Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)
1977-05-28 / 145. szám
6 Dunántúli napló 1977. május 28., szombat Lépést tartott a korral A katonaorvoslás hazai története Még egyszer aMiserikordiánus utcai balesetről Dunántúli Napló — február 17-i számában — közölte egy múlt század eleji pécsi feltalálóról és találmányáról szóló írásomat. Szó esett ebben egy tragikus végű kocsibalesetről is, mely a pécsi Miserikordiánus utcában, a mai Bem utcában történt 1819 tavaszán. A feltaláló, Machay Boldizsár, nem utolsósorban az „elragadással eshető kotsi- kázási szerentsétlenségek" megelőzésére szolgáló találmánya fontosságát bizonyítandó, a következőképpen számol be a balesetről 1819-ben kiadott munkájában: „Most közelebb múlt Áprilisban... itt Pétsen, Földmérő Eisenhut Antal Urnák közönségesen betsült hitvesse, született Kiss Karolina, (amaz érdemes hazafi Kiss József Urnák magzatja, ki a’ Tisza-Dunai Ferentz Tsatornyának szerzésével kedves Hazánknak olly nagy hasznára élt vált) majd a’ város közepén veszté el szép példás és erköltsös életét már hetedik holnapi viselősógében. Pestre utazni akarván, négy hitván forspontos lovakkal bét fogott kotsi- jába béül, még a’ Férje egy más Úrral beszélget. A’ szél egy szomszéd ház kapuját bé tsapja, a’ lovak meg ijednek, a* kotsit a város közepén által, a Mizerikordiánus utzán végig, hegyről lefelé ragadják. A’ paraszt a bakrul le esik, lábát töri, az el ijedt asszonyság kétségében ki ugrik, és mentségének vélt ugrásának áldozattyává lett gyümöltsével együtt, vigasztalhatatlan, ’sak kevéssel előbb legszerentsésebb házastársának és öt hirtelen egyszerre árvává lett kisded gyermekének helyre hozhatatlan fájdalmaikra." Az idézet csak kihagyásokkal, rövidített formában szerepelt az említett Dunántúli Napló-cikkben. Mégis, ez a néhány sor volt az, amely arra indított egy nagyon kedves, idős pécsi házaspárt, hogy felkeressen munkahelyemen. Látogatásukat rövidesen lakásukon viszonozhattam. E két találkozás eredménye az itt következő riport, mely egyrészt epilógus egy másfél század előtti szomorú eseményhez, másrészt egy egészen új, nem várt „mesével1, amolyan Vit- ray-féle mesével is szolgál. Már amennyiben sikerül a történteket a valóságnak megfelelően visszaadnom. A vadember előtt történt Vendégeim, miután sikeresen azonosítottak a szóban forgó írás szerzőjével, bemutatkoznak, eképpen: — Piskur György vagyok, 72 éves, anyám neve Eisenhut Anna ! — Piskur Györgyné vagyok, 67 éves, anyám neve Eisenhut Róza! Közben előveszik személyi igazolványukat és mutatják a megfelelő bejegyzéseket. — Csak nem a szerencsétlenül járt Eisenhutné Kiss Karolina családjából? i— kérdem olyanformán, mintha csak egy piaci összefutás alkalmával akarnánk fényt deríteni bizonyos rokoni kötelékekre. — Hát persze hogy abból! — mondja felvillanyozva Piskur Györgyné (most már a keresztnevét is tudom:) Mária néni. — S ha minket kérdez, megmondhattuk volna, hogy Karolináék balesete a mai villanyrendőr közelében történt, az egykori Vadember fogadó előtt. Sőt egy rokonunktól úgy tudom, hogy annak idején könyvet is írtak a balesetről; elképzelhető, hogy németül. Életem egyik nagy álma, hogy egyszer kézbe vehessem és elolvashassam ezt a könyvet. De sajnos nem tudom sem a szerzőjét, sem a címét. (Eltökéltem magamban, hogy a föld alól is, de előkerítem.) — Tetszik tudni, mi a férjemmel anyáink révén rokonok, unokatestvérek vagyunk. Családunk története így — Eisenhut ágon — összefonódik, s minthogy gyermekeink nincsenek, esténként igen sokat beszélgetünk a régiekről. Bár az igazán régiekről sajnos csak keveset tudunk. Mutatom vendégeimnek a Magyar életrajzi lexikon első kötetét, mely megemlékezik Eisenhut Györgyről, Baranya vármegye hites földmérőjéről, akinek kéziratos térképekből álló, rendkívül értékes hagyatékát az Országos Levéltárban, illetve a Baranya megyei Levéltárban őrzik. — Ez a György, meg az Antal — Karolina férje — testvérek voltak úgy tudom, hiszen még a foglalkozásuk is ugyanaz: földmérő. Karolina apja is hasonló foglalkozást űzött, amint ez a cikkéből is kitűnik. De mondja csak, valóban ő építette a Ferenc-csatornát? — ' hihetetlenkedik Gyuri bácsi. 'Megint csak a lexikont mutatom, mely nem csupán életrajzát, de a fényképét is közli a bajai származású Kiss József „vízépítő mérnöknek”, aki testvérével együtt nemcsak megtervezte a csatornát, hanem egy társaságot is alapított felépítésére és üzemeltetésére, 1792-ben. Az is kitűnik az életrajzból, hogy az építkezés utolsó szakaszában mellőzik, s elszegényedve fejezi be életét Baján, hét évvel lánya halála előtt Megilletődve nézik a képet, mintha csak a maguk vonásait vélnék felfedezni a rokokósan bodorított frizurájú úr, a magyar műszaki tudományok történetében oly előkelő helyen számon tartott előd arcán. Mária néni töri meg a csendet, miután közli velem: — Karolina sírtáblója ma is látható a Belvárosi templom kriptájában. A templomból vitték le oda a hozzáépítés alkalmával. Német nyelvű felirata szerint: Eisenhutné Kiss Karolina megvadult lovak által okozott baleset következtében halt meg, 33 éves korában, 1819. április 18-án. Megígérem, hogy annak alapján, amit megtudtam tőlük, megírom a múltkori cikk folytatását. — Jaj, de jó! — lelkendezik Mária néni. — Akkor legalább ezt is elküldhetjük a brazíliai rokonoknak. Ők már nagyon sok éve távol élnek a hazától, de ugyanúgy őrzik ennek a szomorú családi eseménynek az emlékét, mint mi, itt Pécsett, a férjemmel. Ekkor beszéltük meg — kérésemre — a következő találkozót. Találkozás a vasmasnival Az autósoknak, akik az új felüljáró déli lejtőjén leereszkedve tovarobognak Kertváros vagy Siklós irányába, aligha tűnik fel a Bolgár Néphadsereg útjának jobb oldalán meghúzódó Piskur-ház. A gyalogost azonban, ha van szeme, feltétlenül állva marasztja a teljességgel valószínűtlennek tűnő látvány: egészen hétköznapi „megjelenésű" ház, utcai falán olyan művészi kivitelű kovácsolt vas cégérrel, amilyent Piskur György és Piskur Györgyné, — a leszármazottak múzeumokban is csak elvétve láthat az ember. A jókora méretű vasköltemény alatt szerénykedik Gyuri bácsi cégtáblája, mely lakatosműhelyébe hívja a megrendelőket. — Mit szól az apám munkájához? — kérdi Gyuri bácsi. — Sokan a nyakkendőjüket sem tudnák úgy megkötni, ahogy néhai Piskur Géza azt a vasmasnit ott, a lakat meg a kulcs alatt „megkötötte”. Ez a cégér valamikor a Munkácsy utcai ház falát díszítette, míg le nem bontották huszonhétben. Kapuja a múzeumba került, de ettől semmiképpen sem tudtam megválni. Egyszer a Dunántúli Napló számára lefényképezték, és azzal a megjegyzéssel közölték a képet, hogy már nem lehet tudni, kinek a cégére volt eredetileg. Pedig apám neve országhatáron túl is ismert volt a szakmában. Az előszobában mindjárt ott a bizonyíték: egy kovácsoltvas asztal, Piskur Géza mesterműve, mely az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. S mint kiderül, a mester próféta volt a saját hazájában is! Az 1907-es Pécsi Országos Kiállítás aranyérmét mutatja Gyuri bácsi, s hábo- rog: — Nemrég írtak erről a kiállításról, s jóllehet kevésbé fényes érmekről is szó esett a cikkben, az apám szerepléséről valamiképpen megfeledkeztek. A szobában rögtönzött „kiállítás” fogad: fényképek, okiratok, magyar és idegen nyel- i vű újságok, képeslapok körös- körül. Eisenhuték az őserdőben Csak úgy találomra felemelek egy színes fotót a családi ágy közepéről; karneváli jelmezbe öltözött, ragyogóan szép fiatal lányt ábrázol. — Ez itt az unokahúgom, mint „Karnevál hercegnője” Porto Alegrében, — kezdi a „tárlatvezetést” Mária néni. — Ez a férfi kígyóval pedig nem más, mint az egyik — ugyancsak Brazíliában élő — nagybátyám. Aztán hozzáteszi még: — Egyébként 15 éves koromig én is Brazíliában éltem, s ma is jól beszélek portugálul. Miután némi kétkedést vél felfedezni tekintetemben, elővesz egy iratot, melynek szövege további meglepetésekkel szolgál. így hangzik: „A Wienben működő Brazíliai Nagykövetség ezennel igazolja, hogy Porto Alegre város, Rio Gran- do Sül állam, Brazília 4. kerületének anyakönyvi hivatala által... kiállított . . . anyakönyvi kivonat szerint Donato Mario Pia 1909. december 9-én született, Porto Alegrében, édesapja Donato Gilberto olasz származású, édesanyja Donato Rosa osztrák származású brazíliai állampolgár." — Az ön leánykori neve tehát Donato Maria Pia, helyesebben Maria Pia Donato. Édesanyja — Eisenhut Róza — asszonyneve pedig Rosa Donato, — igyekszem helyretenni a dolgokat. — Ügy van! — helyesel Mária néni, majd rögtönzött családtörténeti előadásából megtudom a következőket: Mária néni nagyapja, a kocsibalesetet szenvedett Karolina unokája, 1898-ban vándorolt ki Dél-Amerikába. Hat gyermekéből egyet itthon hagyott: ő Eisenhut Anna, Gyuri bácsi édesanyja. Eisenhuték először Rióban húzták meg magukat, egy szállodában. Később kaptak egy irtani való őserdőrészt, a mai ljui közelében, mely nyomorúságos emigráns-település volt akkoriban. Néhány év után felhagytak az embertelen munkával, s Porto Alegrébe költöztek; itt élnek ma is a leszármazottak. Mária néni édesanyját egy kórházba küldték dolgozni. Itt dolgozott anatómusként későbbi férje, Gilberto Donato is, aki a padovai egyetemről érkezett Brazíliába. Róza és Gilberto házasságából született Maria Pia Donato, vagyis Mária néni. Gilberto Donato, akinek a családjában egyébként úgy tudták, hogy ők a nagy firenzei szobrász, Donatello — teljes nevén: Donato di Niccoló di Betto Bárdi — leszármazottai, hamarosan meghalt mérgezésben. A magára maradt anya 1924-ben Pécsre látogat a 15 éves Máriával, s minthogy kedvező házassági ajánlatot kap, végleg letelepedik idehaza. Két év múlva Mária néni is férjhez megy, Gyuri bácsihoz; tavaly volt az 50. házassági évfordulójuk. Közben azért történt egy s más!' — mondja hamiskásan mosolyogva Gyuri bácsi. 1956 november végén például elhatározta a feleségem, hogy meglátogatja a brazíliai rokonokat. Azt mondta, lemegy tejért, aztán meg sem állt a határig. Szerencsére csak Angliáig jutott, és én minden követ megmozgattam, hogy visszahozzák nekem. Jött is magától, már 1957 márciusában. Megkérem, mondjon valamit nekem portugálul. — Erről jut eszembe, hogy 1945-ben, a felszabadulás napjaiban összetalálkoztam a nézelődő pécsiekkel tele Széchenyi téren Szabó Pál Zoltánnal, a Dunántúli Tudományos Intézet vezetőjével. Felajánlottam neki a szolgálataimat arra az esetre, ha netán portugálul tudó valakire lenne szükségük. Végül nem volt alkalmam — sem időm — arra, hogy hivatásszerűen is gyakoroljam a nyelvet, s ezen keresztül esetleg önálló keresővé váljak. A háztartás, főképp egy segédeket is foglalkoztató műhely mellett, egész embert kívánt. Mégis, sokszor szemrehányást teszek magamnak, hogy nem kíséreltem meg a lehetetlent. Azért persze rendszeresen foglalkoztam a nyelvvel, nemcsak a portugállal, hanem a némettel és az olasszal is. De arra kért az előbb, hogy mondjak valamit portugálul. Tudja mit, elmondok néhány verset, mert a verseket nagyon! de nagyon szeretem. Gyuri bácsi tölt egyet a literes üvegből, „saját termés” jelszóval. A jóízű vörösbort kortyolgatva hallgatjuk a különös csengésű, „idegenbeszakadt” strófákat, Piskur Györgyné, született Maria Pia Donato előadásában. Hangja időnként bizonytalanná válik, elmerül a felüljárón áthúzó kocsisor zúgásában. Boda Miklós A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum földszinti termében érdekes kiállításon mutatják be a katonaorvoslás magyarországi emlékeit. Az első vitrinben a római kori emlékek láthatók. A pannonjai római légiók katonai egészségügyét a hellén hagyományokra alapítva szervezték meg. A rómaiak nagy gondot fordítottak a sebesültek ellátására és szállítására egyaránt. Augustus császár (i. e. 63—i. u. 14.) állandó orvosi szolgálatot szervezett és a hadseregben légiónként legalább egy orvos szolgált. A légiók katonakórházait Traianus császár idején szervezték meg. A keresztes hadjáratok idején Jeruzsálemben alakult meg az „Istápolyos Testvérek" rendje, amelyet du Puy Raymond (1120—1160) lovagrenddé szervezett át. A johannita lovagokat II. Géza telepítette le Magyarországon. A képzett rend sokat segített a hazai katonaorvosi teendők ellátásában. A középkori magyarországi katonaorvoslás megfelelt más európai országok ilyenirányú színvonalának. A XVI. századtól tábori sebész tanfolyamokon képeztek ki sebészeket a hadsereg számára. A hadseregen belül általában kétféle egészség- ügyi szakembert alkalmaztak, a hadsereg-parancsnokság mellett orvost, a csapatoknál sebészt. Rendkívül keresetté vált az orvos és a sebész a törökellenes harcok idején. A török hódoltság idején a tábori orvosok és sebészek saját felszerelésükkel indultak a harcba. A hadsereggel együtt vonuló markotányosnők segítettek az orvosoknak a betegek és sebesültek ellátásában. II. Rákóczi Ferenc kuruc seregének egészségügyi szolgálatát a török háborúk tapasztalatai, illetve a francia hadiegészségügy alapján szervezték át. Jól működött ez a szolgálat. A főparancsnokság mellett központi egészségügyi törzs dolgozott. Ebben az időben vezették be az ezredsebész intézményét, és az állandó katonai kórházak mellett a hadműveleti irányban is csapatkórházakat telepítettek. Jól megszervezték a gyógyszer: utánpótlást és -elosztást is. A napóleoni háborúk magyarországi szakaszában (1809) a nemesi felkelő hadsereg önálló egészségügyi szolgálattal rendelkezett, amelynek Eckstein Ferenc pesti egyetemi tanár volt a vezetője. Állandó tábori kórházak működtek Győrben, Pápán, Komáromban, Móron, Bodajkon és Bábolnán. Az 1848—49-es szabadság- harc idején kiváló volt a magyar egészségügyi szolgálat. Ez részben annak köszönhető, hogy a jól képzett magyar orvostársadalom fele, mint honvédorvos a hadseregben szolgált. Az egészségügyi tisztikar élén a Hadügyminisztérium Egészségügyi Szolgálata állt. Ez alá a szerv alá volt beosztva a harctéri és a hátországi egészségügyi szolgálat. A monarchia egészségügyi szolgálata is megfelelt az akkori európai színvonatnak. Az első világháború idején mái a Vöröskereszt nagyon sokat segített a sebesültek szállításánál és ellátásánál, valamint kórházi ápolásánál. Itt végződik időrendben a kiállítás. Kitűnő összképet nyújt ez a kiállítás, mélynél« alkotói és szervezői nagy műgonddal illesztették időrendbe a hazai katonaorvoslás emlékeit. A vitrinekben orvosi műszerek, gyógyszertartók, orvosi és sebésztáskák, jelvények, kitüntetések, egyenruhák... Ezt az anyagot nagyon szép metszetek, színes rajzok, a későbbi időkből már fényképek, és egyéb korabeli dokumentumok kísérik. Nem nagy az a terem, ahol a kiállítást rendezték, de amikor az ember távozik innét, mégis képet nyer a magyar katonaorvoslás 2000 éves történetéről, az orvostudomány fejlődéséről és kissé a magyar történelem dicső, vagy kevésbé dicső korszakairól. E. I. TídMO/yTa/tfN GRdwAt Aggodalom a jövőtől Fantasztikus, mik történnek manapság! Mindenhol UFO-t láttak, ami idegen égitestekről érkezett olyan izék, és nem tudhatjuk, miben sántikálnak a bennülők. Előremutató könyvek garmadája szól arról, hogy majd idegen csillagbeli, feltehetőleg rosszindulatú (mi az, ránk hasonlítanának? Nyugtassanak meg, hogy nem igaz!) élőlények kerítik hatalmukba világunkat, és rövidesen nyakig merülünk a legnagyobb kalamajkába. Az emberiség megért néhány millió évet, de az, ami az utóbbi időben az űrben történik, is- tentelenség! Előfordulhat, hogy néhány százezer évvel ezelőtt elindultak . már hallatlanul fejlett lények, akik célbavették a földet, és gyarmatosítani akarnak. De honnan a pokolból tanulták a gyarmatosítás szép és nemes eszméjét?! Vagy talán ez is benne van az Űrben? Ezek mellett a veszélyek mellett eltörpül az, amit mi csinálunk itt. Mert azért ez se kutya! A jövő emberének mi magunk is készítünk néhány meglepetést. Először is elintézzük, hogy sokan legyenek. Annyian, amennyien el se férnek. Azután gondoskodunk számukra a tiszta víz öröméről, örülnek, ha találnak! Addigra egy kanna víz ösz- szetétele a következő lesz: 2 deci fáradt olaj, 1 deci fenol, 1 deci klór, 5 liter tisztított szennyvíz. Tiszta-víz kocsmák lesznek, ahol mindenki vehet magának egy-egy jédarabot, amit épp az Antarktiszról húztak-vontak idáig borsos pénzért. Adunk nekik megfelelő levegőt is! Lesz benne benzingőz, dohányfüst, oxigén, kén, széndioxid, és még találunk ki nekik más vegyi meglepetéseket is. örülni fognak, ha néha fe- káltrágya illatát viszi feléjük a szél, mert annak legalább természetes szaga lesz! Erdője is lesz, újfajta fákból. Addigra ugyanis kitenyésztenek olyan fajtát, amelyik az akkori levegőt is elviseli majd. Ezt a mait a jelenlegi se nagyon tűri már. Erre egyedül az emberi tüdő képes. Mindenkinek lesz videotelefonja. Tudják mi ez? Mert én tudom! Olyan készülék, amiben az ember nemcsak a hivatalban látja a főnökét, hanem otthon, a' saját lakásában is. Szóval, ahogy látom, nem sok jót hoz a jövő! Engem ezenfelül nemcsak a jövő rémisztget, hanem a jelen is. Tudják, hogy még a jövőnél is sokkal jobban félek a Doktor Sándor utca—Petőfi utca sarki átjárótól is? Olyannyira tartok tőle, hogy többnyire úgy megyek át, hogy két-három fős karavánt szervezek, bízva abban, hogy hármat nehezebben ütnek el, mint egyet. De itt legalább optimistának látom a jövőt! Feltűnt, hogy néhány napja mindkét oldalon zebrát csinálnak és emberek túrnak-fúrnak. Csak nem villanyrendőrt szerelnek itt?! Ha igen, akkor bízom benne, hogy az emberiség számomra egy igen fontos csomóponton megoldja a jövőt! Lehet, hogy hosszú távon is sikerül neki. Mi addig csak lessük az UFO-kat. Hátha nekünk is sikerülj Szöllősy Kálmán
