Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)
1977-04-17 / 104. szám
<» Fotok, pinkátok Fej-variáció Sárándi József Itt a Földön Antigone-plakát Miért mosolyognánk elnézően, ha ezen a kiállításon valamelyik mű alá odabiggyesztenék a „megvásárolták" cédulácskát? Mert fotókat látunk és szellemes tárgyakat? Nem feltétlenül, hiszen fotózni mindannyian tudunk és néha bizonyára szellemesek is vagyunk. Ebben így semmi mulatságos nincs. És rendkívüli sem. Azaz mégiscsak kell lenni valami különösnek, mert hiszen senki sem tette ki a bizonyos cédulát, így mi egyáltalán nem mosolygunk. Csak csendesen tudomásul vesszük, hogy a Zsolnay Múzeum homlokzatán a szemközti ház árnyéka így meg úgy rajzolódik ki, napszaktól függően. És ennek a ténynek a képe tényleg eladhatatlan. De miért is? Mert kézenfekvő. Valóban. Észrevette ezt valaki? Talán. Megcsinálta valaki ezt a dokumentációt? Nem ismeretes ilyen. Eredeti a módszer? Meglehetősen, de ahogy ez itt egy kiállításon egy kép vagy szobor helyett... Pedig ténykérdés, hogy Pin- czehelyi a számára izgalmas-, nak vagy sokatmondónak talált kérdéseket egy mindenki számára közvetlenül kínálkozó eszközzel mondja ki. Innen az az érzésünk, hogy itt nem történt semmi olyan rendkívüli, amit műkereskedelmi jeligével kéne megváltani. A lényeg pedig, — mely a „hogyan" egyszerűségén észrevétlenül átszivárog — annyira nem tart számot a „nagyművészeti” örökséggel való összehasonlításra, hogy eszünkbe se jut: ez ennyit meg ennyit fog érni öt év múlva, ha tehát most adok érte ennyit meg ennyit, akkor ez... Ami evvel a gondolatmenettel szemben kritikai éllel képletesen elmondható, az mind Pinczehelyi fotóművé- szetének lényegéhez tartozik. A dolgokon átsüt az idő. A dolgokat az idő is, a cselekvés is megváltoztatja. A dolgokban tükröződik minden. A dolgokat tükrözi a fotó. De a tükröt is tükrözheti a fotó és a fotót is fotózhatja a fotó. Ami eredményként megragadPinczehelyi Sándor kiállítása a Színház téri galériában Nem □ testtelen ölelkezés érdek-nélküli öröme kell másik csillagon Szikföldjén öröklött szomjaimnak egyetlen rohammal vágyom nemünk legyőzetését ható, azt még mindig lehet festeni, hajtogatni, gyűrni, fel- szabdalpi, variálni/ eltüntetni, abszurddá tenni. Ennyiféle a módszer. Kipróbálható, menni fog... És Pinczehelyit is hasonló szándék, kíváncsiságba csomagolt akarat vezeti, amikor mindent lefényképez, amikor műveleteket végez a tárgyakkal és változásaikat fotón rögzíti. Olyan ez, mint valami láncreakció. Az egymástól elszigetelt apró ötletek felfogássá tömörülnek. „Kettős krig- li": abszúrd plasztikai ötlet. Tárgy. Inni azonban lehet belőle, s ha tesszük, feltárul ironikus karaktere, ugyanakkor azonban magára a művészi módszerre is reflexeket vezet, igényli a szisztematikus folyamatdokumentációt. Ennek, így, semmi köze az érzelmekhez. De mi történik, ha a sétatér fáinak „élete" egy szempillantás alatt „bejárható" tablón tárul fel előttünk? Évszakok, virágok, eső, hó, a visszahozha- tatlan idő tartalma, nosztalgiák forrása. Pedig csak egyva se néző emberek, egy elmosódó szoknya a kép sarkában. Mennyire tudják, hogy örökre részei egy pillanatnak? Szabad a nosztalgiához olyan jelzőt tenni, mint „indulatos"? Hiszen ennyi erővel szép képeket festhetne! A modern képzőművészet hozzánk elszivárgó adatai alapján azt kényszerültünk megállapítani, hogy a sokfajta „izmus" vagy „neo-izmus” kitenyésztett egy olyan érdeklődést, mely kizárólag a szépség elvont, „tiszta" megjelenésének formai jegyeire figyelt. A művészi megismerés spontaneitásának elvesztése éppúgy túlzásokhoz vezetett, mint a benyomások és sejtelmek kizárólagosságán alapuló festői expresszionizmus (gesztus-pik- túra, anyag-akkumuláció stb.). Ezt a képtelenséget minden művésznek éreznie kellett, aki a hatvanas évek közepén lépett a pályára, és a kiutat a két pólus között, esetleg ezektől teljesen független tájakon kellett keresnie. Ezek között festészetben kialakított gyakorlatba. A „valódiról”, a „valóságról” szóló lefényképezett üzenetek képezik azután azt az „alapanyagot", mellyel a szigorúan kiszámított és következetesen mozdulatot mozdulatra illesztő komponálás eredményt hozhat. Amikor a köznapira vagy a banálisra koncentrál, akkor kritikai tartást vesz fel az „emelkedett”, ámde szellemileg — tehát erkölcsileg — rozsdafoltos művé- szetcsinálóssal szemben. Amikor a „szépet-teremtő” módszereket használja, — a vágásokat, szimmetrikus tükrözéseket, finom színezést, — akkor megkísérli menteni azt, ami még menthető, amit több ezer éves kultúra alapozott meg: az arányérzéket. Amikor önmagát dokumentálja, amikor különböző, — talán misztikus — cselekedeteket hajt végre, kétségkívül kissé színpadias helyzeteket látunk. De hiányzik a jelmez, hiányzik az „átírt" jelleg, s ha kínos is, de kimondható, lám itt a dolog az, Érdem a megadás lesz Lélekcserénk érzéki fölmagasztalása Kettős krigli szerű kis dokumentáció FED— 2-vel. És a Jókai tér? Milyenek a dolgok, ha egy fekete-fehér foltban jelenük és múltjuk közötti ötven év feszül? Kofák, üzlet üzlet hátán, tarka ruhák, cégérek, magabiztos mesteremberek a bolt előtt. Tudják, hogy mi történik, mélyenülő szemek néznek a gépbe. Részei a pillanatnak örökre. És vakolatok, hevenyészett cégtáblák, üres utca, autó, sehoelső helyen említhetjük az információátvitel optikával kapcsolatos lehetőségeit, a fotót, a nagy példányszámban nyomható képeslapot-újsógot, televíziót, vagy a televízióval ösz- szefüggő további lehetőségeket, a videót (képmagnó). Egy olyan művészgenerációnak a tagja Pinczehelyi, amely nem feledkezik meg arról, hogy a magyar művészet múltjának nagy teljesítményeit csak részben köszönhetjük a nagy mesterek egyéni zseni alakításának, s legalább annyira az intenziven megélt léthelyzeteknek a világ bármely részén, a vándorútoknak vagy külföldi kiállításoknak, művészeti lapoknak. A művészeti provincializmus, vagy az erre való hajlam az előbb vázolt stratégiával csaknem elkerülhető. Érthető, világos nyelven „beszél" Pinczehelyi. Pedig nem vállalt keveset. Azt, hogy megmutatja: egy merőben más összefüggést hangsúlyozó eszközt, a fotográfiát bevonja a ami: egy ember, aki szemtől szembe vállal valamit, A személyességnek ez a közeli vállalása, vagy az ellenszenv felfogásának bőrfelületet kiterítő közvetlensége nemcsak a művészet fertályán hiánycikk. Nem véletlenül került Pinczehelyi mostanában a színház közelébe. Előképeket keresett és talált haditervéhez. És ez a találkozás eredményezte az utóbbi évek legnagyszerűbb színházi plakátját, melyet a pécsi Amatőrszínpad Antigone előadásához készített. Radikális valószerűség, hidegfejű számítás, bonyolult tükrözés, szürrealista öndokumentáció kapcsolódik itt össze a színpad illúziót és valóságot vegyítő mértéke szerint. A kiállításon megmutatott művek ide vezetnek, legyenek azok fotó-kísérletek vagy idő-analízisek, plakátok. De mindez kell hozzá, és nem baj az, ha ezt most már mások is tudják. Aknai tamás Lenin áprilisi tézisei A cárizmus évszázados uralmát megdöntő polgári demokratikus forradalom után a hatalom sajátos, előre nem látott formája — a kettős hatalom jött létre: a burzsoáziát és pártjait tömörítő Ideiglenes Kormány és a dolgozó osztályokat képviselő szovjetek, a munkásosztály és a parasztság osztályszervezetei, s egyben demokratikus diktatúrájának hatalmi szervei. A szovjetek megalakulásuktól kezdve öntevékeny, a döntési és a végrehajtói hatalmat egyesítő forradalmi szervezetek voltak, amelyek a forradalom vívmányainak megőrzését és elmélyítését szolgálták. Azonban a szovjetekben ekkor még a kispolgári tömegek óhajának politikai kifejezői — a men- sevikek, az eszerek — voltak többségben, akik szerint a politikai vezetést a bur- zsoá kormányra kell bízni, amelynek tevékenységét szovjet „ellenőrzés” szorítaná a helyes irányba. A petrográ- di szovjet példája azonban bebizonyította, hogy ennek a politikának engedményekkel, majd a burzsoá kormánnyal való megegyezéssel kell végződnie. A kormány és a szovjet közötti együttműködés ellenére is a februári forradalom egyik alapvető ellentmondása e két hatalmi szerv között bontakozott ki, mivel a petrog- rádi szovjet tartotta kézben a felfegyverzett tömegekre épülő reális hatalmat, míg a burzsoá Ideiglenes Kormány a régi államgépezettel rendelkezve csupán formális hatalommal rendelkezett. A legálissá vált bolsevik párt gyors ütemben kezdett tömegpárttá válni. Felismerte és leleplezte az Ideiglenes Kormány ellentforradalmisá- gát, szembefordult az imperialista háború folytatásával. £' pozitívumok mellett azonban több értékelési hibát is elkövettek vezetői. A kialakult hatalom sajátos jellegét nem ismerték fel, nem vették észre, hogy a szovjetek minden politikai heterogenitásuk ellenére is megtestesítették a munkás—paraszt demokratikus diktatúrát. A bolsevik vezetők közül többen úgy vélekedtek, hogy a polgári demokratikus forradalom még nem fejeződött be, s a kialakult helyzetet az 1905-ös forradalom tapasztalatai és a lenini „két taktika” általánosításai alapján vizsgálták. Mások a kormány azonnali megdöntését, a fegyveres felkelés gyakorlati megszervezését sürgették. A kispolgári pártok megalkuvó politikájából azt a következtetést vonták le, hogy a bolsevikoknak távoz- niok kell a szovjetekből. A bizonytalanság Lenin áprilisi hazatértekor szűnt meg, amikor a párt konferenciája a szocialista forradalomért harcoló bolsevik párt konkrét programjául fogadta el a helyzetet elemző téziseit. Lenin a kialakult politikai helyzetet úgy értékelte, hogy a forradalom egyik szakaszából a másik szakaszba fejlődik át. Leszögezte, hogy a kettős hatalom sokáig — különösen az adott viszonyok között — nem maradhat fönn és sorsát az osztályok harCa dönti el. Megállapította, hogy a burzsoá forradalom befejeződött, s a burzsoá kormánytól nem várható a forradalom alapvető követeléseinek teljesítése. A kormány nem adhat békét, földet, kenyeret, szabadságot. Ezért a proletáriátus és más dolgozó osztályok feladata a kormány iránt teljes bizalmatlanságot tanúsítani, és minden támogatást megvonni. Ugyanakkor a „semmiféle támogatást az Ideiglenes Kormánynak" álláspont nem egyenlő a kormány azonnali megdöntésével. Addig, amíg a tömegek jelentős része illúziót táplál, vagy hisz a kormányban — kalandorság a felkelésre vonatkozó bármilyen jelszó. Lenin a burzsoá uralom elleni, s a hatalomért, a szocialista forradalomért folyó harcot egyetlen „Minden hatalmat a szovjeteknek" jelszóban foglalta össze. A jelszó akkor még nem irányult az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésére, s az adott viszonyok között azt jelentette, hogy a hatalom békés úton, fegyveres harc nélkül kerülhet a szovjetek kezébe. A „Minden hatalmat a szovjeteknek" jelszó feltételezte, hogy a hatalom akkor kerül a szovjetek kezébe, amikor e testületben a bolsevikok még nem szerezték meg a többséget. így lehetőség nyílhat eszer—mensevik többségű szovjet hatalom létesítésére is. A kispolgári pártok elkerülhetetlen ingadozása ellenére is ez a szovjet szakított volna a burzsoá kormánnyal és saját köréből alakított volna kormányt. A történelem felkínálta a mensevik, eszer pártoknak a burzsoáziával kötött alku felszámolását, s lehetőséget biztosított számukra, hogy a forradalom fejlődésével együtt haladjanak. Gyakorlati, kormánypolitikai tevékenységük adhatott — és adott — választ arra, hogy mennyire képesek kielégíteni a nép követeléseit, megvalósítani a forradalom feladatait. A lenini áprilisi tézisekbe foglalt bolsevik program a forradalom békés megvívásának programja volt. A szovjet volt az az eszköz, amely lehetővé tette a forradalom békés továbbfejlesztését. E lehetőség maximális kiaknázásához kell ragaszkodni — hangsúlyozta Lenin —, ami — ha úgy alakulnak az események —, nem jelenti a forradalom megvalósításának fegyveres útjáról való lemondást. A kettős hatalom feltételei között nem szerepelt az imperialista háborúnak polgárháborúvá változtatásáról szóló korábbi tézis. E jelszó fenntartása ellentétben állt volna a békés fejlődés eszközeivel. Mindez nem jelentette azt, hogy a Bolsevik Párt megváltoztatta volna álláspontját a háborúról. A háború a februári forradalom után is Oroszország részéről változatlanul imperialista jellegű maradt. Lenin ezt a nagy horderejű kérdést összekapcsolta a szovjet hatalom kivívásával, lényeges különbséget téve a burzsoázia és a nyomukba szegődő kispolgári pártok imperialista célokat szolgáló „honvédelme” és a félrevezetett tömegek „jóhiszemű honvédelme" között. Lenin téziseiben a forradalom elmélyítését szolgáló gazdasági intézkedések bevezetését is követelte, hangsúlyozva, hogy ezek (például az országos nemzeti bank felállítása) nem a szocializmus bevezetését, hanem a termelés és elosztás szovjet ellenőrzését célozzák. A földesúri földek elkobzásának, a föld köztulajdonba vételének követelése a feudális nagybirtokos osztály és a burzsoázia ellen irányult, s egyben a szegényparasztságra bízta a földdel való rendelkezés jogát. Az Áprilisi tézisek világos és egyértelmű választ adott a februári forradalom után keletkezett megoldatlan elvi kérdésekre, a forradalom továbbfejlesztésére. Konkrét tervet tartalmazott a szocialista forradalom véghezvitelére és jelentősen gazdagította a marxizmus forradalomelméletét. Varga Lajos
