Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)
1977-04-24 / 111. szám
f Arató Károly Előtörő szavak Rejthelyükröl rajban előtörő szavak engem csatárláncban támadjanak özönöljenek körbefogjanak rejthelyükröl rajban előtörő szavak A csatakosak rám leskelődők távolból rohanók idevergődők hóditóim lesznek soha legyőzök a csatakosak rám leskelődők Amikor végre testközelbe érnek tátongó nagy szakadéka lesz az égnek nyüzsögnek benne mind a velem-éltek amikor végre testközelbe érnek Zsoltárosan búcsúztatom el őket szép igéikkel a lemerülőket a kék hasadékban sorra eltűnőket zsoltárosan akkor siratom el őket Meliorisz Béla Kései csörtetés Indulj Nem porzik az éjszaka befagytak a vizek Halk szavak a verandán sodródó levelek Indulj A párás ébredés messze pördül pördül a kutak riadt kereke S az ágak közt a bozóton át kései csörtetés Védett legelő mocsári tölgyekkel A szóvirágokról Nem akarok nyelvészkedni, mert nem értek hozzá, de a közhelyeket utálom, meg a kitekert „választékos" szövegeket is utálom, amelyekkel rendszeresen szinte mellbevágnak akár a tévé- vagy rádiókészülék előtt ülve. Tudom, jómagam is makognék, ha a riporter mikrofonnal közelítene hozzám, és izzadton pislognék, ha ne adj isten, egyszer képernyőre tessékelnének. Váratlanul. Mert ez a lényeg. Ugyanis a legritkább esetben fordul elő, hogy a riporterek minden előzetes szervezés vagy megbeszélés nélkül valakit meglepnek. Tehát a „riportalanynak” van ideje összeszedni gondolatait, miután tudja, hogy körülbelül miről lesz szó. .. . S amikor elérkezik a kritikus pillanat, azonnal lemerevedik és olyan mesterkélt szöveggel árasztja el a hallgatói (nézőt), hogy az ember kínjában a falat vakarja. A .riporternő — úgy újév tájékán — minisztériumi illetőt faggatott a következő évi — várható — fejlesztési tervről. A reggeli krónikában ezt hallottam: „Tekintettel a fénysorompó iránti fogyasztói igényekre..." — s a továbbiakban lelkesen ecsetelte, hogy az országban mennyi fénysorompót állítanak üzembe az új tervidőszakban. A krónika második kiadásában már nem szerepelt ez az épületes terv- ismertetés. Kivágták. Tudom, hogy minden szakterületnek megvan a maga zsargonja, amelytől nehéz eltérni, de nyilvánosság előtt azért mégis mellőzni kellene. Nemrég egy közlekedési szakember — a tévében — minduntalan „nő-közlekedőről" beszélt, holott mondhatott volna gyalogost, járókelőt, akár anélkül is, hogy különbséget tett volna nő vagy férfi között. .. Istenbizony lelkes rádióhallgató vagyok, a múlt héten is meghallgattam egy ünnep előtti kedves kis műsort, amikoris a riporter ama kérdésére, hogy ......hogyan szeretnétek tölteni a vakációt?" — a kisiskolások kórusban közölték óhajukat: „Futkározni, fára mászni, focizni, fogócskázni. .. I“ Tiszta, világos beszéd. Utána a tanáruk „nyilatkozott", lehűtve a kedélyeket: „Sajnos a mozgásigény optimális kielégítésére kevés a lehetőség . .." A húsvéti locsolás — városon főként — sajnos kimegy a divatból. Érthető a riporter öröme, amikor — tőle tudom — talált egy 28 éves budapesti mérnököt, aki még ápolja a hagyományokat, eképpen: „Tekintettel az ilyen irányú tevékenységem szűk mivoltára, csak néhány ismerőst keresek fel ..." Majd ismertette a locsolás lebonyolításának módját is, miszerint „.. . beszerzem a kellő anyagot, aztán egy jól méretezett üveget is szerzek, ne legyen túl nagy nyílása, de túl szűk sem, vagyis könnyen kezelhető legyen ...” ... satöbbi. Kérem, ezt ő komolyan mondta. Nem termelési értekezleten, hanem a mikrofonba mondta. Rab Ferenc I omogy megye délnyugati részét a térképészek és a földrajzkönyv-írók Belső-Somogynak nevezik. Dé- len a Dráva, nyugaton Zala megye határolja. Keleten és északon fokozatosan olvad bele a Kaposvár környéki dom- bokba-völgyekbe, illetve a Balaton déli partjának berkes síkságába. Ha valaki vonattal indul el Kaposvárról nyugati irányban, és kitekintve az ablakon ezt olvassa az állomás- épület falán: Kutas, majd Beleg, az már Belső-Somogyban jár. Somogyszob és Szenta tájékán ér a közepébe, de még Csurgón is benne van. Aki autóval robog Kaposvárról Nagykanizsára, az Nagybajomon, Böhönyén, Vésén, Inkén, Iharos- berényen keresztül a táj északi szélét látja. Milyen kép tárul az utazó elé? Erdő és újra erdő, az erdők között megművelt lankák, fákkal tűzdelt rétek és legelők, bokrokban rejtőző patakok. Az országutat nyárfák és szederfák szegélyezik, a könnyen megmászható emelkedőkön szőlő, a szőlőben és a falusi házak körül alma-, körte-, szilva-, cseresznye-, dió- és sze- lídgesztenyefák. Fák és fák mindenütt, mintha a kiirtott erdők szelleme munkálna a tájon, hogy visszahódítsa elve- szejtett királyságát Gyermekkorom és ifjúságom valamennyi emléke ezekben az erdőkben suhog, vagy az erdők közötti mezőkön száguldozik. Sokáig nem tudtam, hogy szülőföldemnek Belső-Somogy a földrajzi neve, mert az én falumban, Vésén senki sem nevezte így. Ha apámat, vagy az évszázadok óta Vésén élt őseimet. rokonaimat kérik föl névadásra, ők bizonyára Külső-So- mogynak keresztelik, mert mindentől távol estünk, minden körön kívül éreztük magunkat. Aki tőlünk elindult, az mindig befelé, O vármegye és az ország belseje felé igyekezett. Belső- Somogy nemcsak a megyének, az országnak is széle. Akkor miért belső? — ágaskodott bennem a kíváncsiság, amikor először olvastam valahol. — Valahogyan el kellett nevezni — világosított föl apám —, másképpen nem találtak volna ide. — Kicsodák? — nyitottam tágra a szemem. — Az adószedők, kereskedők, katonafogdosók. betyár- kergetők, azok, akik sohasem jártak erre. — De miért Belső-Somogy? — Mert akik Budáról lovagoltak vagy kocsikáztak ide, először a vármegye északkeleti tájára jutottak, számukra az volt a külső, azt nevezték el Külső-Somogynak. Nálunk már igencsak benne jártak Somogy- ország belsejében, benne a hatalmas erdőségekben, hát ez lett Belső-Somogy. A belső leg- belsejében van a középpont, az elnevezés is bizonyítja, hogy itt a világ közepe. A válasz végén mosolyogtam, de megelégedtem vele. Azóta sem nyomoztam, tovább. Amikor Csurgótól Kadarkútig, Böhönyé- től Barcsig megismertem tájamat, őszintén örültem, hogy van külön neve, mégha ritkán hallom is. Szemmel láthatóan más világ ez, mint a Kapos völgye, más mint a külső-somogyi iö- szös dombvidék, más mint a Balaton és a Dráva menti síkság, más mint az ország távoli részei. Az emberek sorsát itt évszázadok óta az erdő és az erdőtől elhódított homokos szántóföldek, legelők, rétek döntik el. Anyám mindig rozslisztből sütötte a kenyeret. Azt gondoltam, mindenütt abból sütik. Aztán megtudtam, hogy a homokos szántóföldön a kényesebb búza keveset terem, ezért vetettek inkább rozsot. Apám minden télen parasztból favágóvá változott. Amikor valamelyest fölcseperedtünk öcsémmel, reggelenként mi is útra keltünk. Egyikünk a kisfejszét, másikunk az irtókapát egyensúlyozta vállán, miközben a talpunk alatt méterre a falutól, az erdő mellett található. Nem messze tőle állt a híres és hírhedt Kóci csárda, ahol a vásár után eladók és vevők megitták oz áldomást. A Kóci csárda, hasonlóan az erdőben megbúvó többi társához, betyárcsárda volt. Amikor a falu már nem. futhatott a fák sűrűjébe és a nádasokba, a katonafogdosók vagy a földesurak elől szökő szegénylegényeknek még mindig menedéke maradt az erdő. A betyárok legfőbb segítői, barátai, cinkosai a pásztorok és a csárdák tulajdonosai, bérlői. Ha a beBertók László: Erdők, betyárok, gyerekkor ropogó hóban az erdő felé törtettünk. Apám vitte a nagyfejszét és a tokba feszített fűrészt. Hátán bőrtarisznya, benne szakasztóruhába göngyölt kenyér, szalonna, hagyma, üveg bor. Megérkezve legelőször tüzet raktunk. Nyírfakérget hasítottunk, bedugtuk a száraz gally* aló. A nyírfa kérge fehér mint a papír, és a papírral versenyezve kap lángra. Apám kiemelte a tarisznyából a jéghideg borosüveget, odaállította a tűz közelébe, és hozzáfogtunk a fa ásásához. Mindig tuskó- jával együtt döntöttük ki a fákat. Törzsük nem mindig lett a miénk, de a tuskó, a gyökér és az ágak a favágókat illették. Fűrész surrogott, fejsze csattogott, tölgyfák, szilfák, gyertyánfák zuhantak végig a havon. Kint sürgött az egész falu, de pusztaság sohasem maradt utánunk. Az öreg, a tűzre megérett fákat vágtuk, csupán ritkítottuk az erdőt. Ebéd közben a tűz körül, alkonyaikor a hazafelé vezető úton mindig föltámadt a régi erdő. Némán hallgattuk apámat, aki a föltámasztás csodáját művelte. Arról mesélt, amit az öregektől hallott. Arról, hogy nagyapám nagyapjának idejében, jó százötven éve még a mai falu közepéig érti az erdő. A patak partját rejtélyes nádas környékezte. Nemcsak vaddisznók, rókák, szarvasok és őzek, hanem emberek is elbújhattak benne. El is bújtak! Pápai adószedők, portyázó törökök, fegyveres kincstáriak, ha hírük idejében érkezett, nem találtak Vésén sem embert, sem állatot, csak üres házakat. Sejtették, hogy merre menekült a falu, de nem merészkedtek utána. A későbbi évszázadokban pásztorok és betyárok birodalma lett. A kanászok viselték a koronát. Disznófalkák tucatjai kóboroltak tölgyesből tölgyesbe, híztak kövérre a makktól. Ha már szépen gömbölyödtek, a kanászok kiterelték őket az erdő , szélére. Ott volt a vásár. Vésén a régi vásártér két kilotyár kirabolt egy földesurat, le- fegyverzett néhány pandúrt, a zsákmányt a pásztorok és a csárdavezetők útján értékesítette. Nem is nyugodtak a vármegyei urak, amíg a múlt század második felében a csárdákat be nem záratták, le nem romboltatták. A Kóci csárdának csak a kútja áll. Ha a romok közelében jártuk az erdőt, mindig szóba került, hogy itt az utolsó kocsmáros Madarász bácsi, nagyapám keresztapja volt. Nagyanyám néha haragosan, néha elábrándozva emlegette dédapámat, mint a betyárok cimboráját. Szőlőhegyi pincéjébe jártak mulatni, de az erdőn, favágás közben is megkeresték. Előfordult, hogy a Kóci csárdában pandúrok ültek, és dédapám öt-hat kilométert gyalogolt az erdőben a csárdáig és vissza, hogy híreket és bort vigyen a betyároknak. Dédapo „elütőttős" puskáját és pisztolyát 1938-ban találta meg apám a padláson, amikor a dédapa építtette ház „füstöskonyháját" átalakították. Az erdei tűz körül, vagy hazafelé baktatva a dédapámmal kapcsolatos kérdéseimre legtöbbször ennyit mondott apám: Nem tudom. De bennem föltáLenin hangja hanglemezen Értékes dokumentumokkal, Lenin 1919—1920-ban mondott beszédeinek rövidebb-hosszabb részleteivel gyarapodott a Magyar Rádió dokumentációs gyűjteménye. — Azok a viaszlemezek, amelyek V. I. Lenin hangját a Szovjetunióban megőrizték, technikai szempontból alig voltak használhatók. Az volt tehát a szovjet rádiósok feladata, hogy Lenin hangját mai modern hanglemezre vigyék át úgy, hogy egyben korrigálják a kezdetleges felvételt és megközelítően visszaadják az eredeti hang színét, magasságát. Végül is sikerült hűen visszaadni Lenin hangját. Az 1919—1920- ban mondott beszédeiből is csak részfelvételek maradtak. Címük: „Hogyan mentsük meg a dolgozókat a tőkések és a földbirtokosok igájától?", „Megemlékezés J. M. Szmerlov- ról”, „A harmadik kommunista Internacionáléról”, „A Magyar Tanácsköztársaságról és táviratváltósról Kun Bélával", „Mi a szovjet hatalom?” „Felhívása szovjet hadsereghez", „A középparasztokról", „A munkafegyelemről" és a „Katonai szállítások jelentőségéről". Erb János felvétele madt a régi erdő, vártam a betyárokat. Kíváncsiságom legyőzte félelmemet, bíztam benne, hogy a zörrenő bokor vagy a hatalmos fa mögül előlép Séta Pista vagy Patkó Bandi. De csak Patkó fafaragó-juhász unokájával, Tóth Mihállyal válthattam szót, és apám vasárnap esti csöndes-hetyke danolását hallgathattam: Rongyos csárda két oldala fakó, Oda vágtat pej paripán Patkó. Kocsmárosnak így teszi fel a szót: Látott-e már egy lovon hét patkót? Ha nem látott, nézzen ide. láthat, Négyet visel ez a nemes állat. Az ötödik magam vagyok, nemde? Kettő meg a csizmámra van verve. A betyárok nem jöttek, pedig minden tavasszal elindultam barátaimmal az erdőre hóvirágot, tőzikét, ibolyát, szent- györgyvirágot szedni. Minden nyáron elmentem szamócát, földi szedret szemelgetni, eső után vargányászni, nyúlgombát keresni. Ősszel is ott voltam gubacsért, makkért, vadkörtéért. Hiába vártam a betyárokat, ezért később, fiammal társalogva kitaláltam egy mesét. Én tudom csak, hogy mi belőle a mese és mi a valóság, így kezdődik: gyszer volt, hol nem volt, messze az egyik várostól, még messzebb a másik a várostól, dombok-erdők országában, volt egyszer egy falu. Északról erdő határolta, délről erdő határolta, keletről is erdő határolta. Csupán nyugati irányban kellett keresztül gyalogolni a szomszéd községen, ha valaki arrafelé akart erdőt látni. De a legnagyobb fák minden égtájon a tölgyfák és a cserfák, a legkeményebbek a gyertyánfák és a szilfák, a legmesszebbről föl - villanok a menyasszonyképű nyírfák, a legillatosabbak az eltévedt akácfák voltak. így aztán senki sem indult nyugatra erdőt nézni. A térképészek és a földrajzköny-írók ennek az országnak azt a nevet adták, hogy Belső-Somogy, és a belső legbelsejében, annak is a középpontjában van a világ közepe. Ha nem hiszed, megmutatom ... f \ * t \ } * * ( * ) # t \ \ * * \ t * t * * * * ) # t t t
