roncsokat osztályról osztályra, • legtöbbször a Hughesbe, azaz j a távíróba. (f Néha majd leszakadt a Iáit bam a sok talpalástól, vég- ^ eredményben mégis boldog ^ voltam, hiszen a minisztérium I megvédett a harctéri szolgá- t lattól, saját lakásomban lak- £ hattam, meglátogathattam ^ édesanyámat és Magdát, aki- ' be épp akkoriban szerettem bele. Arra is módot leltem, hogy némi külön keresetre tegyek szert. I A minisztérium tűrhető hanI gulata a voronyezsi összeom* lás és a sztálingrádi csata után megromlott. A sztálingrádi győzelem Lörténelmi jelentősége úgy látszott rést ütött, és e résen át behatolt a legkeményebben elmeszesedett vezérkari koponyákba is. Egy ilyen, a végleges elmeszese- désben megzavart koponyában fogant meg a gondolat, hogy a főváros egész lakosságát, elsősorban a katonákat föl kell készíteni a totális háborúra, a városi gerillára. E célból másokkal együtt bennünket, karpaszományos önkénteseket, hadapródokat is kivezényeltek a Várpalotán szervezett lőgyakorlatrp. Egy ezredes bombardonra hangolt hangján igyekezett belénk üvölteni, hogy erre és a következő lőgyakorlatra azért van szükség, hogy ha az ellenség, minden valószínűség dacára áttöri a Kárpátokat őrző védelmi vonalat és bevonul Budapestre — ami abszurdum, a jó katona viszont semmit nem hagy ki a számításaiból, s a magyar jó katona, sőt kitűnő katona —, akkor nekünk, katonáknak csakúgy, mint a városban rekedt lakosságnak, azaz minden fegyverfogható embernek, nyolcéves kortól nyolcvan- éves korig az a szent kötelessége, hogy háztömbről háztömbre, utcáról utcára, házról házra, emeletről emeletre, szo-; bárói szobára megvédelmezze hazánkat a ránk áradó vörös mételytől. Nem merném állítani, hogy ez a végső kitartásra serkentő beszéd lelkesedést keltett volna bárkiben a lőtéren össze- sereglettek közül, közéjük értve a leglelkesebb náci barátokat. Inkább nyomasztó hatást váltott ki, hiszen a napilapok, a politikusok, a rádió egészen más hangnemhez szoktattak, ami a hadászati helyzet értékelését illeti. Általános berezelés közepette indult meg a gyakorlat, amelyre kivonult az egész vezérkar, maga a honvédelmi miniszter, s valamennyi tiszt, akit beosztása a fővároshoz kötött. Változatos műsorról gondoskodtak, pontosabban arról, hogy ki-ki többféle fegyverrel próbálkozzék, kiképzett altisztek felügyelete mellett. Puskával, pisztollyal csaknem valamennyien tudtak bánni, géppuskával sokkal kevesebben. Az én kiképzésem annak idején Kaposvárott abból állott, hogy több ízben szétszedették és összerakatták velem a nehezen kezelhető német géppuskát, lőni azonban nem lőhettem vele. Kezünkben a géppuska, mellettünk az altiszt, hasra feküdtünk a lőtéren, majd a szükséges magyarázatok megemésztése után lőttünk a tér túlsó végére állított, emberformájú célpontokra. Ezek a célpontok szabály szerint állták a tüzet, ilyeneken gyakorlatoztunk Kaposvárott, tucatnyi találat sem ártott nekik. Ezúttal azonban valami mulasztás történt, nyilván 'azzal kapcsolatban, hogy a lőteret a mi kedvünkért rögtönözték, tény, hogy mikor az első sorozatot ráeresztettem ellenségemre, az elterült, mint akiből elszállott a lélek. Ekkor valami különös, eddig soha nem tapasztalt részegség fogott el, hiába ordított rám az altiszt, amíg tartott a tárból, lőttem, s a célpontok közül ötöt vagy hatot lekaszáltam. A háttérből előtűnt egy tiszt bilgeriben, fölemelt karral jelezte, hogy a tüzelést hagyjuk abba, utána nézett, mi okozta a tömegpusztulást a bábok között, aztán intett nehány közlegénynek, akik utasításához híven fölállították és megerősítették a célpontokat. Ez idő folyamán én továbbra is hason feküdtem, célállásban s a tulajdon szememmel győződtem meg afelől, hogy a szovjet mesterlövészeknek alighanem a bilgeri szolgáltatott információt, ezért vesztettük el annyi fiatal és idősebb tisztünket. A közlegények és tisztek között a különbség a távolságban elenyészett. A háború földszintjén viszont egy bakancs és egy bilgeri két egymástól élesen különböző világot képviselt. Változatos lőgyakorlat volt, a háborús étlap minden ínyencségét megízlelhettük, kivéve az ágyúkat. Dobtunk kézigránátot, lőttünk nehézpuskával, pisztollyal, s emberformájú szalmabábokat beleztünk ki szúronyos puskával. E zek után következett a műsor fénypontja: a Király-féle géppisztoly bemutatása. A premierre kivonult mind a vezérkar, mind a minisztérium. A háttérben a bakák fölállították a gyakorlat áldozatait, a célbábokat, aztán egy jóvágású, egyenruhás fiatalember szökkent arra a gyepes területre, ahol nemrég mi hasaltunk, fegyverét könnyedén magához szorította. Külsejében a Király-féle géppisztoly alig különbözött a Mausertől.^-Igen egyszerű mechanikai elv alapján működött, a lövedékek sorát tartalmazó tárt oldalt helyezték be a csőbe, mégpedig azzal derékszögben, a csőbe szorított rugó funkciója volt, hogy a kilőtt lövedék helyébe a kakas elé nyomja a következőt, s folytassa ezt mindaddig, amíg futja a tárból. Kitaláltuk, hogy a fiatalember maga Király. Diadalmasan körülnézett, aztán előreszökkent, megnyomta a ravaszt. És mi történt? Ami szeretett hazánkban csaknem mindig. A teljes számban kivonult minisztérium, a vezérkar szeme láttára a Király-féle géppisztoly háromszor egymásután csütörtököt mondott. Holmi magyarázgatások és műszaki bizgetések után végre elsült. A lehangoló előzményekről rövidesen mindenki megfeledkezett, eloszlott a destruktív pesszimizmus sötét felhője, néhány pillanat s már uniszónó magasztalták a magyar műszaki zsenit, e különleges fegyver feltalálóját. — Egyszerű, mint a pofon, kis komám — vert vállon egy tiszt. — Csak éppen egy kis ész kell hozzá. Leleményesség. Azzal bocsátottak útnak, hogy a gyakorlatot rövidesen megismételjük. Minthogy a történelem nem ismétli önmagát, a lőgyakorlat megismétlése elmaradt, a mérgesvörös ezredes nem döröghette el még egyszer a beszédét, amelyet nyilván nem egyetlen alkalomra Íratott. r Bisztray Adám T űzi játék Még tartott a kemencés forróság, tündöklés, újra vaksötét, s hogy felszökött volna hídnak szegletes kapuja, szemednek bogarát elfutotta templomtetöknél magasabb áhitat, csontfehéren szikráztak a sziklák, szemben, hol lecsattorgott az akkori Dunáig, szeges hordójában az első püspök, te értem vagy inkább a színes zuhatagért jöttél, szappanossá dermedt az ebéd, valamelyik fiam álló nap nyivákolt, te érthető szóval kérdted, merre lakom, de ellenkező irányba vágytál az első királyról elnevezett utón, gyullasztó ing rajtad, kezedben műanyag szatyor. Az égre emelt arcok közt órám fedele valahogy felpattant, hová lettek a kicsi, fekete nyilak. El- s visszasodródtunk, s éppúgy nem szóltunk egymáshoz, mint valamikor a kerekeskút, kendermagos tyúkok hajkurászása idejében, vigyáztál rám vagy csak én kapkodtam lábam szorosan mögötted szúrós árpatarlón, túl a Feketevizen kalandozásra, mélységes-mély erdőnkbe, fel. Az első király ünnepén. M int mindenki, aki ebben a korban élt, én is megszámlálhatatlanul sokszor hallottam a német katonadalokat, a Horst Wessel dalt, az Erikát, a Lily Mar- leent stb. Csakhogy valahányszor fölhangzottak a dallamok, mindig szecskává aprította az Európa-tipró német katonai csizmák ütemes dobogása. Valahol a közelben, néhányon német katonadalokat énekeltek, félhangon, kulturáltan. A dallamok a csizmák kíséretétől elszakadva, szabadon szárnyaltak az éjszakában s igazi lényükben mutatkoztak meg, a lemondás, a beletörődés, a szomorúság színeiben. Sok húrt megszólaltattak ezek a dalok, csak éppen a harcra- készség, a támadó szellem, a jövendő győzelem érzése hiányzott most tökéletesen belőlük. Ezek a dalok már magukban hordták a jövendő vereséget. Vasárnap volt, sugárzó tavaszi vasárnap. Előző nap úgy beszéltük meg Magdával, hogy eléje megyek, s a Kapás utcában várom meg, a ház előtt, amelyben lakott. Mindig kényes volt a külsejére, új ruháját vette föl az alkalomra, az új ruhához selyem sálat kötött, s a brosst," ami a sált összefogja, a húgától, Ágitól kérte kölcsön. Ági érkezett elsőnek a Kapás utcába, a fütty-jelre Magda kilépett az ötödik emeleti francia ablak előterébe, rendkívül izgatottan, mint valamennyi hasonló alkalommal, úgyszólván roskadozva az öltözködés megpróbáltatásaitól. Szeretett sok mindent egyszerre csinálni, figyelni viszont csak egyvalamire tudott, de arra nagyon. — Elhoztad? — tudakolta a magasból. Ági sokat mondón hunyorgott. — Bejöttek. Magda hagyta elcsúszni a szavakat a füle mellett, őt a bross foglalkoztatta. Idegesen kérdezte: — Elhoztad? — Bevonultak. Nem érted? Áginak a táskájában lapult a bross, de hát mi egy bross a német hadsereghez képest. Nem vette elő. Magda viszont látni akarta, hogy az-é, amit kért. — Mutasd már! — fakadt ki ingerülten, mire húgát ugyancsak elfogta az ingerültség: — Hát nem érted? Itt vannak! — Szóval nem hoztad el?! Mindkét fél számára érthetetlen párbeszéd az utca és az emelet között. Élőbeszéd az egyik, sifrírozott a másik. Viszonylag hosszú időbe telt, amíg közös nevezőre jutottak. Közben én is megérkeztem, s Ági közölte velem a baljós hírt. — Honnan veszed? — kérdeztem. — A bécsi rádióból. Időközben Magda lejött az emeletről. — Add már ide! — Eridj a csudába a brossoddal! — tört ki Ági s már nyújtotta az ékszert. — Bevonultak a németek, s te csak ezzel a vacakkal törődsz. Magda megborzongott, a sálat mindenesetre összekapcsolta a brossal. Kérdőn nézett rám. Azt is kérdezhette volna a tekintete, hogy most mi lesz velünk. Ö inkább az iránt érdeklődött, jól áll-e az új ruha a sállal meg a brossal, pedig egész testében remegett. A meg nem ismételt lőgyakorlat jutott eszembe, a vérengző szónoklat, ami a gyakorlatot, s benne a fiaskókat megelőzte. A mai lett volna az a nap, amikor nyolcéves kortól nyolcvanig minden fegyverfogható embernek harcolnia kellett volna háztömbről háztömbre, emeletről emeletre, házról házra, szobáról szobára. Az ország ájulton feküdt, holott nem hallatszott semmi, sem a Horst—Wessel dal, sem a csizmák dobogása. Schaár Erzsébet: Utca A Jelenkor júliusi —augusztusi száma Gazdag, változatos tartalommal jelentkezik a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat hagyományosan összevont nyári száma. A kettős szám élén Hubay Miklós naplójegyzeteit és Bertha Bulcsú Hubay-interjú- ja kaptak helyet. A lírai rovatban többek között Bihari Sándor, Bisztray Ádám, Fodor András, Nagy Gáspár, Pál József, Takáts Gyula és Tandori Dezső verseit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Bajomi Lázár Endre, Bolya Péter, Kende Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lázár Ervin, Mészöly Miklós, Pá- kolitz István és Thieny Árpád elbeszéléseit illetve regény- részleteit közli a folyóirat. A művészeti írások közül kiemelkedik Németh Lajos tanulmánya Schaár Erzsébetről. Láncz Sándor krónikája szombathelyi, pécsi és budapesti kiállításokról számol be. Bé- csy Tamás fővárosi, Futaky Hajna pedig pécsi színházi előadásokról tudósít. A terjedelmes esszé- és tanulmány-rovatban Czine Mihály, Kenyeres Zoltán, Keresztáry Dezső, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos és Tüskés Tibor írását találjuk. „Társadalmi valóságunk képe mai prózánkban" címmel figyelemre méltó rádió-beszélgetés szövegét olvashatjuk. A kritikai rovat élén Vár- konyi Nándor önéletrajzát Vekerdi László, Tüskés Tibor tanulmánykötetét pedig Rónay György elemzi. Pál József Csillagok közt életünk ingája araszolja a lemérhetetlent s ott lohol társként mögöttünk Csontváry fehérszőrü kutyája égre bokrosult cédrus ágáról nyomunkba madár rikoltoz kétszer született arcunkra a panaszfal huzatott álarcot még a piacon járva a lámpát valahol eladtuk Aladinnal a rukhmadár tojást előbb elhozattuk röhögve csaptuk a dóm falához és megvettük a szegény halásztól az ólommal lezárt rézpalackot a dühös szellemet kiengedtük rászedettként visszazártuk mi már megcsináltunk mindent mindent és nem csináltunk még semmit semmit dörömböl vérünkkel napfelkeltén dörömböl mellünkben éjszakánként JX s' ‘t" Szilágyi Gábor rajza
