Dunántúli Napló, 1977. július (34. évfolyam, 179-209. szám)
1977-07-31 / 209. szám
A keze tétován megmozdult, mintha ki akarná tapintani a bizonyosságot, hogy én vagyok-e vagy valamelyik másik a huszonnégy unoka közül. Apám odalépett hozzá, csokoládét dugott a szájába, cirógatta, babusgatta és oktalanságokat suttogott a fülébe. Ö meg csak engem nézett. Riadtan kereste a nevemet, hallottam ahogy zizegnek közöttünk a múlt lapjai, nyálazta, forgatta sebesen, mert valahol meg akart lelni, rám akart találni, hogy megszólíthasson. Apám két kézbe fogta az arcát, megcsókolta a hártyavékony halántékot. Nagyanyám hirtelen hozzá hajolt, remegő kezét szája elé emelte, és valamit súgott a fülébe, miközben rajtam függött a szeme. — Nem, nem az Éva, ő az Ágnes — mondta apám és derűsen, jóízűen nevetett. — Gyere ide, nézd meg a te kis nagyanyádat. Már gyógyulunk ám, nem lesz itt semmi baj. Na gyere, gyere! Odahúzott és az öregasszony kezét a kezembe tette, aztán hátralépett, és elégedetten szemlélte a látványt, amit ő teremtett a szeretet nevében. Nagyanyám keze sima volt, mint a begónia szirma és nagyon könnyű. Két könnykút mélyéről nézett rám, már nem akart azonosítani, csak nézett. Én voltam egyszemélyben mind a huszonnégy unokája, de az is lehet, hogy én voltam az egyetlen. Én voltam, aki képes meglátni halálra érett teste mögött a hajdani erőt, a régvolt nagyasszonyt, s komoly tekintetemmel megteremtettem a méltóságteljes csendet, amelyben illően és szépen megadhatja magát a halálnak. Magához húzott, egészen közel az arcához. Egy pillanatra körülkapkodta a szemét, mint aki meg akar győződni róla, hogy magunk között vagyunk-e, s hogy látta apámat leülni az asztalhoz, a másik fiát meg a demizson körül ügyködni, gyorsan, bizalmasan a fülembe súgta: — Én meghalok — ujját a szájára tette, pisszentett, aztán folytatta. — Nekik nem mondtam meg, mert haragszanak érte. Azt mondják: dehogy hal meg kend, mindig csak fantáziái. Pedig én tudom, hogy meghalok. Ne mondd nekik te sem. Bólintottam. — Te ugye elhiszed? — Elhiszem — mondtam komolyan és leültem az ágy szélére.- Tudod, én nagyon szeretném ha elhinnék, ha egy kicsit, legalább egy kicsit komolyan vennék. Nagy dolog a halál, nagyon nagy dolog — mondta és jelentőségteljesen fölemelte az ujját. — Kér egy kis bort, mama? — kiáltotta oda János, az idősebbik fiú.- Hát persze, kis kortyinkát — mondta apám, és már bu- gyogtatta is bele a pohárba. — Várj csak! — mondta János és lefogta apám kezét. — Előbb ki kell érdemelni ugyebár. Na, mutassa csak meg mama a kedvenc fiának, hogy mit tud?! — Jaj — nyögte nagyanyám, és remegő ujjaival belekapaszkodott a karomba. MAGYAR KATALIN A körbeiiÉveteit fiaiig- Járjunk csak egyet. Nem kell mindig abban az ágyban kényeskedni — kedélyeskedett János, és darabosan, keményen nevetett.- Csak nem? - csapta össze apám a kezét. — Csak nem lépegetünk? — Na, itt a papucs, aztán ügyeskedjünk - noszogatta János, és lábával odatolta a két csoszog ót. Nagyanyám felült, kicsit remegett a feje, kínos lassúsággal emelkedett ki a gőzölgő dunna alól és szomorú, bütykös Szikszói Károly illusztrációja — De biz a! — mondta János, és cinkosan kacsintott. Nagyanyám görcsösen szorította a karom, és könyörgő szemekkel nézett rám. lábujjait mozgatva kereste a papucsot. Hirtelen lehajoltam, hogy a lábára segítsem, de János rám szólt. Arató Károly: ODAFIGYELŐ Falazni langyosszivűért — minek? Forrót hideggel hűteni — miért? Hideget forrónak hitetni — hogyan? Bókolni langymosolynak — meddig? Minek? Miért? Hogyan? És: meddig? Mig érdekek egymást nem metszik! Míg Emberke föl nem kajabál, mert végül mindig ő, aki metszéspontjukban áll. — Ne, majd ő. Megtalálja, igaz, mama? — Igaz - nyöszörögte a nagyanyám, és rettentő nagy erőfeszítéssel felállt. Két kezével megkapaszkodott az asztal szélébe és elindult a gyötrelem útján, kedves fiának megmutatni a tudományát. — Egész szépen leapadt a dagadás a törött lábáról — mondta apám és elégedetten csettintett. — Ezt nevezem, bátyó! Nem hittem volna, hogy még valaha talpra áll. Hiába, a te okos, erélyes módszereid. Isten bizony, csodát műveltél! Nagyanyám már az ágy előtt állt, és megint azon tétovázott, hogyan engedje el az asztal sarkát. Szája hangtalanul mozgott, és furcsán, szűkölve szedte a levegőt. Úgy nézte az ágyat, mint a megszállott a messzeséget. Fölálltam és átfogtam a derekát. — Hagyd! - vakkantott rám János, de én nem hagytam. — Ha rád lenne bízva, talán meg is ölnéd a gyengédségeddel - mondta apám és idegenül mosolygott. — Hej, te, te - dohogott János, s már cincogtatta is kifelé a dugót az üvegből. — Na gyere, igyál. — Nem kérek — mondtam és letelepedtem előbbi helyemre. Nagyanyám nézte az~ arcom, pupillája egyre nőtt, már-már eltakarta a szemfehérjét, aztán elkezdett visszahúzódni és egyre kisebb lett. — Jó lett volna ... — itt elakadt a hangja. Zihálva szedte a levegőt, majd megcsendesedett ismét, és alig hallhatóan motyogott. - Ha a fiaim, az én kicsi fiaim idetérdeltek volna az ágyam köré ... - Megint elfulladt. Várt egy kicsit, aztán még annyit nyögött akadozva: — Én a kezemmel ... a fejükre áldást... Tekintete az arcomon maradt. J ános a kertről magyarázott apámnak, hogy mit tud kihozni belőle, ha tisztességesen kezeli, apám meg a menetrenddel bíbelődött, abból próbálta kiokoskodni, hogy melyik lenne a legkedvezőbb vonat hazafelé. Egy pillanatra hátranézett a válla fölött és megkérdezte:- Elaludt? — Elaludt — mondtam halkan, és kisimítottam a feje alatt a párnát. Mindenfele. Egy „karrierről... yy Azt nyilatkozta a „művésznő" - aki már egyszer-kétszer statisztaként is szerepelt, de mire a filmet bemutatták, kivágták a jelenetet, amiben ő „előfordult", most viszont megfogta az isten lábát, mert ahogy a lapból kiderül, az „utcáról" választotta ki a rendező -, szóval azt mondta az ifjú „művésznő”: — Egy elkényeztetett lányt alakítok, aki vezérigazgató papájából remekül él. Egyetemre jelentkezik, de nem nagyon izgatja, hogy felveszik-e vagy sem .. . Felületes, könnyelmű, mert mindent készen kap . . . Erre a riporter megkérdezi, hogy a filmbeli lány alakja „mennyire áll közel hozzád ...?" Mire ő: — Teljesen én vagyok. Magamat adom. A valóságban én is elkényeztetett gyerekként nőttem fel. A filmben saját ruháimban játszom ... Ismét a riporter: „A filmezésen kívül milyen hobbid van még?" Mire ő: — Imádok utazhi. Már Észak-Afri kában is jártam. Azonkívül fotózni, autót vezetni és öltözködni szeretek. Mire én: ne tessék azt hinni, hogy e fenti kis interjútöredéket valamiféle nyugati lapban olvastam, és hogy ez a fiatal lány valahol Hollywood környékén várja bebo- csájtását a filmvilág birodalmába. Nem bizony. Hanem Pesten. És a nyilatkozat is Pesten hangzott el, egy havi folyóirat számára. És sokak épülésére. Mert a lány a filmezés miatt múlt év szeptemberében kimaradt a szak- középiskolából. És a riporter — nagyon helyesen — megkérdezte tőle, ,, ... mi lesz akkor, ha többet sohasem jutsz hasonló lehetőséghez . ..? — Az nagyon rossz lenne... — felelte. El is hiszem. Kénytelen lesz tovább utazgatni, autót vezetni, öltözködni és - iskolába nem járni. Nagyon rossz lenne.. . mert még utóbb dolgoznia kell. Már ki is nézett magának egy testhez álló munkakört: szállodaportás lesz, mivel hogy „ .. olaszul, franciául, németül tudok már annyit, hogy nem tudnának eladni ..." Tisztességes életcél. Főként egy olyan ifjú hölgy előtt, aki ugyan eddig még nem nagyon koptatta a munkakönyvét, mert ideje sem volt rá, hiszen statisztált, utazgatott, fotózgatott, autózgatott meg varrónőhöz járt, mert nagyon sanyarú, elkényeztetett gyermekkora volt.. . Meg is értem. Csak egyet nem értek: vajon ki lehet a Papa? Rab Ferenc Ulf Gre-Aker: Kompozíció Ulf Gre-Áker A csiszolókorong Síf« lábujjába, kórházba kellett vinni. A visszavarrt lábujj azonban sajog még, pil- latanyilag nem is tud dolgozni. Kint napozik a Gyimóthy villa előtt, egy szénaboglya tövében. Almából zavarjuk fel. Talán éppen a norvég vizekről álmodó^ vagy a kicsinyke szigetről, ahol lakik — Oslótól száz kilométernyire, svéd területen. — Születésem szerint norvég vagyok, de feleségem svéd, így ott élünk a családommal Svédországban, a Skagerrákban, egy Sydkoster nevű halászszigeten. A sziget természetesen magas fokon civilizált — boltok, vendéglők, kisebb feldolgozóüzemek is vannak rajta. A 300 főnyi lakosság grané- larák — halászattal foglalkoznak. Napfényes, buja sziget ez, jó közérzetű, elégedett emberek lakják. — Hogy kezdődött az ön művészi pályafutása? — Oslóban végeztem el a képzőművészeti főiskolát, majd a koppenhágai festőakadémiára kerültem. Eredetileg tulajdonképpen festőnek készültem, mindössze három éve foglalkozom szobrászattal. Most negyven éves vagyok. A festészethez természetesen nem lettem hűtlen, ma is festek, amikor csak tehetem. — Mikor és hol hallott először a villányi szimpozionról? — Lehet, hogy meglepő, de a szigeten — ahol élek — hallottam először róla. Nálunk járt, és engem is meglátogatott Lisztes István, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára. Munkáim láttán ő javasolta, hogy jöjjek el ide. — Megfelelnek-e tapasztalatai várakozásainak? — A munkáiról készült fotókat lapozgatva úgy látom, a fa és a kő a kedvenc anyagai. — A sziget, ahol élek, tele van ősrégi kövekkel. A Svéd gránit, amely vörös, szürke és kék színben fordul elő nálunk, meglehetősen kemény anyag. A fát a parton szedem össze. Hazaviszem, megszárítom, és ezután kezdem megmunkálni. — Hogy élnek önök, művészek Svédországban és Norvégiában? — Ami az anyagiakat illeti, helyzetünk változó. Vannak jobb és természetesen rosszabb évek — a bevételek ingadoznak. A galériák túlnyomó többsége magángaléria. A művészek általában akkor és ott állíthatnak ki, amikor és ahol kedvük tartja. Magából a művészetből persze aligha tudnék megélni. Van három gyermekem. Feleségem is dolgozik, tanítónő szigetünk elemi iskolájában. — Úgy hallottam, hogy az ön életformája bizonyos értelemben hasonlít a világhírű filmrendező, Ingmar Begmann életformájához. — Bergmann? Igen, azt lehetne mondani, hogy szinte ugyanúgy, ugyanolyan körülmények között él, mint én. Személyesen persze nem ismerem, és anyagi helyzetéről sem tudok sokat. — Messzemenőleg. Nagyon jól, sokkal jobban érzem magam, mint amire számítottam. A kollégák segítenek egymásnak, szeretik egymást. Itt találkoztam például Veszprémi Imrével, akivel szoros barátságba kerültem. Ami pedig a munkát illeti, egy öttonás követ kaptam . . . Ekkora követ még áietemben nem faragtam. — Milyen stilustörekvések képviselőjének tartja magát. — Véleményem szerint az én tevékenységemről szólva nem lehet stílusról beszélni, csak formáról. Elsősorban és szinte kizárólag formáról ... A formát ugyanis maga a „megtalált" kő vagy fa határozza meg. Az itt készülő munkám egy három méter széles, két méter magas plasztika lesz, címe: Mariann . . . — Voltak Nagyatádon is. Hogy tetszett az ottani művésztelep? — Szép munkákat láttunk Nagyatádon. Ami a tájat illeti, nekem az itteni jobban tetszik. És persze maga a Gyimóthy villa sem akármilyen . . A Nagyatádon látott szobrok közül engem személy szerint legjobban Martyn Ferenc kompozíciója ragadott meg. Ulf Gre-Aker még néhány napot pihen, és ha sebe begyógyul, folytatja a munkát. Bebesi Károly
