Dunántúli Napló, 1977. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-19 / 49. szám
6 Dunantűlt napló 1977. február 19., szombat-valami porcelánféle. „Mit csináltál te, istenátka ... tel" — és mindjárt felvisít egy gyerek, a teherautó billenős platójáról egy pinceablak elé szinte láva- folyámként annyi rengeteg brikettszén ömlik, hogy úgy tűnik, soha nem lesz vége. A budai Tabánra emlékeztető — meredek és szűk kis utcák — siralmasan fátlanok, alig akad növényzet, csupán a Fel sóvá m- ház utca két járdáját választja el az úttesttől bokros, fás zöldSzibl-anyó beszálló vendéglője is, ahol január elsején ugyanolyan ízű zónákat és borokat kaphatott a vendég, mint egész éven át akár szilveszterig. Néhány lépésnyire odébb, a Liszt Ferenc-teremben az iparosok és a DÉVAC-focistók jöttek össze hétvégén sörre és virslire, a Lánc utca elején, a „Kínai Bar- lang“-ban pedig véget-nem- érő zsugapartik zajlottak. Vasárnaponként — főként nyári időben — a verklis végigzörMunkások a Képtárban Schaár Erzsébet: Kirakat A Modern Magyar Képtárban ma délelőtt 10 órakor Aknai Tamás művészettörténész várja a látogatókat hogy kísérőként melléjük szegődjön a legújabb magyar alkotások, közöttük Schaár Erzsébet kiállított szobrának tüzetesebb szemügyrevé- telében. A hagyományosnak éppen nem nevezhető szobor egy berendezett tér részleteit adja elő, emberi magány tereiből építkezik. Az egymástól elválasztott belső és külső térben színpad szerűen beállított fémfigurák, nőalakok a magány másképpen és másképpen érvényes minőségét sugározzák, az egyes ember magányáét és a társas magányt. A magányban azonban azonosak is a „szereplők". A falakkal bekerített egyedüllét ellentmondásaira, felismerésének és azonosításának nehézségeire utal a tükör és üveg használata. A keretek, o „kirakat'* üvegfala bár optikailag összekötik az alakokat, fizikailag el is választják őket A szobor feldolgozásának lényeges pontjához érkezik a néző, amikor a kijelölt terek, a nőalakok közötti feltételezhető kapcsolatok mérlegelését megkísérli. így jut el annak felismeréséig, hogy a leghátsó falat képező tükör síkján, a legteljesebb illúzió síkján kerülnek egymás mellé az alakok, a látszatlétezés optikai sugarában. A külső szemléiét és a szobor alakja a „szereplők” számára is csak az illúzió síkján ragadható meg a kollektív létezés, mert a tükörben eltűnik az alakokat egyébként egymástól elválasztó üvegfal. A szobor feldolgozása során így jutunk el egy érdekes gondolati-szobrászati szintézisig, melynek lényege az illúzióban megragadható realitás, és a valóságot folytonosan át- meg átszövő illúzió egymást feltételező rendje. Jelentésrétegeinek egyike feltétlenül erkölcsi: a magány felismerése a magányossági megszüntetéséhez vezető út kezdete is lehet... — it — A z elöregedett családi házak, udvari és földszintes szoba-konyhás tömeglakások már csak csendes esetlenségükkel hatnak rám, kevés szánalmat ‘ébresztve, de nosztalgiát semmiképpen sem, bármeddig is szorgalmazom pécsi sétáimat Mert ezeket az ósdi hajlékokat lakni ugyan lehet de megszokni soha. Kétszer fél napot lődörögtem ezen a környéken, a Vöröskereszt Dugonics, Csilla, Endre utcákon, egészen a Ledi- náig. és ha igaz az építészeti szakemberek véleménye — miszerint egy-egy lakóépület élete 70—90 esztendő, — ez most ismét beigazolódott Némely kivételtől eltekintve az utcai homlokzatokat időnként bevakolják, ablakokat, kapukat újramázolnak, de ez is már csak annyit számít mint a hajdani fess dáma ripacs-piros arcán a szépség- flastrom. Annyi persze biztos, hogy amíg az új lakótelepek betonházai szigorúan zárkózottak, emitt — ezekben a lefáradt és meredek utcácskákban — az élet nyíltabb és őszintébb. Jó meleg napsütés lévén, sokhelyütt kitárták az ablakokat a párkányra kirakták a csíkos-pettyes-virágmintás ágyneműt s ha az ember nem szégyelli lassítani lépteit, hogy belessen a szobákba-konyhák- ba, ablakkeretek közé illesztett naturalista képek látványában lesz része. Tolókocsiban öregember szunyókál — nyakig plédbe takarózva a napfénycsóvában, amott egy asszony porrongyot ráz a járdára, régi ebédlő-szekrény márványlapján üvegbúrás óra üti a tizenkettőt hózentrageres, nagy darab férfi lovaglóülésben ül a hokedlin, csak a hátát látom és az asszonyt, aki levest mer neki a tányérba, tükör előtt a lány combjain igazgatja a harisnya- nadrágját és fejével bólintgat- va kíséri a bömbölő magnó ritmusát pincelakásból sült hagyma illatot kap fel az utcai szellő, csörömpölve törik darabokra sáv. Ismerősöm — aki itt született s élt is jónéhány esztendeig, s később — amint alkalma nyílt rá, azonnal „kimenekült" az Uránvárosba, — szóval ő mondja, hogy valamikor itt hársfák, gömbakácok nyújtottak árnyékot a nyári délutánonként házak előtt üldögélő lakóknak, de a járdák, úttestek aszfaltszőnyege nem engedte le az éltető vizet és levegőt a gyökérzetre. Ledináról írnék, de Ledinát nem lehet pontosan körülhatárolni, inkább csak részé-tartozéka a Budai városrésznek, amely — ahogy az itteniek mondják — az Irányi Dániei téren, mondjuk úgy, hogy a Búza téren kezdődött, és a Felső vámház utca végén körülbelül a 27-es busz végállomásáig ért ahol valamikor valóban sorompó zárta le az utat s csak annak a lófogatú alkalmatosságnak nyitották fel, aki a vámosnak lefizette a „kövezet-vámot". Tulajdonképpen a Búza tér volt a város „üzleti negyede": neves csizmadiamesterek, hentes és mészárosok, szíjgyártók, szabók, kelmefestők, fűszeresek tevékenykedtek ezen a környéken és persze itt volt a piac, kofákkal, judokkal, csirkékkel, zöldség- és gyümölcsrakományokkal, a jelenlegi kenyérbolt helyén pedig egy bolgár pék-dinasztia sütötte és árusította naponta kétszer is a friss kenyeret, a Borostyán étterem helyén „Magyar ház” néven vendéglő, vagy inkább kávéház-féle „üzemelt", de megélt ugyanezen a téren még gött a gidres-gödrös utcán a Zsolnay-gyár irányába, a sarkokon megállt, letekert egy-két nótát aztán az ablakokból vagy hullott ki az aprópénz vagy nem, de a verkliszó mindenképpen a környék hangulatába illett Volt még itt egy érdekes kocsma vagy kisvendéglő is, amelynek hátsó udvaráról nyikorgó falépcsőn át különálló épület padlására lehetett feljutni, onnét pedig egy — minek is nevezzem? — valamiféle függőkertbe. Most is megvan a ház, az udvaron egy asszonytól kérdem, kié a hajlék, azt mondja, ,A miénk.... hetvenezerért vettük”. Az épület L-alakú és az udvar végét lezárja az a bizonyos különálló ház (ott is van lakás), amelynek padlásáról kilépünk a kertbe. Szélvédett hely, tíz-tizenöt törpe-barackfa várja a tavaszt, de a jó öreg diófa, amely egy kerek, zöld asztalra vetett árnyékot, annakidején, s amelyen korsó sörök álltak — már rég kiszáradt Hát itt a magasban kugliztok a va- sámapi-fehéringes ledinai polgárait A z igazi Ledina a Zsolnay- gyár felső bejárata fölött van, a1 dombokon, ahova — ez már a közelmúlt történetéhez tartozik — emeletes, összkomfortos bérházakat építettek és egy szép nagy ABC-áruházat a Zsolnay- mauzóleum mögé. A gyár bejárata előtt a parkolóban személyautók sorakoznak, de valamikor Müiler úr, a Mattyasovsz- ky család parádéskocsisa a Csillag utca felől közelítve, magas torokhangon jelezte a por- tásnak: „Aó...! Hé...!" és peckesen ülve a bakon, minden reggel fiakerrel behajtott a sietve kitárt kapun. Akik — néhány évtizede — itt gyerekeskedtek a környéken, romantikusabbnak találták a Ledinát mint most — Ha ide a tettyeiek betették a lábukat nem úszták meg verés nélkül... — mesélik a Bölénybika pultjánál. — Miért verték őket? — Mert marhák voltunk. — Meq azért is, mert ha mi lopakodtunk fel valamelyik tety- tyei lányhoz udvarolgatni, vagy komyikálni az ablaka alá. akkor a Gadó-gyerekek bandája tépett meg bennünket Egymásra licitálnak az idevalósi férfiak: — Az semmi I A dombokon a ledinai juhásztól elloptunk egy birkát letereltük az útra, aztán földobtuk egy éppen arrajövő teherautóra. A sofőr csodálkozhatott később, hogy került a birka a platóra __ — Figyeljen csak szerkesztőkém! Tudja-e, milyen a mannafa? — A bibliában van róla szó... — mondom. — Nahát magna itt is termett, látja, ott a most épülő sportpálya mögött, ahol a Zsol- nayaknak búzaföldjük is volt, talán másfél holdnyi. Két fa állt a tábla közepén, apró, sárgás, talán a somhoz hasonló gyümölcse volt, édeskés íze miatt mindig megdézsmáltuk, ha csak a csősz, az öreg Raffai pofán nem vágott bennünket... Fönt a mauzóleumnál körülnézek. tényleg épülget egy kis sportpálya, de hogy itt valamikor búza is termett, s főleg manna —•, hát__Lehet És hol v olt a „szerelmesek kútja?" Kollegám írta évekkel ezelőtt — hallomásból — hogy ..... Valaha lakott a dombon egy szépséges vendéglősné__ fek etehajú ... villámokat szóró gyönyörű szemekkel... Éjjelente gyertyát gyújtott a ház ablakában, s várta a soronkövet- kező legényt..." A tragikus folytatást már sejthetik — amint ez már a legendákban szokásos is volt — a pásztorára után a legény egyszercsak a kút fenekén találta magát Nos, a szépasszonyt Lediná- nak hívták... Azt is mondják — s ez inkább valószínű — hogy szláv nyelven parlagot gyepűt jelent ez a szó, hogy „ledina" és hogy valamikor a pallos-jogát gyakorló földesúr itt csapatta le a fejét annak, akinek — az akkori vad törvények szerint — rosz- szul állt a szénája ... M egnyugvással veszem tudomásul, hogy ezek a törvények már rég érvényüket veszítették, különben aligha jelenhetnének meg ezek a sorok saját toliamból. A mauzóleum — amely hallatlanul kopott és omladozó — zárt bejáratával, törmelékkel, szeméttel övezve, eléggé lehangoló látvány. Töredezett, aszfaltos utacska vezet le a Fel- sővámház utcára. A Zsolnayból most jönnek ki műszakváltás után a lányok, asszonyok, rohannak a buszra, az ABC-be, vagy éppen az óvodába a gyerekekért. Van ismerős is közöttük, egészen fiatal, szőke asz- szonyka, kérdem tőle, mit tudsz Ledináról? — Jha? Mit is? Kislány koromban itt laktunk néhány évig egy földszintes, többlakásos házban ... Tele volt az udvar gyerekkel... Aztán ... Jha igen, volt egy virágos-kert is, a piros szirmokat lecsupáltuk és rá ragasztottuk a körmeinkre, beöltöztünk színésznek... és ko- médiáztunk. Ahogy magyaráz, nézem a körmét, szép aranyszínű porral kevert, zöld lakkal húzta be, s a szemhéja is zöld, alig valamivel sötétebb zöld, mint világos, savó szeme. De őt, persze, nem Ledinának hívják... Rab Ferenc Fotó: Erb János Komolytaíctn rovat Az ügyvéd hala Viharos szél dühöngött. A fonyódi mólón az északi szélben alig lehetett horgászni, csak a legbátrabbak áldogáltak a móló egy-egy sarkában, megkísérelték úrrá lenni a sors csapásain. A híres pécsi ügyvéd, a horgászok egyik doyenje is ott üldögélt a móló partfelőli, szélvédett sár* kában, ahol o legnagyobb széf esetén is egy kis védett öböl alakult. Halat persze ő sem fogott, csak üldögélt csöndesen a szél árnyékban. A mólón jön két horgász. Horognyél nélkül, sétálgatva, kapaszkodva a viharos szélben. Meglátják az ügyvédet: — Ha-ha, Ügyvéd úri Maga azt hiszi, hogy ilyen időben lehet fogni valamit?! — Majd meglátjuk! Ha az Isten akarja, a kapanyél is elsül — idézi az idejétmúlt közmondást. — Sok szerencsét I — mondják gúnyosan, és benn van o hangjukban, hogy nem hisznek az ilyen tökéletlen horgásznak, aki nem átallja még ilyenkor is megkísérteni a sorsot. Otthagyták és elmentek a móló vegéhez. Háttal a vihomak leültek. beszélgettek, és sajnálkoztak a néhány szerencsétlen megszállotNem így az ügyvéd. Jött a vefle, azonnal elküldte: — Te Jocól Menj a halászokhoz és hozz egy élő süllőt. Gyor50^- Mekkorát? — érdeklődött a Jocó, akin látszott, hogy nem nagyon akaródzott mennie. — Nagyolt I Legalább kétkilósat. Ha hagyobb, az se baj. És élő legyen I Térült-fordult a Jocó, és megjött egy 3—4 kilós süllővel. Nem nagyon rúg-kapá lózott, de szemmel- Iáthatóan élt még. Az ügyvéd meg edővette a haltartóhálót, beletette a halat, majd óvatosan visszaeresztette eredeti elemébe, a vízbe. A két beszélgető lassan befejezte a tereferét, eléggé átjárta őket már a szél is. elindultak visszafelé. Ismét megálltak az ügyvédnél: — Na, Ügyvéd úr? Kapnak a süllők? — Gyéren — mondta, h érni leg rezignálton a jogfacsaró. — Van halmozgás egyáltalában? I — tamáskod tok az érdeklődők. — Ha az óvatos kapásokat is figyeli az ember, azért akad, — aggasztotta őket az ügyvéd. — Ne izgasson bennünket, hol a hal?l — Egy van. Elég szép példány — mondta és kiemelte o még élő süllőt. Nem hagyon élt, de szemmel- láthatólag rúgott még egyet. Valószínűleg az utolsót. A két ipsét úgy kellett fölmosni. Először csak tátogtak, mint a hálóban levő szívinfarktusos süllő, majd föiéledtek. A kisebbik neki- rontot a nagyobbiknak: — Te mondtad, hogy ne hozzunk horognyelet I — hányt szemre. — és te erőlködtél?I — így a nagyobbá. — Te csak ógtál-mógtál, hogy ilyen időben a kutyát sem érdemes kiverni a partra I Simán összevesztek, el se búcsúztak az ügyvédtől. A nagy szél ellenére is még vagy ötven méterről is lehetett hallani a civakodó sukot- Közben rohantak horognyelekért. Lehet, hogy még most is ott ülnek valahol a parton. Lesik azt a nagy halat, amit valamennyien szeretnénk megfogni. Hogy fogtak-e? Nem valószínű. Az nyilván eszükbe se jutott, hogy halászok is vannak, meg sumák ügyvédek. Szöllősi Kálmán PÉCSI SÉTÁK lepiuh
