Dunántúli Napló, 1977. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-23 / 53. szám
e Duncintmt napló 1977. február 23., szerda Békés Sándor: A legélőbb emlék A mikor eldördültek a puskák mindenki azt kiabálta: ne féljetek, csak riasztó lövés volt. A tömeg nem is állt meg, csak a második dörrenésre. Az első sorban állók többsége ekkor már o földön vergődött, s a jajgatás elnyomta a csendőrök kiáltozását ... 1937. február 24., délután 5 óra. Ezt a dátumot mindenki tudja Vasason. A csertetői halálmenet számos résztvevője — köztük több egykori sebesült —, ma is él, s ez a tény nem engedi, hogy elévüljön ez a harminchárom év előtti bűn. Nagyon sok baráti összejövetelen vettem részt, de olyan egy se volt közöttük, melyben szóba ne került volna a sortűz. Az öregebbek még az évek múlását is 1937 februárjától mérik. Valahogy így: négy évvel a sortűz után lettem aknász, vagy a sortűz előtti évben volt az a nagy omlás. Az elmúlt száz év Vasason a bizonyítás jegyében telt el. A kezdet kezdetén a vándormunkásnak kellett bizonyítania, hogy idegen földön is megérdemli az otthont, aztán az őslakos nincstelennek, akit a bányába hajtott a nyomor, hogy meg tud birkózni az „idegenek szakmájával"; de bizonyítani kellett az elemekkel vívott küzdelem során is, az egykori Tho- men-akna ugyanis nemcsak kiváló minőségű szenéről, de embertelen munkahelyeiről is „nevezetes” volt. Aztán jöttek az igazi próbák; a nagyobb kenyérért vívott harc évtizedei. Száz év alatt negyvennégy sztrájk volt Vasason. (Az egész szénmedencében ötvennyolc, a többségük éppen a vasasi „tűzfészekből" indult.) Az első munkabeszüntetés 1882-ben volt, bérharcos jelleggel, de aztán szaporodtak a követelések — rövidebb munkaidőt, politikai jogokat, biztonságosabb munkafeltételeket, emberséges bánásmódot! —, s bizony nem volt könnyű elkerülni a buktatókat. Beszélgetéseim során négy nevet is mondtak, akik negyven-negyvenöt évvel ezelőtt gyengének bizonyultak, s vállalták a sztrájktörő szerepét. Azokra is emlékeznek — ha nem is gyűlölködve, de kérlelhetetlen szigorral —, okik megrettentek a csendőrpofonoktól. C sertető ennek a hatalmas, nemzedéket átfogó bizonyítási folyamatnak a csúcsa, s egyben legnehezebb stációja volt. 1937. február 23-án este — válaszút a bányaigazgatósággal folytatott hosszas és eredménytelen tárgyalásokra —, Thomen-akna 265 munkása nem szállt ki a föld mélyéből. Leállították a gépeket, vízkiemelő szivattyúkat. A sztrájk híre úgy terjedt, mint a szalmaláng. Katonai egységek érkeztek, a bányakerületbe azonnal bevonult a csendőrség. Az opportunista SZDP vezetőség kérlelte, a karhatalom fenyegette a bányát megszállva tarErb János felvétele A magyar bányászat múltjáról Á kőszénbányászat kezdete hazánkban A hazai kőszénelőfordulásokról a XVIII. század első évtizedeiből vannak ismereteink. Hunfalvy: A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása című művéből tudjuk, hogy Tichy József Menyhért 1735- ben tüzelésre használta a Késmárk térségéből származó kőszenet. Csiba István jezsuita szerzetes egyik munkájában 1941-bee azt írja, h'ogy Dobsi- na környékén levő hegyekben és Zsolna térségében kőszén található, A Sopron melletti Brennbergben pedig 1759-ben szenet termeltek. Hazánkban ez időben azál- talános tüzelőanyag a fa volt. Mária Terézia uralkodása idejében azonban már sók helyről érkeztek tüzelőhiányról jelentések. Ily körülmények között, 1776. évi szeptember 9-én Mária Terézia rendeletet adott.ki, amely jutalmat ígér azoknak, akik tőzeggel ércet olvasztanak, illetve addig ismeretlen tőzeg- és kőszénelőfordulásokat jelentenek be. A szénbányászat mégsem lendült fel tó csoportot — a tüzet azonban már nem lehetett eloltani. A föld alatt tartózkodók éhség- sztrájkba kezdtek, s egyetlen sztrájktörőt sem engedtek a mélybe. így került sor február 24-én az emlékezetes menetre: a sztrájkolok hozzátartozói és a felszínen maradt munkások egy népes csoportja a hegyeken át elindult a város felé, hogy a bányaigazgatósóg elé terjessze követeléseit. Akik ott voltak, még ma is emlékeznek a legapróbb részletekre is. Takács János (szőkéi születésű, vasasi lakos, bányász): Mintegy ötszázan voltunk. Lassan vonulva Csertetőre értünk, és akkor láttuk, hogy csendőrök jönnek velünk szembe. Kiáltozni kezdtek, hogy azonnal forduljunk vissza. Azt nem mondták, hogy ha nem fordulunk vissza, akkor lőni fognak. Én csak azt hallottam, hogy az egyik csendőr tüzet vezényelt. Megcsúsztam, elestem. A golyó a hátamat súrolta. Ahogy felkeltem, láttam, hogy Hegedűs Mihály ott fekszik a földön. Megfogtuk, bevittük egy kocsmahelyiségbe és ott a belét nadrágszíjjal fogtuk össze. i zlavek János (somogyi születésű, komlói lakos, bányász): Amikor a lövések után a tömeg szétszéledt, Molnár Mátyás bányász odament Feitighez és be akarta kötözni. Ekkor az egyik csendőr Molnár Mátyást ütlegelni kezdte puskatussal és így Molnár Mátyás nem tudta Fei- tig Imrét bekötözni. Noé János (regölyi születésű, hirdi lakos, bányász, az ügyben szereplő Noéval semminemű rokonságban nincs): Én ismertem Noé őrmestert. A lövések után oda is kiáltottam nekik: szégyelljétek magatokat, szemben álltok velünk, azokkal, akik a nagyobb falat kenyérért harcolunk? Noé azt válaszolta: lehet, hogy igazatok van, de nekünk meg: ez a kenyerünk. Ahol eldördültek a csendőr- puskák ma három, összeölelkező obeliszk áll. A márványlapon három név: Hegedűs Mihály, Feitig Imre, Keller János. Bányásznapon minden évben elzarándokolnak ide a mecseki szénmedence bányamunkásai, de a verőfényes vasárnap délelőttökön, sőt hétköznapokon is sokan járnak erre. Ma is ható örökség ez a hely. (Megjelent 1970-ben a Mecseki Tükörben) Pákolitz István: rw Cserteto (Részlet) Vonul a sereg súlyos némosóggal, tűnt századokból ismerős a kép: kiséri sötét varjak károgása; és biztatóan fütyög pár nyitnikék; nyitni, nyitni, nyitni, nyitni kék a befagyott-rozsdásodott kaput, s az eltiport munkás testvériség termő, szabad szép közösségbe jutl Felhőfutásu februári ég, tavaszba nyiló csertetői fák, ti látjátok a rongyosok szivét, s ökölbe zárt konok akaratát; a végső harcra Induló sereg elé nem állit gátat félelem: — A győzelem napjai jönnek I — a Csertetőn jön a történelem. Vonul a sereg súlyos némasággal, félelmetes-nyomasztó, mint a végzet; csak néha csördül-csattan a kiáltás: — Kenyeret! — s újra: — Kenyeret a népnek! — A harcbanhivó vad csatakiáltást visszhangozzák a kéksipkás hegyek, s mig völgybe ér, kigyúl a levelő is: — Kenyeret a népnek! kenyeret! Vonul a sereg súlyos némasággal, kemény sodrása elszánt és konok? mint megvadult folyóviz áradása, eléri a szabolcsi szurdokot, hol csendőrsorfal zárja az utat szuronyt szegezve és lövésre készen; az őrmester kiált: — Állj, vissza I Állj! — de a tömeg nem riad vissza mégsem. Ki állhatna ilyen vihar elé, milyen hatalom és milyen erő? Se vezény-, se varázsszó nem elég, hogy a dühödt kenyérkövetelők megálljának. A csendőr hangja csattan: — Állj, vagy lövünk! — A férfi, nő, gyerek teli torokból kiáltozza vissza: — Kenyeret a népnekI kenyeret! két napja éhezünk! Ne lőjetek! — de válaszul a puskazávár kattan; asszony sikolt, fölsir egy kis-gyerek, szuronyhegyen kabátujj lóg cafatban; — Oszolni, vagy lövünk! Ostorcsapásként vágja a szó mindnyájunkat szivén; egy pillanatra megtörik a hullám, s zudul megint, nem tartja semmi sem. Már vér folyik, s a vér láttán a had, akár a sebzett vad, ugrásra kész; dermedt-feszült a gyilkos pillanat, az őrmester tüzelj-t vezényel, és a sortüz éles csattanással dörren; lerogy a földre Hegedűs, a Feitig, majd Keller is. A csertetői rögre a bányászok piros vére patakzik. — Segitség, jaj I — Ti gyilkosok! — Még élek! — Irtsatok ki bennünket egy szálig, zsoldos kutyák, fizetett rongy pribékek! — Ne hagyjatok, segítsetek a házig ... — Hol a fiam? — Meghalok, jaj, ne hagyj! — Vizet, vizet! — Hol van a feleségem? — Itt pusztulok! — A lábam csupa vér... — Kösd el a karját! — Elvérzik egészen! A nők, gyerekek sikoltása, jajja reszketteti a szivet és velőt; az asszonyok a vérző férfiakra borulnak sirva: tán a könny erőt varázsol még a sápadt, véres arcra, amelyre örök álom nehezült... Az őrmester ur vacogva jelenti: — Három halott van s néhány sebesült... Az alkonyati szürke felhő fátylán a nap vérrózsás bibora ragyog; az elcsöndesült halottak ruháján vérből nyiló vöröslő csillagok; a döbbenettől súlyos néma csöndben föl-fölzokog a feleség, az árva; a férfiak szemében, mint a végzet, a gyűlölet s a bánat ikerlángja. Lobog a láng a néma éjjelen, az értelmet világosítja már, hogy a jövő mégsem reménytelen, habár a jelen nyomor és halál ; lobog a láng, fényében indul útra a múltat-jelent végigszenvedő; a szép szabadság fáját öntözi a bányászok vére a Csertetőn. rögtön. Hátráltatta a kőszén elterjedését az, hagy a kőszénnel, mint tüzelőanyaggal, nem tudtak bánni, A primitív kéményrendszerek használata következtében a kőszéntüzelés nemegyszer életveszélyt is jelentett. Hazánkban a kőszén használatát a falusi kovácsok és más, tűzzel dolgozó iparosok honosították meg. Gátolta a szénbányászat fejlődését az is, hogy a kőszén, mint ásványkincs körül bizonyos jogviták alakultak ki. A jogvita akörül folyt, hogy a szén kitermelési joga a föld- tulajdonost illeti-e vagy az ún. bányaúr-]og alá tartozik, így tehát a fejedelmet illeti. Tudunk arról, hogy egyes bányahatóságok a kőszenet a bányaúrjog alá tartozónak minősítették és bizonyos személyeknek jogosítványokat adtak mások birtokán való szénbányászkodásra, A közel két évtizedig folyó jogvita II. József uralkodása idején dőlt el, amikor is az udvari kamara 1788. évi június 20-án kiadott rendelete világosan kimondta, hogy a kőszén kitermelési joga a földtulajdonost illeti. Nem kevésbé hátráltatta a hazai szénbányászat fejlődését a vállalkozói szellem hiánya. A nemesség a XVIII. század végéig azt a felfogást vallotta, hogy a magyar nemesség rangjához csak mezőgazdálkodás méltó. Különösen távol tartotta a nemesség magát a vállalkozásoktól, az ipartól és kereskedelemtől. Bár az 1791/92, évi országgyűlés egyik bizottsága kifejtette, hogy az iparűzés, a kereskedelem tisztességes és hasznos dolog és kereskedelmi vállalatokat alapítani, ércbányákat művelni pedig a legnagyobb uraknak is becsületére váló foglalkozás, mégis azt kell látnunk, hogy ez a közfelfogáson alig változtatott valamit. Ritka kivételként említjük meg Terstyánszky Dániel személyét, Oki 1769- ben arra vállalkozott, hogy a brenbergi szénbányát másodszor is megnyissa. Még kirívóbb gróf Migazzy Kristóf bíborosérsek, váci püspöki helytartó esete, aki 1768-ban Nóg- rádverőcén kőszénbányát nyitott. A legnagyobb baj az volt, hogy hazánkban a XVIII. század végéig hiányzott a kellő vagyonnal rendelkező, művelt és vállalkozó szellemmel megáldott városi polgárság, amely ebben az időben a nyugati országokban már létezett, s jelentős szerepet játszott az ottani közéletben. Szűkebb hazánkban, Baranyában Vasason 1782-ben indult meg a kőszénbányászat, mely időálló vállalkozásnak bizonyult Ennek a vállalkozásnak üzleti köre 1792-ben már Budáig, Pestig kiterjed. Ennek igazolására két adat, A pécs- váradi uradalom prefektusa 1792-ben 500 pozsonyi mérő „gute, autentische Steinkohle” = jó, valódi kőszén eladásáról illetve szállításáról köt szerződést Schmidt Lőrinc óbudai patkolókováccsal. Azt is megtudjuk a szerződésből, hogy a szenet nem egyedül Schmidt Lőrinc használja fel, hanem abból részesülnek az óbudai szegkovácsok is. A másik szerződés arról szól, hogy a pesti patkókovácsok és lakatosok céhe 1500 pozsonyi mérő vasasi kőszenet vásárol a pécs- váradi uradalomtól. Pécs város területén a XVIII, század végére már sok apró bányaüzemecske nyílt. A bányaüzemek elszaporodása késztette a bécsi udvart az 1800-as évek elején arra az elhatározásra, hogy a pécsi bányaüzemek felügyelete, ellenőrzése céljából Pécsett 1804- ben kincstári bányaigazgatóságot állítson fel. Az északi Mecsekben található kőszén kibányászása Váralján, 1793-ban kezdődött meg. A komlói kőszénbányászat 1812-ben kezdődött. Ezt követően néhány év múlva megindult a kőszénbányászat Nagy- mányokon és Szászváron is. Kutnyánszky József 1937. február 24., délután $ áru
