Dunántúli Napló, 1977. július (34. évfolyam, 179-209. szám)

1977-07-17 / 195. szám

Lázár György Lahtiban Beszélgetés az ASKO bútor­gyárban, a székgyártó egység­nél. Június 16-án, csütörtökön az a megtiszteltetés ért bennün­ket hogy Lahtiban vendégül láthattuk a Magyar Népköztár­saság miniszterelnökét, öröm­mel vártuk a magasrangú ven­dégek látogatását, hiszen me­leg baráti kapcsolatok fűznek össze bennünket magyar test­vérvárosunkkal, Péccsel. Sze­rettük volna vendégül látni a miniszterelnököt ugyanazzal a barátsággal és vendégszeretet­tel, amelyben magunk része­sültünk magyarországi látoga­tásunk alkalmával. A látogatás programja töb­bek között ipari létesítmények megtekintését és a városnézést tartalmazta. Elmentünk a vá­ros legnagyobb vállalatának, az ASKO—UPO Rt. bútorgyá­rába és fémfeldolgozó üze­mébe. A város vezetősége fo­gadta a pontosan 10 órakor érkező küldöttséget. Az északi nap fénye és a rokonnépek barátsága melegítette a fo­gadtatás légkörét. Lázár György miniszterelnök és felesége ba­rátságosan üdvözölték északi testvéreiket. Az ASKO—UPO Rt. vezér- igazgatója, K. K. Kankaanranta üdvözölte a vendégeket a tröszt nevében, ezután megte­kintettük a különböző üzem­egységeket. Hosszabb időt kel­lett volna szentelni a hatalmas méretű létesítmény megtekinté­sére. A vendégek érdeklődve szemlélték a különböző gyártá­si folyamatokat, hiszen 1975 után a két ország közötti áru­csereforgalom ennek a tröszt­nek a jóvoltából is lényegesen nőtt. És, amint az a közvetlen beszélgetésekből is kitűnt, a lehetőségek kapui nyitva álla­nak, és a magunk részéről mindent megteszünk a kap­csolatok fejlesztésére Magyar- országgal. Az ASKO—UPO Rt-ben tett látogatás után a városi tanács ebédje következett, ahol házi­gazdaként volt szerencsém üd­vözölni a magasrangú vendé­geket. Pohárköszöntőmben ki­M ennyibe kerül egy falusi múzeum létrehozása? Legalább annyiba, mint egy, a múzeumnál alap­vetőbb közművelődési „szolgál­tatást” nyújtó községi könyv­tár,, vagy művelődési ház meg­nyitása. Vagyis — feltételezve megyei segítséget is — leg­alább egy-két évig a község­fejlesztési alapot erre a célra kellene összpontosítani, s ez idő alatt a település társadal­mi munkásait teljesen lekötné az építkezés. Ha valamikor igaz volt, ma százszorosán az, hogy a gyűj­temények sorsa bemutatásuk pillanatával kezdődik. Jó pél­da erre a váli Vajda-gyűjte­mény, amelyre most a költő jubileuma ismét felhívta az or­szág figyelmét. Olyan költő­óriásnak, mint amilyen Vajda János volt, mondhatnám köte­lesség múzeumot nyitni. Ezt tették — nem kevés költség­gel — annak idején Válón, a a költő szülőfalujában is. Csakhogy a „zarándokok” szá­ma egyre fogyott, és az épület sem volt alkalmas múzeumnak. A jelenlegi megoldás: a Vaj­emeltem e látogatás fontos­ságát, különös tekintettel ar­ra, hogy már 1956 óta me­leg baráti kapcsolatok fűznek össze bennünket magyarorszá­gi testvérvárosunkkal, Péccsel. Örömömnek adtam kifejezést, hogy egy ilyen fokú küldöttség hivatalos útja nemcsak Hel­sinkibe vezet, mert nézetem szerint a barátság hajójának a vidék kikötőiben is le kell horgonyoznia, s ez a számunk­ra oly fontos és kedves kap­csolat nemcsak a fővárosok lakosait köti össze. Barátsá­gunk, amely e két távoli ro­konnépet összeköti, állandóan fejlődik, és a fejlődés legjobb útja a személyes találkozáso­kon, a tapasztalatok kicseré­lésén keresztül vezet. Lázár György miniszterelnök közvet­len, szívélyes embernek bizo­nyult, aki válaszbeszédében el­kerülte a merev protokolláris formaságokat, és biztosított bennünket személyes támoga­tásáról a két ország kapcso­latainak fejlesztése érdekében. A miniszterelnök feleségének külön programot rendeztünk a délelőtt folyamán, ő a házi­ipar legszebb hagyományait folytató Helmi Vuorelma Rész­vénytársaság működésével is­merkedett. A cég gyórtmánvai közé tartoznak többek között a magasra értékelt iparművé­szeti és szövészeti termékek, valamint eredeti modellek alapján készített népviseletek. Lázár Györgyné meglátogat­ta a Paavola-i új óvodát is. Hozzá kell tennem, hogy ez a létesítmény egészen új típusú, érdekes megoldásokat tartal­mazó épületkomplexus. Az óvoda terveinek első rajzai két pedagógustól származnak, akik jelenleg aktívan tevékenyked­nek az általuk megálmodott környezetben. Ez a két óvónő elvetette a tervező mérnökök indítványait, majd a közös ter­vek alapján született az a megoldás, amelyben a gyer­mekek igen jól érzik magukat, és ahol a lehetőségekhez ké­pest leginkább elkerülték a megszokott intézeti sablont. Lázárné igen nagy érdeklődést tanúsított a létesítmény iránt és hosszan elbeszélgetett az óvodai dolgozókkal meg a gyermekekkel. A közös városnézés során tásról. Aznapi programjukban még a Magyar Népköztársa­ság nagykövetségének fogadá­sa szerepelt Helsinkiben. A magasrangú vendégek lá­togatása Lahtiban sajnos igen rövidnek bizonyult, ez idő alatt nem volt módunkban összefo­gó képet adni városunkról. Re­mélhetőleg a jövőben ismét alkalmunk lesz magyar dele­gáció házigazdájaként működ­nünk és bemutatni szűkebb Az ASKO gyár bemutatóján kipróbáltuk több bútor kényelmét. A képen balról: Finnország magyarországi nagykövetének felesé­ge, Yrjö Koskinen-né, Lázár Györgyné, Lázár György miniszterel­nök, Johannes Virolainen miniszter, valamint Lahti város tanácsá­nak elnöke, Oiva Linnavirta. megismerkedtünk az 1978-as sívilágbajnokság színhelyével is. Felemelkedtünk a 90 mé­teres síugrósánc felső szintjére, ahonnan kitűnő kilátás nyílott a hatalmas, épülő sportköz­pontra és a városunkat kör­nyező zöldövezetre, meg a kék­lő tavakra. Mindezt büszkén és szívesen mutattuk be ven­dégeinknek, és örömmel ész­leltük, hogy a miniszterelnök és kísérete igen megelégedet­ten tért vissza a gyors látoga­hózunk táját, annak környeze­tét, újra bizonyságot adni ar­ról a vendégszeretetről, amely- lyel a testvéri nép küldötteit várjuk. A látogatás minden­képpen, rövidsége ellenére is mély benyomást hagyott ben­nünk, megpecsételve a magyar és a finn nép rokoni egymás­hoz tartozóságát és jó barát­ságát. Oiva Linnavirta, Lahti város Tanácsának elnöke Most igazán magasan vagyunk Lahtiban. Erről a szintről indulnak a síugrók a 110 métert meghaladó ugrásaikra. A képen balról: Johannes Virolainen miniszter, Lázár György, Linna­virta, Lázár Györgyné, Yrjö Koskinenné Múzeum a dobozban da-hóz emlékhely marad, a a gyűjtemény pedig (újabb költséggel) „átköltözik” olyan helyre, ahol remélhetően na­gyobb lesz majd közművelődé­si vonzása. Csupán a Dunántúlon ba­rangolva, számos hasonló pél­dára bukkanhatunk. A cecei kúriában, ahol még a múlt év­tized elején, az emlékmúzeu­mok „divatba” jöttekor igen célszerűnek látszott múzeumot nyitni Csók István emlékezeté­nek, jóval több külföldi láto­gató (főként festészetének sok francia tisztelője) fordul meg, mint helyi vagy környékbeli. Ezeknek a tanulságoknak gondolkodásra kell késztetniük a „múzeumalapító” terveket dédelgető községi tanácsokat. Számolni kell itt is a beruhá­zások célszerűségével. (Napja­inkban például egy bútoráru­házát már csak nagy vonzás­területű ipari-közigazgatási centrumokban építenek. Más­képpen ugyanis nem térül meg a beruházás.) A kultúrához — nagyon is értő, s örvendetes okokból — egyaránt jogot for­málnak a nagy és kis telepü­lések is. A feleslegesen nagy költségű létesítmények építése helyett rendelkezésre állnának egyszerűbb és jobb megoldá­sok is, ha a lokálpatrióta in­díttatású presztízs-meggondo­lások láttatni engednék. Ugyancsak dunántúli, Fejér megyei példa segítségével sze­retnék előhozakodni egy sze­rencsésnek tűnő megoldással. A megyei múzeumok igazgató­sága nemrég létrehozta az úgynevezett „dobozmúzeum" intézményét. Ez a könnyen köl­töztethető vándorkiállítás egya­ránt magában foglal tárgyi' anyagot és audiovizuális in­formáció készletet: fotókat, film- és hangszalagokat. Le­hetővé teszi a témák változ­tatását: régészeti, majd képző- művészeti, később néprajzi „tárlat” küldhető a dobozban a legkisebb településre is. Fő­ként az iskolai oktatás támo­gatására használják fel, de ál­talános közművelődési haszno­sításának lehetőségeihez sem fér kétség. Hazánkban — évente öt­tíz, jórészt községi intézmény­nyel gyarapodva — jelenleg négyszáznál több múzeum van. Nem vagyunk azonban any- nyira gazdagok vidéki közmű­velődési intézményekben, hogy a „dobozmúzeumra” vagy más, hasonló ötletes megoldásokra ne lenne szükségünk. A „dobozmúzeum" előnyeit — a magyar falu mű­velődési lehetőségeihez mérten — érdemes lenne országszerte megszívlelni. Ha jobban forgatjuk majd a köz- művelődési intézményfejlesztés forintjait, bizonyára több jut majd számos községben könyv­tárra, klubra, művelődési ház­ra. Bár, ezek a múzeumhoz képest kevésbé alkalmasak fény, hír, dicsőség szerzésére, egyszerűen: szükségesek. Mekis János Vittorio ói Muz „A köznapi szobrászat áll érdeklődésem középpontjában’ A kalapács félúton megáll. Egy fáradt pipacs bársonyos szirmai lezöttyennek a fűbe. Rekkenő hőség van itt a nagy- harsányi kőbányában. A művé­szek napernyő alatt dolgoznak. Laposan siklónak a koppaná- sok a forró levegő paplana alatt, a csiszolókorong máskor bántó hangja kimerültén ha­nyatlik a száraz fűbe. Vittorio di Muzio hátratolja fején vá­szonkalapját, ránkhunyorog a kőporfelhő mögül. Negyedik al­kalommal dolqozik itt Nagy- harsányban, otthonosan mozog a Gyimóthy-villa dúslombú fái alatt. Személyesen még nem talál­koztam vele, a róla hallottak­nak, közvetlenségének köszön­hetően mégis olyan érzésem támad, mintha régi ismerőssel, baráttal beszélgetnék. — A villányi pionírok közé tartozom — mondja Vittorio di Muzio. Akkor kezdtem el itt a munkát, amikor még jóval na­gyobb volt bennünk az aka­rás, mint amire a feltételek ténylegesen adottak voltak. Amikor először idejöttem, egy — a miénktől alapvetően elté­rő helyzetbe kerültem. Az it­teni monumentális térplasztikák szokatlanok voltak a szemem­nek. A nagy olasz mesterek és egyáltalán a nyugati szobrá­szok nem nagyon szeretik az ilyen kiugró méreteket.- Miért? Széttárja a karját.- Milyen helyzetben élnek önök, művészek Olaszország­ban? — A fiatalok legnagyobb ré­sze tulajdonképpen a művé­szet megszűntét vallja. Az őket megelőző nemzedék azonban - amelyhez én is tartozom — méq nem adta fel ennyire a tradíciókat. Jónéhányan va­gyunk, akik többnyire Milánó­ban gyűltünk össze, és ott kő­vel foglalkozunk. Azt lehetne mondani, hogy tulajdonképpen az absztrakt szobrászat klasz- szikus vonalát képviseljük. Gon­dolkodásmódunk, művészi szem­léletünk közvetlenül az anyag­hoz kötődik — az anyaghoz, amellyel dolgozunk. Az én egyéni helyzetem szorosan ösz- szefügg a szobrászat olaszor­szági helyzetével. A kőszobrá­szat napjainkban az olasz kép­zőművészet Hamupipőkéjének számít. A művészet nálunk szinte teljesen magánkézben van. A művészeti életet a műke­reskedelem és a galériák irá­nyítják. így a szobrászat óha­tatlanul hátrányos helyzetbe került — mondjuk a festészet­tel szemben. A galériák, a mű­kereskedők megtehetik azt, hogy felvásárolják egy-egy fes­tő munkáit, reklámozzák, meg­teremtik a piacra-dobás felté­teleit, és egy jó pillanatban kilépnek vele a nyilvánosság elé. A szobrászat esetében ez nem tekinthető járható útnak. Az említett cégek nem foglal­koznak szobrok összegyűjtésé­vel, szállításával és raktározá­sával, így egyedül a bienná- lék nyújtják számunkra a bemu­tatkozási lehetőséget. — Milyen módon juthatnak megbízatásokhoz? — A szobrászok számára a megélhetést egy — állami épít­kezésekkel kapcsolatos - ren­delkezés biztosítja. Előírás ná­lunk, hogy az állami építkezé­Munka közben (Gregorics Iván felvétele) sek összköltségének a két szá­zalékát a tervezés és a költ­ségvetés az épülettel kapcsola­tos képzőművészeti tevékenység finanszírozására biztosítsa. Nyílt pályázatot hirdetnek, és akinek a pályázatát elfogadják, ilymó- don keresethez jut. Én három­szor nyertem ilyen pályázaton. A szabadfoglalkozású szobrá­szat nálunk senkinek sem nyújt biztonságos megélhetést. Rend­kívül kevesen vannak, akik pusztán a szobrászatból meg tudnak élni. — Hogyan élhet akkor a mű­vész — a művészetének? — Erre két lehetősége van. Szerződést köt egy galériával, amely minden munkáját leköti vagy tanít, mint például én is. Egy milánói művészeti iskola tanára vagyok. Természetesen a feleségem is dolgozik. — Mikor hallott először Vil­lányról? — Néhány évvel ezelőtt Cseh­szlovákiában, Pöstyénben dol­goztam, egy ottani művésztele­pen. Ott találkoztam Bencsik Istvánnal, ő beszélt nekem a villányi szimpozionról. így ke­rültem ide. Nálunk nincsenek ilyen szimpozionok. Maga az a tény, hogy már negyedszer va­gyok itt, érzékeltetheti, hogy az itteni munkaforma nagyon ér­dekel engem. Kitűnően érzem üiagam a kollégák között, akárcsak Nagyatádon, ahol szintén látható egy munkám. Jó lenne persze minden évben megfelelően dokumentálni az adott év tevékenységét. Igen nagy szükség volna jó kataló­gusokra. — Teljes mértékben egyetér­tünk. Véleménye szerint az egy­szeri ittlét, azaz egy nyár ele­gendő ahhoz, hogy a művé­szek befejezhessék munkájukat?- A szimpozion természete­sen fel tudja fokozni az ember teljesítményét, ugyanakkor azonban vigyázni kell arra, hogy ez ne vezessen méretbeli versengéshez. Egyébként ma­gam is a régi munkámat foly­tatom. Ez a munka nem lesz olyan, hogy méreteinél fogva eltakarja a napot, emberi ará­nyai egyben a művészetről al­kotott nézeteimet is tükrözik. Szeretném elmondani, hogy a köznapi szobrászat áll érdeklő­désem középpontjában. Nem vagyok a talapzatra helyezett, emlékműszobrászat híve. Az em­berek mászkáljanak a szobron, éljenek benne, vele — és ne a talapzat mellől csodálják, mint egy emberek feletti eszmét, vi­lágot megtestesítő valamit... Azt gondolom, hogy éppen itt az ideje annak, hogy a szob­rász, az építész és a városok, az utcák embere közelebb lép­jenek egymáshoz. Csak ezáltal alakíthatjuk ki a megfelelő arányokat, a harmóniát önma­gunkban és környezetünkben. Visszasétálunk a kőbányába. Hogyan, hogysem? Vittorio di Muzio már ott van kőtömbje mellett, és szemére húzott vá­szonkalapjában — mintha abba sem hagyta volna — faragja tovább „köznapi szobrát”. Bebesi Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom