Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-27 / 85. szám
A világ és a színház Amikor a barlang mélyén a dobverés ritmusának révületében, égre emelt szemmel, elváltozott hangon arról beszélt a sámán, hogy mit mondanak az istenek; mit kell tenni, hogy kiengesztelödjenek, akkor „közönsége” tulajdonképpen egy szinházi előadáson vett részt. Tudták, hogy az, akit a tűz fényénél látnak, a sámán, akinek majd a zsákmányból húst is kell adni a szolgálatáért, de amikor beszélt, mozgott, elhitték neki, hogy most ő nem csak a sámán, hanem az alvilág istene, az égiek istene, vagy éppen valamelyik állat, amelyiknek bőrét magára öltötte. Dráma volt ez abban az értelemben is, hogy a sámánnak meg kellett küzdeni, verekedni, hol a szó szoros, hol annak átvitt értelmében azért, hogy célját elérje. A küzdés izgalom, s a nézők maguk is átélték e dráma fordulatait. Azt is mondhatnánk: évezredek óta a dráma lényegében nem sokat változott. Legalábbis ami az alapokat illeti. Mert most is a fénycsóvában ott áll valaki, egy élő személy, egy színész — aki a hónap végén odajárul a pénztárablakhoz a gázsiért —, teljes testi valójában ő az, mégis mi, a nézőtéren, elhisszük, hogy nem csak őt játjuk, hanem valaki mást: egy királyt, egy bolondot, egy parasztot, egy katonát, egy munkást, egy tisztviselőt, vagy éppen magát a kaszás halált. Az istenek ugyan kimentek a divatból — bár nem egészen, mert a görög drámákban néha „személyesen" is találkozhatunk velük —, de a küzdelem változatlanul lényege a drámának. S bennünket azért érint olyan közvetlenül, mert a művészet legnagyobb lehetőségét kínálja: azt, hogy mi, akik csak hallgatjuk, befogadjuk a művet, egyszerre ott üljünk a székeinken, ugyanakkor pillanatokra mások is legyünk. Azonosuljunk a királlyal, a bolonddal, a katonával, vagy éppen meggyűlöljük őket, de mindenképpen kilépjünk önmagunk személyiségének zárt világából, s egyszerre átéljük az emberiség kollektiv tudatát. Most a -szinházi vil qnapot köszöntjük. A Föld legkülönbözőbb pontjain színészek állnak a függöny elé, a reflektorok fényébe és felolvasnak egy azonos tartalmú levelet, üzenetet. Köszöntik önmagukat, köszöntik a nézőket, ünnepük a világ egyik legrégibb művészetét. Az emberiség ilyenkor tudajdon- képp önmagát ünnepli. Kollektiv létét, s ezzel ember mivoltának lényegét. Azt, hogy ki tud lépni a biológiai-fiziológiai lét egyetlen személyre korlátozott börtönéből, az állati lét korlátái közül, azonosulni tud az emberiséggel — ettől mondhatja büszkén: ember vagyok. Bernóth László Beethouen Halotti maszkja Százötven évvel ezelőtt meg Ludwig vem Beethoven E vek múltán sem felejtettem el a különös érzést, amikor a bonni Beethoven- házban, a szegényes szobában, ahol Beethoven született, megláttam a halotti maszkot. Mennyire nem az a Bee- thoven-maszk volt az, mint amellyel gyakran találkozhattunk zenekedvelő családok otthonában! Szótlanul néztem a halotti maszkot. Valami mérhetetlen szomorúság, talán nem is emberi fájdalom fejeződött ki rajta. — Úgy látszik más Beetho- ven-maszkot ismert ön eddig — fordult hozzám, néhány percnyi csend után, az öreg múzeumőr, látván meglepetésemet. Aztán egyszerre beszédes lett. Elmondta, hogy Beethovenről még életében, halála előtt tizennégy évvel készült egy másik maszk. A halotti maszk útja Bécs- től a bonni szülőházig nem volt oly egyszerű. A múzeumőr sok érdekes dolgot tudott róla, lehet, hogy valami régi, múlt század végi német családi lapból tanulta meg a mondókáját. De annyi tény, hogy szíves-örömest beszélt Beethovenről. A bécsi orvostudorok, akik körülállták a "holttestét, még egy utolsó kísérletet tettek, hogy választ kapjanak a megfoghatat- lanra. 'Mielőtt az amúgyis csontig lefogyott tetemet végleg kiengedték volna a kezükből, előbb átfűrészelték a koponyáját, hogy felfedjék a zeneszerző titkát. Számukra ez volt a rejtély: süket muzsikus. Ekkor belépett egy húszegynéhány éves fiatalember. Josef Danhauser néven mutatkozott be, festőművésznek mondta magát. Azzal a kéréssel fordult az orvosokhoz, hogy halotti maszkot akar csinálni. Az orvosokat már nem érdekelte a halott. így készült el Beethoven halotti maszkja. Nemsokára azonban maga a fiatal festőművész olyan félelmetesen élethűnek, azaz „halotthűnek" találta a maszkot, hogy mielőbb meg akart szabadulni tőle. De kinek ajánlja fel megvételre? Danhauser először Grillpar- zerre, a költőre gondolt, hogy néki ajánlja fel megvételre. Tudta róla, hogy Beethoven rajongó tisztelője, a temetésen az ő szavaival búcsúztatták a zeneszerzőt. A temetés után Danhauser a halotti maszkkal felkereste Grillparzert. A költő a felajánlott maszk megvételét visszautasította. — Kérem — mondotta Grillparzer — az élő Beethoven oly erőteljesen áll szemeim előtt és oly élénken emlékezem minden egyes szavára, mozdulatára, abból az időből, midőn egy megírandó opera szövegéről tárgyaltam vele, hogy a róla alkotott legszebb emlékeimet nem zavarhatom meg ilyen borzalmas halotti maszkkal. A fiatal festő ezután az udvari könyvtárnak ajánlotta fel a maszkot. A könyvtárigazgató meglepetten nézett fel szemüvege mögül az ajánlattevőre. — Ne tréfáljon barátom — utasította ő is vissza a halotti maszk megvételét. — Ebbe a könyvtárba az életre készülő és az életet szerető ifjak járnak, akik nem akarnak a könyvek között a halálra gondolni. festő elhatározta, hogy most már mindenáron túlad rajta. Felajánlotta az angoloknak Beethovent, akiről életének utolsó éveiben a bécsi hangverseny- termekben teljesen megfeledkeztek, mert a bécsiek szívét Rossini zenéje ragadta el, az angolok még a halála előtti hónapokban is többször felkeresték meghívásaikkal. De most megírták, hogy ők a zeneszerzőre nem halotti maszk útján, hanem a hangversenyteremben szeretnek emlékezni. Egyik napon felkereste a festőt műtermében egy bonni antikvárius. Megtudta a maszk történetét, és potom pénzért megvette. Hazavitte Bonnba, Beethoven szülővárosába. Ott függött jó ideig könyvkereskedésében. Nemsokára ünnepségeket rendeztek a bonni egyetem alapításának századik évfordulója alkalmából. Az antikvárius elvitte a maszkot, hogy az egyetemnek ajándékozza. A gipszöntvényt azután az egyetemi könyvtár egyik kevésbé látogatott termében helyezték el. Ott porosodott hosszú évekig, közben olyan vastag porréteg lepte be, hogy az arc szinte felismerhetetlen lett. Évek múlva a könyvtárban dolgozó egyik fiatal könyvtáros elhatározta, hogy nagytakarítást csinál abban a teremben. Kezébe veszi a halotti maszkot. „Szegény Schiller" — mondja, és megpróbálja a vastag porréteget letörölni a gipszről. Abban a hi- szemben volt, hogy a maszk Schilleré, mert a nagy költő sokáig élt Bonnban. S amikor megállapítja, hogy Beethovené, a könyvtárigazgató engedélyével Beethoven szülőházába viszi, amelyet nemrégiben rendeztek be emlékmúzeumnak. Amint kezében a maszkkal az egyetemről a Beethoven-házba megy, az utcán játszó gyerekek is észreveszik. — Nézd, a halál — mondja az egyik gyerek a játszótársainak a halotti maszk láttán, és ajkukon elnémul a vidám szó. Környei Elek Mi lesz a Pécsi Filharmonikus Zenekarral? Hozzászólás egy cikkhez Figyelemre méltó cikket olvashattunk a Dunántúli Napló múlt vasárnapi számában Dobos László tollából, mely a Pécsi Filharmonikus Zenekar jelenlegi helyzetével, problémáival foglalkozik. A szerző tényeket tár a nagy nyilvánosság elé, melyek nagy része támadhatatlan. A cikkhez mégis hozzá kell szólnom, mert úgy érzem, némi kiegészítésre szorul. Az igazság sokoldalú. Ha a teljességre törekszünk, akkor minden tényt fel kell tárni. Az önkényes kiválasztás téves következtetésekhez vezet és így nem az igazságkeresés, hanem a rosszindulatú intrika látszatát keltheti. Dobos László aggódva ír a zenekar — főleg a vonósok — „elnéptelenedéséről”, mely tényt mintegy menekülésként tünteti fel. E folyamat kezdetét körülbelül tíz évvel ezelőttre vezeti vissza. Okként két fő tényezőt emel ki: a hibás szervezeti felépítést és a személyi vezetést. A konstrukció valóban hibás. Mielőtt azonban személyi felelősöket keresnénk a fluktuáció megnövekedése miatt, hadd említsek meg néhány objektív tényezőt: © Az utóbbi tíz évben jelent meg a törvény, mely felemeli a tényleges katonai szolgálat korhatárát. Ez azt jelenti, hogy minden nálunk végzett fiatal muzsikus — friss diplomával a kezében, bevonul teljes szolgálati időre. A hegedűsök — főleg róluk beszélek — Budapestre kerülnek, katonazenekarba. Mire leszerelnek, Válaszunk: igen Olvasóinktól az utóbbi időben több levelet kaptunk, amelyekben arról imák, hogy havonta közölt előzetes szemléink fölkeltették érdeklődésüket a Jelenkor iránt. Sokan kérdezik, elő lehet-e fizetni rá. Válaszunk: igen. S hogy ezt megkönnyítsük olvasóink számára, itt mellékeljük a megrendelőt, amelyet kitöltve, kivágva és borítékba helyezve elküldhet- nek az alábbi címre: Baranya megyei Lapkiadó Vállalat, 7601 Pécs, Pf.: 134. MEGRENDELŐLAP Megrendelem 1977 .........................................-tői a Jelenkor cí mű folyóiratot. 36,— forintot a kiadó által küldött csekkutalványon befizettem. Név: ............................................................................................... Cím: ........................................................................................... Pé cs, 1977 ................... ............. hó .............. nap. me grendelő aláírása állás várja őket Budapesten, mert az ottani zenekarok is létszámgondokkal küzdenek. © Az utóbbi években vezették be a gyermekgondozási segélyt; legtöbb női tagunk igénybe is vette és veszi ma is. A segély letelte után sem mindegyikük vállal nagyobb megterhelést. © Az elmúlt évekig államunk lehetővé tette, hogy a fiatal muzsikusok külföldi szerződéseket köthessenek. Tőlünk is többen elmentek, pl. Eszékre. © Tíz éve vált szét a Zene- művészeti Szakiskola és a Főiskola. Az azelőtti szakiskolai rendtartás lehetővé tette, hogy már magasabb szakiskolai osztályból és a tanárképző első osztályából zenekarban játszhassanak a hallgatók. A jelenlegi szakiskolai rendtartás egyáltalán, a főiskolai rendtartás is csak harmadik évfolyamtól engedélyezheti a zenekari munkát. Említhetném még a természetes kiöregedést és a többi zenekar (Budapest, Szombathely stb.) elszívó hatását. (A jobb kereseti lehetőség kihasználása minden állampolgár joga.) Az a véleményem, hogy most a továbbiakban már nem elemzésekre és szavakra, hanem tettekre van szükség a zenekar jövője érdekében. Néhány példa: © A párt, a minisztérium s az illetékes tanácsi szervek határozatot hoztak a függetlenített városi zenekar létrehozására. Ez új konstrukció lesz. © A pécsi főiskolán felemelték a zenekari gyakorlatot és a kamarazene óraszámát a zenekari utánpótlás biztosítása érdekében. © Létrejött a külön brácsatanszék. @ A Városi Tanács évi három hallgatónak társadalmi ösztöndíjat alapított. A helyzet tehát nem reménytelen. Végezetül egy személyes kérés Dobos Lászlóhoz: szeresse egy kicsit jobban városa zenekarát, vegye észre a jót is a produkciókban, a zenekar jövőjéért pedig úgy tehet sokat, hogy mint zeneiskolai igazgató, mindent elkövet, hogy minél jobb hegedűs növendékek jöjjenek a pályára. Gyermán István főiskolai docens, a Pécsi Filharmonikus Zenekar koncertmestere Mivel írnak az írók? Az ötvenes évek előtt alig akadt az országban olyan könyvesbolt, ahol csakis könyveket árultak volna, a fővárosban se nagyon volt ilyen, vidéken pedig szinte egy se. Papírárut és írószert minden könyves tartott a boltjában, meg iskolaszereket, természetesen. És mindenféle más hasonlót: zsineget, háztartási holmit, kegytárgyakat, fali díszeket, lakatot, lámpakristályt, rózsafüzért, csomagolóanyagot, játékárut is néha, vagy szájharmonikát, poháralátétet, mellszobrokat az íróasztalra, és még ezernyi szükséges apróságot, de olykor töltőtolljavítást is vállaltak, papírvágást és könyvkötést is. A pécsi Széchenyi téri könyvesbolt volt Magyarországon az első vidéki üzlet, ahol 1950- ben — próbaképpen — kizárólag könyveket kezdtünk árusítani. Mondom, próbaképpen. Mert aztán hamarosan átalakultak „tiszta” könyvesboltokká a többiek is. Nem könnyű és nem kevés munka árán tornászta föl magát a könyvforgalom annyira, hogy nem szorult többé az „egyéb” áruféleségek segítségére. A legnehezebb azonban nem ez a kul túr misszió követelte kemény hadakozás volt, hanem megértetni és rászoktatni az embereket arra, hogy írószerért ne a könyvesboltokba nyissanak be, konyhai falvédőt más tájakon keressenek a jövőben, és ragasztószerért meg üveges tintáért a szomszédba menjenek ezentúl. Mesélhettünk mi a falusi néniknek akármit: ő itt kapta tavaly húsvétra a tojásfestéket, meg száz év óta mindig és mindent itt — most is itt kéri! Hiába magyaráztuk meg, hová menjen, néha ki is kísértük az utcára, úgy mutattuk az irányt — tíz perc múlva mégis visszatért hozzánk makacsul. Később óriási betűkkel kirajzoltuk az ajtóra, hogy írószert nem tartunk — akkor is bejöttek, olyanok is, akik elolvasták, kíváncsiskodva, hamis- kás mosollyal, hogy jó, jó, írószer nincs, ők tudják, de rajztábla azért ugye van? Szóval, amíg a köztudatba átmegy valami, istenem!.,. Nehéz az ilyesmit higgadtan elviselni, százszor is elszavalni a mondókát hiába, amikor a végén mind a százszor ugyanaz a kérdés csattan vissza, hogy: — de miért? Mit mondhattunk volna például annak a néninek vigaszul, aki oly évezredes szomorúsággal kért bennünket arra, hogy segítsük ki fél kiló fosztott tollal? — Máig se fejtettem meg, miért éppen mibennünk bízott. Aztán a másféle furcsaságok sorozatban. Hogy valaki Steinbeck nagy regényét, az Erik a gyümölcsöt gyümölcstermelési szakleönyvként vette meg, a Borotvaélen című vaskos regényt szemben a borbély, A Dunai hajós-1 pedig egy mohácsi kapitány. Valószí- • nűleg rengeteg hasonló félreértés esett más könyvesboltokban más remekművekkel is - a jószóndékú eladó csak azokról tudhatott (utólag), amikor a vevő dühösen visszahozta a könyvet és odavágta elénk a pultra, cifra káromkodás közepette figyelmeztetve arra, hogy a drága jó anyukánkkal játsz- szunk, ne ővele!... Személy szerint én magam kétszer jártam meg hasonlóképpen, és pontosan két pécsi költő könyvével. Egyszer Pákolitz Pista Szüret című könyvét kérte valaki, s én boldog voltam, hogy verseskönyvet óhajt az illető. De este az utcán elfogott, és a nagy nyilvánosság előtt nevezett csalónak, hogy ilyen só- hajtozásokat meg fölkiáltásokat nyomtam a kezébe szüret előtt — hogyan igazodjék ő el ebből, és hogy boldogul majd a hordómérővel?! — Aztán Pál Jóska barátom költeményeivel jártam majdnem ugyanígy, A kötetnek ugyanis Mézpergetés volt a címe, és derék méhészkedő bátyámnak hiába mentegetőztem utólag, hogy hiszen én nem tudhattam, mit akar ő kiokoskodni a könyvből, ő cím szerint ezt kérte, ezért adtam ezt, legyen kegyelmes hát, ne vágja a fejemhez!... Az idők távolából őt őrzöm mégis a legemlákezőbb megbocsátással, azt a fehér ruhás hölgyet, aki kontytalan, sima hajjal, ránctalan homlokkal, rezzenéstelen szigorral állt előttem — úgy éreztem, percek óta mozdulatlanul, mintha arra várt volna, hogy megszülessen a boltban a teljes csönd, amelyben hangja zenéjéből semmi sem veszhet el, s a kérése értelmét hibátlanul foghatjuk föl:- Egy iránt kérek. Egyikünk se mert válaszolni. Kioktatni, figyelmeztetni, hogy... hogy hát hiszen rég nem árulunk mi ilyesmit, drága asszonyom. De a csöndből alighanem megértette tiltakozásunkat, tehát koppantott egyet a sarkával : — Ki van írva, tehát lennie kell idebent! Igazán megijedtem, — Kiírva??? Mi??? - forgattam égnek a fejem; csak nem akar lebuktatni valaki?! — Tessék már megmutatni nékem, hol van ez kiírva? Elkapta a csuklómat és kivezetett az üzletből. Odakint azonnal fölmutatott a cégtáblára, s mereven nyújtóztatta a karját, mindenáron el akarta érni a festett üveget. — Olvassa! Lassan, tagolva ejtettem' a szavakat: — Magyar írók Könyvesboltja. - De biztosan nyitva felejtettem a szám, mert ő megint koppantott egyet: — Na látja! Hát mivel írnak az írók, ha nem irónnal?! M.kdt főidet fi
