Dunántúli Napló, 1977. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-06 / 36. szám
A Kérvények Felülvizsgálaténak a Hivatalában valakinek eszébe jutott, hogy illendő lenne pontos időre érkezni a hivatalbc. — Van benne valami... — helyeseltük, — Indítsunk mozgalmat: időben a hivatalba jelszóval. Mindnyájan elfogadtuk a határozatot, amit végül is az igazgató hirdetett ki: „Holnaptól kezdve mindenki köteles pontosan nyolc Srakor aláírni a jelenléti ívet.” — Érthető? — kérdezte Scsavcina, az igazgatónk. — Érthető — felelte Zizja a mi nevünkben is. — Ez igazán egyszerű dolog. Semmi más nem kell hozzá, csak egy órával korábban kell otthonról elindulni... Másnap reggel az autó- buszmegállónál összetalálkoztunk. — Mennyi a pontos idő? — kérdezte Konkulcsinyansz- kij kollégánk. — Háromnegyed nyolc . . . — nézett az órájára Pata- sonszkij. öt percet még diskurál- tunk a megállóban, akkor Kucja kolléga azt ajánlotta, hogy keressünk egy taxit. Ha buszra várunk, biztosan elkésünk — mondta. Elindultunk trappban a taxiállomás felé. Már csak néhány méter választott el az egyetlen ácsorgó taxitól, amikor egy idegen beugrott előttünk a kocsiba, és az utolsó reményünk is szertefoszlott. Anatol Potyemkovszkij: Időben a hivatalba! — Induljunk el gyalog .. . — ajánlotta Zizja. Elindultunk. Az első száz méter után Konkulcsinyansz- kij intett egy autónak, de a vezető cinikusan kiintett nekünk és tovább hajtott. A második száz méter után egy locsolókocsi előzött meg bennünket. Leintettük. Amikor kissé lespriccelve beérkeztünk a Kérvényeket Felülvizsgáló Hivatalba, húsz másodperccel volt nyolc óra előtt. A jelenléti ívet még aláírhattuk nyolc óra előtt. Ti maradtok? — kérdezte Patasonszkij, miután lihegve bejegyezte a nevét a jelenléti íven. — Nekem el kell mennem a csemegeüzletbe. A feleségem rám parancsolt... gyümölcsöt kell vennem ... — Nem sokáig ... — felelt a kérdésre Konkul- csinyalszkij. — Két mozijegyem van a délelőtti előadásra. A pszichológus detektívet adják. Ha valakinek kedve van, eljöhet velem ... — Megyek veled ... — mondta Kucja, és nagyot ásított. — Mehetünk is... Elmentek, de olyan lomhán, mintha aludnának közben. — A többiek hozzám az irodába! — ajánlotta az igazgatónk. — Nekem a borbélyhoz kellene elmennem... túl nagy a hajam ... — mondta Zizja, és már indult is. Élment, mi pedig éltünk az igazgató meghívásával. — Kávét vagy teát...? — kérdezte a titkárnő. — Azt hiszem, most jobb lenne a kávé ... — válaszolt helyettünk az igazgató. — Mondjuk, egy kis rummal ... ... Igazán jó gondolat volt, hogy pontos időre jöjjünk be a hivatalba ... Antalfy István fordítása Korniss Péter fotókiállítása HHM műm Harmadszor látható fotókiállítás az Ifjúsági Házban, Szokatlanul nagyméretű fotók tárulkoznak ki az ottjárók és látogatók előtt, olyan események és történések hiteles beszámolójaként, melynek a szerző azt a címet adta: Múltidő. Keveseknek jut osztályrészül, hogy foglalkozásuk és hobbijuk azonos legyen. Ezek közé tartozik Korniss Péter, a Nők lapja fotóriportere, akinek szenvedélye, munka utáni megpihenése a fényképezés. Olyan eseményeknek és jelenségeknek fényképezése, melyeknek ő már nem is fényképező krónikása, hanem cselekvő részese, közösségi tagjává válik. Általános vélemény, hogy könnyű a fotóriportereknek. Az események forgatagában élnek és a sok száz, ezer felvétel közül nem nehéz kiválogatni azokat a felvételeket, amelyek méltán megállják helyüket a kiállítások falán. Korniss Péter nem ezek közé tartozik. Riporteri feladatainak többsége nem azonos szenvedély; bői megörökített témáival. Mély humanitása olyan jelenségek, események iránt vonzza. Mielőtt én is beléphettem volna a konyhába, Nóra a szemben lévő ajtóhoz tuszkolt. — Te menj csak be ide! Rögtön jövök én is, csak beszélek vele egy pár szót — súgta a fülembe, majd bement az öregasszony után a konyhába, Nyirkos levegőjű, homályos szobába nyitottam be. Nehéz volt a szag, mint ahol hosszú ideje nem szellőztettek. A lehúzott vászonredőny átengedett valami kevés fényt. A falról pergett a mész, alóla kilátszott a régi festés maradványa. A sarokban öreg szekrény állt, oldalán egy szegről szakadozott malaclopó köpeny lógott. Alatta egy pár poros, fekete csizma hevert. Az ajtó mellett volt a vaskályha, mellette egy széles, öreg kanapé, a fekvőhely. Az ablak alatt spárgával átkötözött könyvcsomagok sorakoztak, mint költözés előtt, vagy utána. Az asztalon három furulyát találtam. Az egyikbe belefújtam, szállt belőle a por. Az üres virágváza mellett egy zöldes színű keleties fej mosolygott, valami dísztárgy. N óra rövidesen jött, ahogy ígérte. Mögötte az öregasszony csoszogott. A bal lábát húzta kissé, mint akit szélütés ért. A lábán ócska, keresztcsatos posztócipő volt, minden lépésnél nagyokat csusszantott velük. Az öregasszony nyöszörögve leereszkedett egy székre, a háta meggörbült. — Ö a Rózsi néni — mutatta be Nóra az öregasszonyt, és lehuppant mellém a kanapéra. — Van cigarettád? — Van. — Akkor kínáld meg Rózsi nénit, mert neki nincs. Az egész dobozt odaadtam. Az öregasszony rágyújtott. A cigarettától szemmel láthatóan jobb kedve támadt. — A jobb időkben, kedves fiatalúr — mondta kántáló hangon —, nemcsak cigarettából volt elég. A legfinomabb cigarettákból, mint a Mirjam és a Memfisz. Mindenem volt, én semmiben se szenvedtem hiányt. A múlt rendszerben én voltam itt a háztulajdonos gyerekeinek a nevelője. Én temettem el a háziurat. Utána az ostrom idején az egyik fiát és a menyét... De öreg koromra megcsappant a pénz. A házat államosították, házmester vagyok itt, de sajnos, ez a hivatal kevés pénzzel jár. A lakók is fösvények. Elnézik, hogy hordom nekik a boltból a kenyeret, a vajat, a tejet, és húszharminc fillért adnak borravalónak. Ha egy forint visszajár, azt már elkérik tőlem. Három nyelvet beszélek perfekt, fiatalúr, és idejutottam. Régebben angol és francia nyelvleckéket is adtam. A háziúr halála után egy évig tolmács is voltam a németeknél. Ebből sejtheti, hogy milyen jól tudtam németül is. Szomorúan felsóhajtott. — Él egy nővérem Angliában, de az is csak leveleket küld. Pénzt azt nem. Feltápászkodott, a cigarettát eloltotta a hamutartóban. — Hát, csak érezzék jól magukat — mondta barátságosan. A vaskályhához csoszogott, kinyitotta az ajtaját. — Ha fáznak, be is gyújhatnak. Van benne egy csomó papír. Amikor az öregasszony kiment, Nóra az ölembe hajtotta a fejét. — Itt jó helyünk lesz, amíg meg nem únjuk — mondta. — Reggelig is maradhatunk, és holnap is eljöhetünk. — Ki ez a néni? — kérdeztem. — A rokonunk. Az ő nővére, aki Angliában él, az én anyai nagyapámnak az első unoka- testvére. — És az a rossz csizma kié? Meg az a köpeny a szekrény oldalán? Nóra boldog mozdulattal megszorította a karomat. — Az mind a kettő a régi háziúr unokájáé, akinek az apját, meg az anyját az ostrom alatt agyoncsapta az akna. Rózsi néni nevelte fel a fiút. Népitáncos lett, és most külföldön turnézik az együttessel. Ha jól tudom, most Lengyelországban van. Úgy gondoltam, hogy ezzel minden a maga helyére került. A legkisebb részlet is. Nóra a szekrényből két vastag takarót vett elő. A kanapéra terítette, majd vetkőzni kezdett. Ugyanazt éreztem, mint szombaton este az elhagyott kertben, a bokrok alatt, amikor ott feküdt előttem kinyílva, mint egy festmény. Ugyanazt az égést. Lehunytam a szememet, hogy elraktározhassak valamit arra az időre is, amikor majd nem láthatom. — Nem fázol? — kérdeztem megborzongva. — Én? — nevetett föl Nóra mereven, mintha valóban fázott volna. Gyorsan a takaró alá bújt. Sokáig csöndben feküdtünk. A plafont bámultam, és eszembe jutott anyám és apám. ahogy mi otthon éltünk. Apám a mozdonyos táskájával, anyám az éjszakába nyúló várakozásokkal. Egyhangú életük volt. Ügy éltek, mint akik egy távoli cél érdekében csinálnak mindent. Rég elsüllyedt, jelentéktelen részletek bukkantak föl a gyerekkoromból. Az olyan napok, amikor nem ment szolgálatba, és fél kilencig is ágyban maradt, én pedig a díványon ugrásra készen vártam, hogy mikor hív magához. Arra is emlékeztem, amikor az iskolában a tanítómmal beszélt. Magasabb volt a tanítónál, és amikor megszólalt, ahogy beszélt, mintha apám lett volna a tanító. Az is eszembe jutott, amikor a szomszéd átjött kölcsönkérni valamennyi pénzt, de nekünk se volt, apám szomorúan nézett a szomszédra, és annyira bántotta a dolog, mintha nekem, vagy a nővéremnek nem tudott volna enni adni. Aztán a temetői utakra gondoltam, ahogy anyámmal mentünk, minden vasárnap. Anyám mindig lehajolt, és megcsókolta a fejfát, és akkor is, amikor eljöttünk. Én irtóztam ettől, mégis egyik alkalommal, amikor egyedül voltam kint kapálni a temetőben, körülnéztem, hogy meg ne lásson senki, és akkor én is megcsókoltam az apám fejfáját. C sak anyám halála után sejtettem meg, hogy mi volt a titkuk? Az ő életükben az volt a rend forrása, hogy ismerték saját magukat, és tudtak örülni annak, hogy miért élnek. Nórára gondoltam, ott a kanapén, én is ilyen életet szerettem volna magamnak. melyeknek előidézésében, kialakításában az őszinteség, a puritánság és közvetlen egyszerűség a motiváló tényező. Olyan események ezek, ahol a kimondott szó a való érzelmet hordozza, a tekintetek és az arcok a lélek kendőzetlen érzéseit tükrözik. Ezeket kereste a széki, baranyai, felvidéki települések közül azokban, ahol még ma is életforma mindez, ahol az emberek még magukban hordják a közösségi kapcsolat legősibb és természetes formáit. Különösen az erdélyi, széki élet ragadta magával, ahová gyakori látogatásai után már „haza ment" és ahol a barátokkal együtt töltött órák olyan élmények, hangulatok részesévé tették, melyeknek megláttatására a felfedezés öröme, az átélés izgalma kényszerítették. E kifejezési kényszer erejét csak hatványozta az a szomorú tudat is, hogy mindez a mai idő múlásával lassan átalakul, eredetiségében megkopik. Ezért is érződik a képes beszámoló megnevezésében a rezignáció: „Múltidő'1. A képek az emberi sorsok alakításának három döntő állomása köré csoportosulnak: a hétköznapok feszültségét feloldó, szórakozást jelentő „táncház” képeire, az itt szövődött kapcsolatokat megpecsételő „lakodalom" epizódjaira, és a sorsokat lezáró „temetés” elmúlást törvényszerűvé egyszerűsített képsoraira. A táncház — most alakulnak városi művelődési házakban többhelyütt, — a legegyszerűbb lehetősége a fiatalság őszinte és tiszta találkozásának. A köznapi házból TÁNCHÁZZÁ előlépett szobák berendezéseiben semmi sem „ünnepi", a megszokottól eltérő. Berendezése azonos a többiével és éppen ezért az otthonosság érzete fogad minden idetérőt, ahol nem kell külön hangulatot teremteni, hatásokat kelteni, mert ez a szobák atmoszféráiból teremtődik. Itt hamar nyílik az érzelem, a keresetlen szavak szóbant le nem írható színekkel, árnyalatokkal és felhangokkal gazdagodnak és könnyen találnak utat az egy hullámhosszon gondolkodók és érzők között. A kapcsolatteremtés könnyűségét segíti a cifrázó zene, a jószívvel kínált kalács és bor, s mindezt árammal telíti a szemek egymástkereső villanása, a vál- lakra, derekakra simuló kéz melege. Minden természetes, egyszerű és ebből teremtődik az az izzó atmoszféra, mely kisüt a tekintetekből, felragyog az arcok derűjéből. Innen már csak egy lépés a lakodalomig. A képekkel tolmácsolt megany- nyi epizód az önfeledt nézőben számos gondolat elindítója lesz. A menyasszony és vőlegény belső feszültsége, jövőt fürkésző tekintete a magunk átélt élményeit lobbantja fel. A muzsika is tudatunkig ér a képek láttán és kibuggyanó jókedvünk bankója fekszik a gyöngyöző cigányprímás homlokán, miközben mások húzzák vonójába a szórakoztatás adóját. A képek sorában az ünnepeket hétköznapi beszámolók követik. A megújuló erőfeszítések, a köznapi dolgok, melyből nem hiányzanak az iskolába menő gyermekek kilométereket faló kiscsizmás léptei, hatalmas táj arcát formáló parányi ember még kisebb kezenyoma, és az idős ember zsákotcipelő erejét elismerően nyugtázó öregasz- szonyok fiatalkort idéző tekintete. Amint a természet is őszbe csavarodik, úgy fejeződik ki az élet „őszét" érzékeltető öreg házaspár romantikától mentesen közölt életképe, egymástól távolülve, a korábbi kapcsolatukat jelentő áqy formailag is egymást összekötő fehér hídjá- val, a közös munkában kérgessé formálódott arcukkal, kezükkel. Epilógusként a sorsokat lezáró temetés sorozatképei nem drámaiak, nem szívbemarko- lók. A természet törvényszerűségeihez szokott emberek egyszerű megnyilvánulásai. A fekete mezőben csak fehér zsebkendőt szorongató, nehéz munkát érzékeltető eres kezek, az új sír felett elrévedező három asszony alakja nem mást mond, mind az egyszerű igazságot: az élet velejárója a halál, a halálnak a megújuló élet. Ezekről szólnak a képek. Egyszerűen, tömören, pátoszmentesen, mesterkéltség nélkül. Korniss Pétert nem a látvány szépsége, hanem az események atmoszférája, az átélés izgalma készteti exponálásra. E képek készítése közben nem fotóriporter. Nem sztorit kereső, az érdekes látványt kívülről szemlélő indításából fényképez, hanem a résztvevők, az élményt átélők érzelmi kapcsolatának sokszínűségét tárja fel, mondja el, olyan egyszerűen, mint ahogy ez valóban történik. Technikája is ehhez igazodik. Nem avatkozik bele a valóságba, nem rendez, hogy technikai tudásával a kép technikai tökéletességét segítse. Nem törli le a valósáq hamvassógát, a hitelességet a cizelláltságért, azért, hogy egy-egy sötétebb részt derítsen, vagy nagyításnál módosítson. A kifejezés hatását mindössze a képmező adottságokhoz igazodó elrendezésével segíti jól. Emberábrázolása mély. A jellemző pillanatok megragadása, a témához illő közlés egyszerűsége előadásmódjának a legnagyobb érdeme. A képeiben leírt pillanatok szuggesszív ereje ragadja magával a nézőt, vonja magához és teszi a cse-, lekmény aktív részesévé. Az országot és Európa több országát bejárt kiállítás értékei nem ok nélkül vonzották a kiállítás megtekintésére nézők százezreit, s okoztak remélhetően sok pécsi nézőben is maradandó élményeket. Halász Rezső * # # \ \ ) * t * k \ \ * * * * \ f * \ * \
