Dunántúli Napló, 1977. június (34. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-05 / 153. szám
\m Holtai Magdolna, Apáczai Csere János-díjas Hiiggtö^iilc <i tofiitös, o nevelés Az Apáczai Csere János-díj ez évi baranyai birtokosa rajztanár, Koltai Magdolna megyei rajzszakfelügyelö. Három éve komlói cigánygyerekeknek vezet rajzszakkört — a közelmúltban mutatták be Macskás- sy Katalin rendező erről készült filmjét. Tavaszonként nem c négy fal között rendez továbbképzést, hanem tanulmányi kirándulásokra viszi rajzés egyéb szakos kollégáit. Ma- gyarorszáq legrejtettebb középkori műemlékeit fedezik fel. A rajztanítás mellett egyik fő területe, kifejezési és nevelési eszköze a szövés. Bakócón alkotótelepet szervezett rajztanárok részére, akik ott szövéssel és rézdomborítással foglalkozhatnak. Cigány felnőttek számára indított rajzszakköre most zárja első évét a rövidesen megnyíló kiállítással. Folytathatnánk a felsorolást a tanári és szakfelügyelői munka mindennapi apró tennivalóival, de Koltai Magdolna minderre azt mondja, hogy ezek az eredmények és a díj nem egyetlen ember műve. Sokan segítettek, a város, a megye, a kollégák, a bakócai iskolaigazgató, a kolléganő, a bólyi szövőüzem vezetősége, a továbbképzési intézet, a pécsi, a komlói úttörőház, a szobrászművész, a szövő iparművész . . . — Ebben a díjban rengeteg ember munkája, segítőkészsége benne van. Semmit sem lehet egyedül csinálni, jninden azon múlik, hány ember segít. És persze azon az emberi, pedagógiai alapálláson is, amely kivívja az emberek támogatását, amely a jó ügy mellé sorakoztat, arra mozgósít sokakat. — A tavaszi kirándulások megszervezésénél arra gondoltam mindig, milyen sokat jelentett nekem a magyar középkor emlékeivel való találkozás. Meg arra, hogy milyen nagy szüksége van a tanárnak az élményszerzésre. Látom, egy- egy kollégám munkáját, fantáziáját mennyire fellendíti egy ilyen háromnapos út. Látom, hányán válnak alkotó emberSzabari Mihályné, Kiváló ovono — Mindig szerettem a gyerekeket, és úgy éreztem, ebben a munkakörben tudnék a legjobban helytállni — emlékezik a 25 év előtti pályakezdésre Szabari Mihályné, a komlói Salloi utcai napközis óvoda vezető óvónője. — Az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy helyesen döntöttem akkoriban. Nem értem el világra szóló eredményeket, de igyekeztem a gyerekeket becsületességre, őszinteségre nevelni, közösségi emberkékké formálni őket. A gyerekek „Mária nénije” Kalocsán végezte az óvónőképzőt. Férjével együtt költözött Komlóra, első munkahelye is a komlói belvárosi óvodában volt. Innen került a Széntröszt óvodájába, az iskola napközijébe, a Majakovszkij, később a Fürst Sándor úti óvodába és végül a Sallai utcaiba. — Mint vezető óvónő, már nincs annyit a gyerekek között, mint régen. Nem szakad így el tőlük? — Nem. Igaz, nem foglalkozom egész nap közvetlenül velük, de a munkám szorosan hozzájuk kötődik. Óvodánk módszertani központ: főleg matematikából értünk el szép sikereket. Gyakran tartunk bemutató foglalkozásokat, megyei szintű, komplex tanfolyamokat, nevelési vitaértekezleteket. A tanítók is mondják, meg lehet állapítani, melyik gyerek járt hozzánk, olyan jók az „alapjaik"! — Előfordult-e, hogy egyikü- ket-másikukat jobban megszerette a többinél? — Soha nem tettem kivételt gyerek és gyerek között. Szerintem mindegyikben lehet valamit találni, amiért szeretni kell őket. A kivételezés sajnos elég elterjedt dolog, de inkább harcolni kéne ellene, mint belenyugodni. — ön szerint ki a jó óvónő? — Aki szereti a gyerekeket, de ezen túl megvalósítja a kitűzött oktatási, nevelési, emberi célokat. Óriási felelősség hárul az óvónőkre, hiszen a gyerek személyiségét, illetve annak csíráit ők alapozzák meg. Ezek a beivódott szokások, elraktározódott megítélések egész életében végigkísérhetik a gyereket! — Hálás feladat óvónőnek lenni? — Erre nem lehet egy szóval válaszolni. Mi nem várunk hálát senkitől, kötelességünk, hivatásunk a gyerekek védelme, nevelése. Az természetesen jólesik, amikor még az iskolából is el-ellátogatnak a volt „ovisok”, megnézik az óvónéniket, elmesélik életük alakulását. Ilyenkor együtt örülünk, szomor- kodunk velük. Szabari Mihályné már az Oktatásügy Kiváló Dolgozója és társadalmi munkájáért kapott miniszteri x elismerés tulajdonosa. Kiemelkedő munkáját jutalmazták pénteken is, mikor az Országház kupolatermében átvette a Kiváló óvónő kitüntetést. lé az alkotótelepen. Rajztanárnak lenni nehéz. Nincs, vagy nagyon kevés a segédeszköz. Vagy rutinszerűen dolgozik a rajztanár, s akkor egy idő után óhatatlanul bezárul körülötte az ördögi kör, vagy lehetőséget adunk rá, hogy újra meg újra felfrissítse élményeit, és mindig új korszakot kezdhessen. Erre minden pedagógusnak szüksége van. A rajzoktatást nem lehet egy tárgy szintjére degradálni, mert akkor megöljük a gyerek sajátos térlátását, fantáziáját. A szépség, azaz inkább a lényeg, nagyon sok dolog közé van elrejtve, s ebből mindenki annyit lát meg, ameny- nyit az arra hivatott tanár megláttat vele. Hiszen az ember mindig nagy dolgokra volt képes, gondoljunk a népművészetre vagy a primitív népek művészetére. Csak meg kell tanítani, ahogyan Fürtös Ilona tanított meg sokunkat szőni. S aki létrehoz valami szépet, az már humanizálta a környezetét. ötletemberből van ma elég. Akarati és jellembeli tulajdonságok kifejlesztésére is szükséq van, hogy létrejöjjön az ilyen emberi környezet. De ezt nem lehet egyedül csinálni. Minden azon múlik, hány ember segít... Czupy György, Kiváló tanár Gépészmérnökként végzett 1954-ben, főmérnök volt a villányi gépállomáson, de mór 1958-ban a pedagógus pályán van, egyelőre mint szakoktató. 1960-tól a MÉM országos gépészeti szakfelügyelője. Ezután került Sellyére 1964-ben, hogy a járás megszűnése után a rendelkezésre bocsátott három épületben megszervezze a mezőgazdasági gépészet szakmunkásképző intézetét. Másodmagával kezdett, most harminchaton tanítanak az intézetben. Közben a gépészmérnöki diploma mellé megszerezte a tanárit is. Dinamikusan fejlődő, tág perspektívájú intézet igazgatójával beszélgetünk a megtett útról és az iskola jelenlegi feladatairól. — A szakmunkástanulók mellett felnőttek képzésével is foglalkozunk, — mondja Czupy György. — Tizenkét speciális mezőgazdasági szakmában Baranya, Somogy,^ Tolna és Fejér megye számára képezünk szakmunkásokat. A mezőgazdasági nagyüzemek a legkorszerűbb gépekre, az új technikai megoldásokra várják tőlünk a szakembereket. Két éve éppen ezért intézetünk neve is megváltozott: nem csupán Bujdosó László, Kiváló tanító A kitüntetésekből, érmekből már akár egy kis kiállítást is rendezhetne Bujdosó László, a pécsi, 39-es dandár úti általános iskola igazgatója. A most kapott „Kiváló tanító” kitüntetés majdnem egybeesett a négy évtizedes jubileummal. Bujdosó László 39 évvel ezelőtt végezte el a Pécsi Tanítóképzőt, melyhez külön megszerezte a gyakorló iskolai tanítói diplomát. — Vasason kezdtem tanítani egy véletlen folytán. Az egyik betegszabadságon lévő tanárt helyettesítő kollégát behívták katonának s az ő helyére kerülhettem két és fél hónapig. Azután ő visszajött, én meg szellemi szükségmunkásként dolgoztam a városi I. fokú köz- igazgatási hatóságnál. Fullajtár voltam, jegyzőkönyvvezető, szombatonként és vasárnapokon pedig kijártunk a vásárokba passzust vezetni. Ilyenkor külön díjat is kaptunk, 1 pengő 50 fillért. A 30 pengős havi fizetéshez képest ez óriási ösz- szeg volt. 1940. január 1-től ő lett a garéi iskola egyszemélyes tanerője. Az egyetlen teremben — az elsőtől a hatodik osztályig — 70—80 gyerek volt bezsúfolva. Mégis meg kellett őket tanítani mindenre. Esténként pedig színjátszó kört, népi tánccsoportot, énekkart is vezetett. Hogyan bírta energiával, kedvvel, türelemmel? — Kellett bírni, különben mi lett volna a gyerekekből? A faluban szórakozási, kulturálódási lehetőség nem volt. Ha valamit akartunk, hát magunknak kellett megcsinálni! Még az 1948-as VIT-re is elvittem őket... 1963-tól dolgozik itt, a 39-es dandár úti iskolában. — Meggyőződésem, hogy kivételesen jó kollektívával dolgozom együtt. Itt nem kell mumusnak lenni, mindenki végzi a kötelességét. A gyerekek pedig bizonyítanak! — büszkélkedik és sorolja is, hányán és hányszor nyertek az országos tanulmányi versenyeken. Elégedett a mai tanárokkal? — Amikor erre válaszolok, nem a mi iskolánk nevelőtestületéről beszélek, mert rájuk nem vonatkozik amit mondok. Ami nekem furcsa, az, hogy általában hiányzik az a mélyről jövő lelkesedés, hivatástudat, ami ehhez a pályához kellene. Nehogy azt higgye, hogy a pénz ellen beszélek, a túlórákat ki kell fizetni, hiszen megdolgoznak érte és a pedagógusfizetés valóban nem sok. De nem lehet mindig és mindenkor azt nézni, kapunk-e érte külön díjazást vagy sem. Nekünk akkoriban minden természetes volt. Az, hogy a tanítás után „népneveltünk”, foglalkoztunk a fiatalokkal, jártuk a falvakat, szerveztünk, agitáltunk. Nem is a fiatalok ellen beszélek. Nagyon szeretem őket, köztük töltöttem az életemet. De nem tudom, mi az oka ennek a felfogásnak. A közhangulat? Vagy nem azok mennek erre a pályára, akik idevalók? Nem tudom. — Két év múlva megyek nyugdíjba. S ha minden úgy megy, mint eddig, megelégedetten és nem keserűen válók meg az iskolától. Igaz, majd vissza-visszajárok és továbbra is dolgozom a pedagógus szakszervezetben és a pedagógiai társaságban. „szakmunkásképző", hanem „munkástovábbképző intézet is lettünk. 1966-tól 5700 felnőttet képeztünk ki, Baranyában ebből 4000 szakmunkás hasznosítja itt szerzett tapasztalatait. özemi és iskolai szinten folytatjuk tehát a szakmunkás- képzést. Elmondhatjuk, hogy sok nagyüzem nem rendelkezik olyan műszer vagy gépparkkal, mint a mi iskolánk. — Mindebből az is kiderül, hogy az itt végző szakmunkásokra nagy feladatok és jó munkalehetőségek várnak az elkövetkezendő évek egyre jobban gépesített mezőgazdaságában. Mint vezetőnek, igazgatónak mi a koncepcióid? — Kollégáim 70 százaléka itt, nálunk szerezte meg a munkájához szükséges pedagógiai és szakmai képesítést. Ez közös munkánx eredménye, mint ahogy közös munka eredménye az én most kapott kitüntetésem is. Kollégáim nélkül nem tudtunk volna elérni ilyen eredményeket. Mint igazgatónőképpen ezért az a legfőbb célom, hogy mindenki jól érezze magát iskolánkban, jó hangulatban és jó körülmények között végezhesse a rábízott munkát. Kedvező a tanáraink lakáshelyzete is, idén öt szolgálati lakást építünk dolgozóinknak, 3 millió forintból. Gáti Józsefné, Kiváló tanító A falakon színes gyermekrajzok, kézimunkák, dicsérő oklevelek. A polcokon sóból, lisztből „gyurmázott" figurák, amott mesehősök, színes fakanálból. Napfényes hangulatot keltő negyven gyereknyi osztály. Babszi néni birodalma. így hívják kollégái, tanítványai, akiket ő úgy emleget, „gyerekeim”. — Már generációkban gondolkodom. — mondja Gáti Józsefné, a vajszlói általános iskola tanára. Lassan már az unokákat tanítom. 1949-ben végeztem a tanítóképzőt Pesten. Huszonegy éve élek és tanítok itt Vajszlón. öt évig voltam járási alsótagozatos szakfelügyelő, öt évig iskolaigazgató. Szerveztem, vezettem de nem tanítottam. Akkoriban minden este úgy feküdtem le, hogy nem éreztem teljesnek a napot. Az idei pedagógusnapon megyénkben is több pedagógus kapott kitüntetést, olyan elismerést, amely sokéves áldozatos munkát, tudást, tapasztalatot, erőfeszítést, kiapadhatatlan hivatástudatot ismer el; a társadalom szempontjából döntő fontosságú munkát. Oldalunkon öt pedagógust mutatunk be a legjobbak közül, köszöntvén egyszersmind ezzel megyénk sok száz óvónőjét, tanítóját, tanárát, oktatásügyi dolgozóját. Az interjúkat készítették: Gállos Orsolya, Barlahidai Andrea, Varga Agnes. — És a magánember, Czupy György tervei . ..? — A lányom édesanyja hivatását választotta, júniusban védi diplomáját a kaposvári tanítóképzőben. Nem beszéltük meg, de a fiam az én szakmámat választotta, Mezőtúrra készül, a gépészeti szak- középiskolába. A legfőbb vágyam pedig egy jól felszerelt iskola, ahol jól képzett embereket képezhetünk, s ahol mindenki jól érzi magát. Mert hiába vannak tábornokok, tartja a régi mondás, közkatonák nélkül nem lehet háborút nyerni... Mindannyiunk közös munkájára szükség van a jó eredményekhez. Állandó hiányérzetem volt. Aztán rájöttem, a tanítás hiányzott. A mindennapi küszködés, az öröm, ami számomra csak az osztályteremben az igazi. — Tudni és állandóan érezni a felelősséget, hogy én indítom el a „kisemberkét" a tudás útján. Tőlem is függ, hogy a későbbiekben öröm lesz-e számára a tanulás, vagy nyűg és kényszer. A legkisebbekkel foglalkozni talán a legszebb és legnehezebb feladat. Őszinteségük, nyíltságuk, ragaszkodásuk a legszebb jutalom. — Mostani harmadikosaimat is elsőtől kezdve tanítom. Már tudom, ha négy évig együtt vagyunk, akkor lehet a legtöbbet elérni az oktató-nevelő munkában. Mindig arra törekedtem, hogy nyílt, őszinte, baráti osztályközösség jöjjön létre. Gáti Józsefné már régóta „hivatalosan" is az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, tavaly Miniszteri Dicséretben részesült. — Én úgy'érzem, nem csinálok semmivel sem többet, mint amit csinálni kell. A tanítási idő minden percét felhasználni, kitölteni nem könnyű. De ezt kell tenni, mert a gyerekek befogadóképessége, tudás- és ismeretvágya szinte kielégíthetetlen. Minden érdekli őket, mindenre választ várnak. Nagyon sokféle módszer szerint tanítottam mór. A kérdve kifejtő tanítást, tanulást a mai tizenévesek már nem szeretik. Most állandóan ők kérdeznek. — Hogy az elmúlt 28 évből mit ragadnék ki szívesen? Hirtelenjében nem is tudom. Minden évnek megvolt és meglesz a maga szépsége, sajátos varázsa, egyéni íze.